Esős tavasz

Hetek óta esik, hetek óta
       csukaszürke az ég.
Katonák menetelnek, a nóta
       ugyanaz, ami rég.

A rügyek kibomolnak, a lombok
       üde zöldje virul.
De az árnyak, a gondok, a rongyok
       hada is kivonul.

Kenyeret kotorász a kukából
       a biciklis öreg.
Teli szatyra a címer a zászlón, –
       hol a régi szinek?

Parizer, nem a vér, a piros ma,
       a fehér meg a géz;
s mi a zöld? Kenyerünkbe torozva
       bevonult a penész.

Hazamennek a büszke vadászok,
       kiürül izibe’
a vadon, – s ki magaslesen állott,
       lesi, elviszik-e?

Szopogatja a zápor a fákat:
       csak a csontja maradt
ama tegnapi, dús lakomának.
       Meg a csonka falak.

Adu, ász kiterítve – kifosztják,
       aki nyerni akar.
S kiterítve – halott ez az ország?
       S a világ ravatal?

Ma akadnak, a tort akik állják,
       de utána vezekl-
eni kell, ha – benyújtva a számlát –
       jön a fin de siècle.

Csupa rom, csupa rím, csupa omlás
       ez a vers, – magyaros
csak a rög, csak a rag, csak a romlás,
       s noha nyers, takaros.

Hetek óta esik, hetek óta
       kiderül, beborul.
De hiába ujul meg a nóta:
       ami régi, se új.

(1989. május)