BESZÉLGETŐTÁRS: PETRI FERENC
Annak, aki ismeri Baka István verseit, aligha kell magyarázgatni, hogy ezt a portrévázlatot nem az elölegzett kritikusi bizalom íratta. Inkább az a tény, hogy az utóbbi években kevés olyan elsőkötetes költő jelentkezett, aki ennyi figyelemre méltó verssel állt elő. Kötetében csupán harmincegynéhány vers olvasható. Az újabb alkotásokat is beleszámítva az eddigi „életmű ” alig több félszáz versnél. A mai versözönben megdöbbentő ez a szám. Megdöbbentő és elgondolkodtató. A fiatal költők esetében szokatlanul keveset iró Baka példája azt bizonyítja, hogy az összes publikációs lehetőséget megkaparintani akaró, a jelenlétet így hangsúlyozó módszerrel szemben az évi nyolc-tíz vers is bizonyít. (A megjelenés számával egyébként is csak dilettánsok és féltehetségek szoktak dicsekedni.)
Portrévázlata Olasz Sándor tollából két éve jelent meg a Tiszatájban. Elsőkönyves költőről ilyet nem szoktak imi. Az első könyvről pedig legfeljebb írnak egy-egy nyúlfarknyi recenziót. Vele másképpen történtek ezek a dolgok. Ezen töprengek akkor is, amikor csöngetek az ötödik emeleti ajtón.
Először a pipája jelenik meg az ajtórésben, aztán a szakálla:
– Jöhetnél máskor is, nemcsak akkor, ha írni akarsz rólam!
– Jöhetnék.
Felszakad egy ajtó, óriási gyerekzsivaj áraszt el bennünket.
– Barátok jöttek, Szolnokról, biztos ismered is őket. Azért majd csak találunk egy viszonylag csendes zugot, ha ilyen van egyáltalán.
A barátja javítja a lemezjátszóhoz tartozó fülhallgatót. Az asszonyok terelgetik a négy gyereket. Pálinkát veszünk magunkhoz, bevonulunk az egyik szobába.
– Szóval?
– Ne haragudj, hogy vasárnap jöttem…
– Máskor hiába jöttél volna, nem voltam itthon egész héten.
– Hol voltál?
– Olvasótáborban, Hevesben. Szokásos nyári program fiatal költőknek-íróknak rendszeresítve.
– Szívesen mész gyerekek közé?
– Mindig.
– Hol kezdjük a beszélgetést?
– Az elején.
Tölt a pálinkából.
– Tudod, hogy nem szeretek beszélni, magamról meg különösen nem.
– Kezdjük az életrajzzal. Rövid még, aztán hátha belejövünk a beszélgetésbe.
– Negyvennyolcban születtem, Szekszárdon.
– És?
– Az nincs. Általános iskolába jártam, azután gimnáziumba.
– Nem történt veled semmi érdekes?
– Nem. Olvastam sokat. Ezek voltak a kalandjaim. Középiskolás koromban meg már az is, hogy írtam. Verseket, és sokat.
– Sokat, te?
– Ujjgyakorlatok voltak, arra jók, hogy megtanuljam a mesterséget.
– Mi lett velük?
– Miért kérded?
– Mert annak idején, hatvannyolcban nem tudtunk neked egy önálló estet összehozni az irodalmi presszóban; azt mondtad, hogy nincs több hatnál, amit versként fel tudnál mutatni.
– Hatot tartottam érdemesnek arra, hogy másnak is megmutassam.
– És az a hat?
– Benne vannak a kötetben.
– Lassan érő ember vagy.
– Nézd, énvelem bizonyos fáziskéséssel történtek meg a kamaszkor meg az ifjúság szokásos dolgai. És tulajdonképpen csak akkor szabadultam meg a kamaszságtól, amikor Szegedre kerültem a bölcsészkarra.
– Mikor jelent meg az első versed?
– Hatvankilencben, a Tiszatájban. Ilia Miska biztatott erősen.
– Ezt mért mondod hangsúllyal?
– Mert én amilyen szemérmes és magambamélyedt alak voltam, kerültem őt egy darabig. Képzeld, beszélgettem vele a szobájában, aztán megbeszéltünk egy másik találkozást, és én késtem.
– Mennyit?
– Hónapokat.
– Fiatal költők általában egészen pontosan meg tudják mondani: abban, hogy költők lettek, kinek köszönhetik a legtöbbet.
– Meg tudom mondani én is. Ilia Miskának!
– Abban a hónapban nősültél, amikor megjelentek az első verseid.
– A Bérkert utcára gondolsz, a világvégi albérletre?
– Meg a kályhátokra.
– Egy vaskályhából alakították át olajtüzelésre, ettől aztán hideg volt, olajszag és füst.
– És sok zsiros kenyér, ha mentünk!
– Hogy eltartsuk magunkat, társadalmi ösztöndíjat kötöttünk mind a ketten. Még így is nagyon-nagyon kevés volt a pénz.
– De a kedvünk, az jó volt.
– Persze, mert versek között éltünk.
Megtömködi a papáját. Aztán felpattan, kiszalad valamiért. Beúszik megint a gyerekzsivaj.
– Hát akkor folytassuk!
– A következő állomás…
– Ismét Szekszárd. Tanári állás az egészségügyi szakközépiskolában.
– Mit tanítottál?
– Oroszt és magyart.
– Jól?
– Ezt én nem tudom. Korszerű módszerekkel kellett volna tanítani, ám ehhez nincsenek tankönyvek. A diákjaim jegyzeteltek, és azokból tanultak. Ez pedig nehéz dolog. Tőlem sem lehetett volna elvárni középiskolás koromban, hogy pusztán jegyzetekből tanuljak.
– Leszűrtél a tanárságból valami fontosat?
– Igen. Azt, hogy a tanár és a diák viszonya a legfontosabb, az emberi kapcsolat, és ha ez jó, akkor még az olyan zárkózott embert is megszeretik, amilyen én vagyok. A tanárnak elsősorban szemléletet kell átadnia.
– Hogy kerültél vissza Szegedre?
– Úgy, hogy a lányomat be kellett valahol pelenkázni.
– Nem értem.
– Ez úgy volt. hogy lejöttünk látogatóba. Ilia Miskát szerettem volna látni, meg egynéhány havert. Közben a lányom, tudod, hogy van, szóval, tisztába kellett valahol tenni. Simai Miska neve benne volt a telefonkönyvben, felhívtam, mentünk hozzá. Akkoriban alakult a Kincskereső, hívott, volna-e kedvem? Volt.
– Akkoriban kaptál Móricz-ösztöndíjat...
– Jól jött, mert egy ideig kétfelé éltünk. Én itt, albérletben, a feleségem és a lányom Szekszárdon.
– Aztán megkaptad ezt a lakást.
– Három szoba. Így van egy zugom nekem is, ahol dolgozhatom. Én csak teljesen elszeparálva, teljes csöndben tudok dolgozni. Itt megtehetem. Ezt a városnak köszönhetem.
– „Belaktad” már?
– Látod, itt hallgathatom a muzsikáimat.
– Kiket szeretsz?
– Régebben legtöbbet Mozartot hallgattam, újabban inkább Mahlert, de sokaktól van egy-egy kedves zeném. A muzsika jobban hat rám, mint az irodalom, több impulzust is ad.
– Mire való a vers?
– Én tudom, hogy nem ettől lesz jobb a világ, de talán ez is hozzásegítheti.
– Megszoktál-e, megszerettél itt?
– Nosztalgikusán vágyódom vissza a Dunántúlra , de azt hiszem, hogy ott már nem tudnék élni.
– Min dolgozol?
– Egy hosszabb verset írok február óta.
– Azt írták rólad, hogy téged is a kijelentő mondat nyíltsága, tisztasága és bátorsága jellemez.
– Szerinted?
– Szerintem is.
– Kérsz még pálinkát?
– Ha legközelebb jövök.
Lekísér a kapuba.
– Őszre talán megjelenik a szegedi fiatal költők antológiája. Mit gondolsz, jó könyv lesz?
– Ha rajtad múlik, igen.
(Délmagyarország, 1977. június 19. 5. p.)
_______________________________________________________________________________________________
(Kiegészítés a Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötethez)