Őszi esőzés

Pálca-esők verik, ázik a puszta,
       duzzad az úton a sár;
csörgedezik patakokban a lusta,
       szürke habú mocsok-ár.

Ázik a gát, hasadozva leválik,
       omlik a vízbe a part,
ólom-esőkben a város elázik,
       nyirkos a házfal, a park.

Koppan a földön a gesztenye gombja, –
       inge kinyílt, csupa rongy;
vissza ki varrja a gombot a lombra,
       nincs se szabó, se bolond.

Szálas eső pereg: égi spagetti, –
       tála a tér, köd a szósz,
falja csatornanyilás. De a resti
       sörszagu mennybe hajóz.

Nyelve a járda kövére fityeg le –
       mit motyorász a plakát?
mintha a fal maga jönne, lihegve
       elpanaszolni baját.

Állnak a hídon a gépkocsik, ott fent
       nincs ma beút, se kiút…
Buksza-üres szemü nénike töpreng:
       holnap ebédre mi jut?

Búvik a méhe, ha fordul a naptár, –
       méze-kifosztva ugyan,
ám ura híg szirupával a kaptár
       télire még teli van.

Hát mi, ha int az idő, hova bújjunk?
       Bárha begyűjtve a méz,
még beledugni se tudjuk az ujjunk,
       hogyha hibádzik a pénz.

Lágy ez a vers, puha ritmusa altat,
       s mint az eső, beterít;
ágy ez a vers, aki benne elalhat,
       álmaival betelik.

Pálca-eső zuhog, ázik az elvert
       város, elönti a sár;
gennye fakadt ki a régi sebeknek,
       s máris az új sebe fáj.

(1990. november)