LEJEGYEZTE: HONTI KATALIN
– Hogy öregesen komoly vagyok-e? Nem tudom. Ezen még nem gondolkodtam. Tény, hogy nincsen vidám költészet, a költő maga lehet vidám, de a versek általában, s ezt idézőjelben mondom, az élet nagy kérdéseivel foglalkoznak. Amelyek, ha csak nem groteszk szemlélettel nézi az ember – a groteszk maga is komoly, csak humorosnak látszik –, véresen komolyak. Az is lehet, hogy érzékenyebb vagyok másoknál, bár én azt hiszem, hogy az emberek többségében elsősorban a problémák élnek. Az örömök pillanatnyiak, hiszen nem is tudna az ember dolgozni, élni, ha
állandóan örömmámorban úszna. Ha nem lenne számára semmi megoldandó dolog. Persze, az is lehetséges, mivel verset írok – és ehhez egyfajta lelki alkatom alakult ki –, a többi embernél érzékenyebben élek át bizonyos dolgokat. Azt, hogy egyre magányosabbak leszünk, hogy ki vagyunk szolgáltatva, nem is annyira irracionális erőknek, hanem olyanoknak, amelyeket egy szóval bürokráciának lehet nevezni.
– Jó -e nekem ez a magatartásforma? Ez van. Félre ne értsen, az nem igaz, hogy én teljesen megkeseredett lennék. Szeretem az életet, és ez a verseim képeiből biztosan kiolvasható. Nem vagyok optimista, de pesszimista sem. Egyszerűen csak kételkedem.
– Ezt a kérdést hagyjuk. Nincsenek nekem követőim. Tiltakozom ellene, és azok a fiatalok, akik a baráti körömhöz tartoznak, éppen így tiltakoznának. Nem is akarom, hogy ilyesmit bárki valaha is elismerjen. Szegeden élek, és él itt néhány, nálam fiatalabb, nagyon tehetséges költő is. Természetesen adódik a következtetés: kitől tanulhatnának, mint tőlem. Jó lenne az ilyen irodalmi skatulyákat eldobni a fenébe. Nincs semmi értelme.
– Az első kötet megjelenése táján jöttem rá arra, hogy azt a fajta versírási módszert, amelyet régebben követtem, el kell vetnem. Így nem tudok tovább írni. Ugyanis meglehetősen lekerekített verseket írtam. Négy-öt versszakban – a magam számára legalábbis – egységes világképet próbáltam adni. Hangsúlyozom: a magam számára. Azóta valahogy sok minden bonyolultabbá vált. Nem egyszerűen arról van szó, hogy meguntam egy stílust. Egy évig a kötet megjelenése után szinte semmit nem írtam, csak teljesen sikertelen dolgokat, fél verseket, sőt fél versszakokat.
– Most már vannak új verseim, nem túl sok. Van köztük egy nagyobb terjedelmű, ami újdonság számomra is. Életem első hosszú verse, Háborús téli éjszaka címmel. Az Ady-évfordulóra készült, bár nem évfordulós vers – ezt hangsúlyoznám. A zalaegerszegi Reflex Színpad rendelte tőlem. Most a második kötetemet szeretném lassan összeállítani, kicsit nehezen megy. Miért? Összeszedtem azt a huszonegynéhány verset, ami vagy nem került bele az első kötetbe, vagy újabb keletű. Ezeket majdnem kötetnek érzem. De az egész mindössze hétszáz sor. Igen, ez a kiadónak kevés. Sajnos, nálunk nem adnak ki olyan vékony kis könyveket, mint a környező országokban. Nem tudom, hogy mikor adom le, fél éven belül szeretném, de még írni kell hozzá.
– Vannak tárgyi bizonyítékai annak, hogy ismerik nevemet, munkámat. Például beválasztottak a fiatal írók körének vezetőségébe, igaz, úgy érzem, nem vagyok túlságosan alkalmas bármilyen funkcióra. Valóban érzem a figyelmet és az érdeklődést. De ellenségesen is viszonyulnak hozzám, s ez is természetes.
– A kötetem megjelenése utáni „válság” oka éppen az volt, hogy éreztem ezt a figyelmet. És zavart. Nem jó, ha az ember tudja, mit várnak tőle. Nem véletlen, hogy az újabban írt verseim nem arattak osztatlan sikert Igen, azt hiszem, nem a számomra kijelölt skatulyában vannak.
– Nem szeretem ezt a szót hogy példakép. Az ember egy bizonyos életkorra, mondjuk 25 éven túl, már tisztában van saját lehetőségeivel és tisztában van azzal is, hogy hiába állít maga elé példaképet, azt úgy sem tudná a saját lehetőségein túl követni. Ösztönzőkről beszélek inkább. Azokról, akik a munkában ösztönöznek. Számomra a legnagyobb irodalmi ösztönzést kamaszkoromban József Attila költészete jelentette. Ilyesmire gondolt? Később ért el hozzám Ady hatása. Nyugodtan mondhatom, később értem meg arra, hogy befogadjam. Hogy milyen mértékben sikerült? Ez majd akkor derül ki, ha megjelenik az Ady-versem. Tulajdonképpen azt, hogy a versben a legnagyobb szerepet a mögöttes jelentéssel is rendelkező költői képnek tulajdonítom, ennek a hármas ösztönzésnek köszönhetem. Az utóbbi években számomra sokat jelent a zene. Erről feltétlenül szeretnék beszélni. A kötet után, amikor éreztem, hogy valami újat kellene csinálni, először is irodalmi ösztönzést kerestem. Mert ahhoz, hogy az ember megváltoztassa saját stílusát, szüksége van idegen újdonságok megismerésére is. Igazi ösztönzésre nem találtam. Érdekes, hogy addig nem ismertem, nem becsültem Mahler zenéjét, és éppen ebben az időszakban találkoztam vele. Pár hónap alatt fanatikus híve lettem. Rengeteget jelent számomra most ez a zene. Képeket ébreszt, a benne kifejeződő magatartás rendkívül rokonszenves: ez az irónikus és kemény világszemlélet. Az Ady-vers írásakor rengeteg Mahler-zenét hallgattam, és sok rokonságot fedeztem fel Ady és Mahler között. Ami nem véletlen, még akkor sem, ha tudjuk, hogy nem ismerték egymást, hiszen egy korban és ugyanabban a monarchiában éltek.
– A tervemről félve beszélek. Szeretnék Mahler ürügyén, zenéjéből kiindulva egy újabb hosszú verset írni.
– Az emberi példaképeimre gondol? Akik nagyon sokat segítettek nekem, nem csak költői, hanem emberi fejlődésemben is, többen is voltak. Az az állandó figyelem, amellyel egyetemista korom óta kísértek, sokat jelentett számomra.
– Véleményem szerint mindenki ahhoz a helyhez vonzódik legjobban, ahol gyerekkorát, kamaszkorát töltötte, így van az én esetemben Is. Szekszárdhoz kötnek a gyerekkori emlékek. Majdnem minden fontos hatás ott ért. A személyiségem ott fejlődött, viszont a gondolkodásomat a Szegeden ért hatások alakították. Szekszárdon élni már nem tudnék. Egyrészt olyan érdekes munkát, mint a Kincskereső, ott nem találnék. Másrészt nincsenek már ott barátaim. De a verseimben él a dunántúli táj.
– A Kincskereső. Azért szeretem ezt a munkát, mert sok szabadságot ad – nem a szabad idő értelmében, bár az is jó, hogy nem hivatalos időbeosztás szerint dolgozom –, a munka változatossága, érdekessége jelenti a szabadságot.
– Nem panaszkodhatom, sokkal több a lehetőségem, mint amennyit írok. Nem is tudom kihasználni a lehetőségeimet. Úgy érzem, amit az ember 30 éves korára az irodalomban elérhet, én elértem. Bár nem törekszem arra, hogy bármilyen úgynevezett pozícióhoz jussak. Egyszerűen szeretnék élni, mint bárki, s azt megírni, amit mindannyian átélünk.
(Csongrád Megyei Hírlap, 1977. augusztus 27. 7. p.)
_______________________________________________________________________________________________
(Kiegészítés a Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötethez)