PAPAGÁJ ÉS KÖLTŐ – YURI OKAMOTO, Párizsban élő japán képzőművésznő kiállítása Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban

Szerző:

2007. október 12–november 25. (Meghosszabbítva 2008. január 20-ig)

Képes dobozok: újabb japán kiállítás a Móra-múzeumban. 2007. október 12-én, pénteken délután fél 5-kor nyílt YURI OKAMOTO “PAPAGÁJ ÉS KÖLTŐ” című kiállítása. A megyei múzeumban a Távoli fények – közelítő fények című nagyszabású kiállítás mellett az ősz és a tél folyamán számos japán témájú rendezvény várható, ezek egyike a most megnyíló tárlat.

A ‘képes dobozok‘ vagy ‘képes ládikák‘ kifejezés arra utal, hogy a művész hártyavékony színes japán papírból miniatűr figurákat készít, s ezeket különféle formájú dobozokba helyezi bele az élet egy-egy jelenetét bemutatva. Egy dobozban néha több száz mini ember- vagy állatszobrocska található, mindegyikük egyedi arckifejezéssel és testtartással. Van például Japán bár, Japán fürdő, Párizsi utca, Tokiói utca című doboza. A dobozok közül nagyon sok összehajtogatható, kinyitható.

Két videó a művésznő pályájáról, munkáiról:

A Megnyitó, amelyre mindenkit szeretettel várunk, 2007. október 12-én 16.30-kor lesz Szegeden, a Móra Ferenc Múzeum kupolatermében.

Yuri Okamoto tárlatát TAKAMIZU HIDERO, a japán nagykövetség kulturális osztályának első titkára nyitja meg.

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Fotók a kiállítás megnyitójáról:

A kiállítást ki mutathatná be jobban, mint maga YURI OKAMOTO. Az alábbiakban a japán művész a megnyitón elmondott gondolatai következnek:

„Mindenekelőtt szeretném kifejezni köszönetemet a Móra Ferenc Múzeumnak a megtisztelő meghívásért, valamint a Baka István Alapítványnak, amiért hozzásegített, hogy bemutathassam munkáimat Szegeden, és mindazon személyeknek, akik támogatásukkal hozzájárultak a kiállítás megvalósításához, megoldva a szállítás gondjait, a dokumentáció magyarra fordítását, a teendők összehangolását, stb.

Hallottam és olvastam, hogy Szeged Magyarország egyik szellemi központja, ezért annál nagyobb megtiszteltetésnek tekintem, hogy kiállíthatom itt munkáimat. Ez a tény kis aggodalommal tölt el – hátha nem felelek meg a látogatók várakozásának. Másrészt azonban különös emóciókkal tölt el, ugyanis nem először járok Szegeden.

Mintegy 37 évvel ezelőtt egy magyar barátom társaságában látogattam Szegedre. Akkoriban egyetemista voltam Leningrádban, a mostani Szentpétervárott, és egy nyáron ideutaztam barátomhoz – későbbi férjemhez-, akivel Leningrádban ismerkedtem meg. Meg akarta nekem mutatni az ő országát, így autóstoppal bejártuk Magyarországot.

Ennek a fiatalkori kusza utazgatásnak a során többek között eljöttünk abba a városba is, ahol társam és az ő legjobb barátai és egyetemi társai tanultak, Baka István, Pakusza Vilmos, Katona Imre – Szegedre. De elmentünk mindegyikük szülőhelyére is, nevezetesen Szekszárdra és egy kis faluba.

Azóta sok víz folyt le … a Tiszán, és sok minden történt életemben is, akárcsak mindenütt a világban: házasság, végleges elutazás Japánból, új élet Párizsban, gyerekünk születése, és apránként szüleink halála, barátaink korai halála, köztük Baka Istváné, Katona Imréé, a fal leomlása, amely addig a világot két ideológiai táborra választotta, válás…

És közben új tevékenységbe fogtam – papírtárgyak létrehozásába. Hozzáteszem, tavaly tavasszal módom volt újra Magyarországra látogatni. Nagy összetalálkozásokra adott ez alkalmat barátokkal, felidézve fiatalkori emlékeket a távoli múltból. Ennek az útnak a során meglátogattam régi barátnőmet Szegeden.
Tündéről van szó, Baka István költő feleségéről. Néhány képet mutattam neki a munkámról. Ebből a találkozásból született az ötlet, hogy rendezzünk egy kiállítást Szegeden, és mára ez a terv megvalósult.

Most néhány szót a munkámról… [A teljes írás ITT olvasható]

1) CIRKUSZ: ezt a dobozt Karinthy Frigyes “Cirkusz” című novellája alapján készítettem. Attól fogva, hogy ezt a novellát japánul elolvastam, nem szabadulok az érzéstől, hogy a történet hőse én vagyok – mindahányszor, amikor napi megpróbáltatásokkal találom magam szemben és gyermekkori álmomat szorítom a szívemhez. Az akrobata arcát az évek folyamán ráncok barázdái jelölik meg, de az álma változatlan, ő nem öregedett meg.



2) TANYA: ennek a képnek az eredete egészen személyes emlékre vezethető vissza, amikor ugyanis néhány évtizeddel ezelőtt volt férjem egy barátja, Pakusza Vilmos házában töltöttünk egy éjszakát egy magyarországi körút során, pénztelenül. Ez a hely mindmáig úgy él emlékezetemben, mint a legegzotikusabb emlékek egyike, habár magam is Japán egy félreeső vidékéről származom. Emlékeim nem különböznek egy gyerekéitől: a maradandó benyomásokból tevődnek össze; így aztán dokumentumokra kellett hagyatkoznom, hogy a tanya teljes képe kialakuljon, vagy akár a fantáziámmal egészítsem ki. Bízom benne, hogy a kiállítás látogatói ismerősnek fogják találni.



3) PAPAGÁJ ÉS KÖLTŐ: Baka István költő emlékére alkottam. Volt férjem és ő nagyon közeli barátok voltak, nemcsak egyetemi padtársként. Együtt ették meg a katonakenyeret is, és egy darabig még a szobájukat is közösen bérelték Szegeden. Továbbá vele is, majd a feleségével is egy időt közösen töltöttünk Leningrádban. Sajnos túl korán itthagyott bennünket, így nem találkozhattunk többé azt követően, hogy elhagytuk az országot és Franciaországban telepedtünk le. Időközben útjaink elváltak, mindnyájunké. De most, a kiállítás alkalmából, a régi szegedi barátok itt vannak velem.



A kiállított képes dobozok sorozatán kívül bemutatni kívántam más jellegű munkákat is (természetesen mind papírból készült), nevezetesen szobrocskákat, mobilokat és egy könyvet. Egy asszony négy korszaka: apró szobrok, amelyekkel anyámnak állítok emléket, akinek élete két korszakot ölelt fel, a háború előtti és utáni Japánt.


TANTSO: ennek a könyvnek a képeit fényképek után készítettem, felhasználva azokat a felvételeket, amelyeket a tantso madár szenvedélyes japán megfigyelője készített. Amikor elolvastam a könyvét, megragadott a fényképek szépsége és szintúgy ennek a madárnak a meglepő életvitele. A madárpár, miután a szerelmi násztánc összekötötte őket, soha többé nem hagyja el egymást. Még ha egyikük meghal is, a másik ott marad mellette mindaddig, amíg a társának madárformája van. Együtt költik ki a tojást és együtt nevelik fel a fiókát. Milyen szép és megható ez, mai társadalmunkban szinte utópiaként hat.

Yuri Okamoto

(A japán vagy mandzsu darunak nagy jelentősége van a japán mitológiában. „A darumadár japán fajtája, a mandzsu daru a nemzet szimbólumává is vált. Régen rengeteg művészeti ágazatban megjelent, mára azonban leginkább csak a papírhajtogatás művészetében, az origamiban. Japánban mindenki tud darut hajtogatni és hajtogat is. A darumadár japán neve curu (鶴), a mandzsu darué pedig tancsóuzuru (丹頂 ). A daruhoz társított jelentés pedig legtöbbször a szerencse, jó áldás, és még sok minden más, de mindenképpen valami olyan dolog, amely valaminek a beteljesülését fejezi ki.”
A megnyitó ünnepségen ezért hangzott el A DARU HÁLÁJA című mese, amely ITT elolvasható. /A japán daruról ld. tovább a Wikipédia bejegyzését/)

A kiállításon sok különleges képes dobozt csodálhattunk még meg:

SE VÉGE, SE HOSSZA ELŐADÁS:


JAPÁN BÁR:

JAPÁN KÖZFÜRDŐ:

PÁRIZSI, TOKIÓI UTCÁK:


Egyéb munkák:

Sajtóvisszhang: