Az Apokalipszis szakácskönyvéből I-II-III.

                              I.

Megyünk az olvadás fegyverzajában,
       mint harctérre vezényelt katonák,
magába harapó zsíroskenyéren –
       hóolvadásos rétkaréjon át.

Az égre kúszó alkony-nyelv ledér
       ízlelőbimbóin a dér
porcukrát, délután ködtejfelét
       átjárja szurdik-ínyfalból a vér

szivárgó, édes nedve. Homorún
       borul fölénk, mint szájpadlás, a menny:
begyulladt boltozat, nyálgleccserek, –
       nazális szél szipákol odafenn.

Az Isten téli szájában megyünk,
       nyúlós latyakban, körbe-körbe, és
fogyunk – kenyér-szalonna katonák –,
       menetelésünk: veszteglő veszés.

De csak megyünk előre, körbe, bátran
       – világ-kígyónk farkába harapott –,
megyünk, megyünk, egy óriási szájban
       lágyan forogva – ínyencfalatok;

amíg fogy egyre, elfogy már alólunk
       a föld, a kő s a benne rejtező
érc s kőolaj – a hús, a zsír, a só: mind,
       mikből a Semmi lakomája fő.

(1990)

                              II.

Zörög a fény, az égi sztaniol.
       Bontogatják a megavasodott
       bonbont – a Földgolyót – az angyalok;
nyáluk csurog, s kialszik a Pokol

egy percre, – ámde máris újralobban
       s cukortól kéken ég a kárhozat
       (mint akta új lapján az áthozat);
olt s szít az édes nyál, ha tűzbe pottyan.

Zörög a fény, a gyűrt ezüstpapír;
       golyóba gyúrni – Nappá – régi móka, –
       éj-csokoládénk épp olyan csalóka,
mint hámozatlan túlfelén a pír.

Csillag vakít, bolygói fénylenek:
       Tejút-karácsonyfánk áram alatt…
       Megrágnak, Föld, az égi tejfogak,
angyali óvodák emésztenek.

Zörög a fény, hengergetik javában
       a sztaniollá fémesült reményt, –
       a doktor Isten kitöltötte vényt
nem váltják be a földi patikában.

(1991)

                              III.

Gyerekkoromban felszöktem gyakorta
      a padlásra, hol a dió lakott
            kosárban, összeöntve nagy halomba,
                  mint teremtés előtt a csillagok

s bolygók. A tartógerenda tövén,
      fagy- és porszagban, még nem bejglibe
            darálva, még nem nyúlós tésztafény
                  hájjal bekent göngyölegeibe

tekerve, tornyosult a lakoma
      nyersanyaga; s az élesztő: a Szent-
            lélek üvegbúra alatt pihent
                  a boltban még, mely a Mennybolt maga.

Egy-egy diót – bolygót vagy csillagot –
      szétroppantottam lopva – Lucifer
            a nagy kosárból épp így lopkodott,
                  bár tudta ő is: fenekére ver

az Úr, ha rájön. Szégyelltem, de nem
      állhattam ellen. Édes Istenem,
            elnézed-é, hogy süteményedet
                  megdézsmáltam előre, rossz gyerek,

s felnőttkoromra morzsa sem maradt
      üdvösségemből Űreged alatt.

(1992)