BESZÉLGETŐTÁRS DR. LACZKÓ ANDRÁS
Baka István a Kincskereső ifjúsági irodalmi folyóirat munkatársa. Indulása sikeresnek mondható.
– Először a Tiszatáj közölte verseimet 1969-ben, Ilia Mihály javaslatára. Akkor én 20 éves voltam, másodéves bölcsészhallgató a szegedi egyetemen. A Kortárs 1972 szeptemberében mutatott be, s azóta rendszeresen közöl. Most jelent meg az első kötetem.
– Mi a versírás célja?
– A versírásnak inkább oka van, de ezek az okok nemcsak a költőben vannak meg. Szerintem az kerüljön a versbe, ami mindannyiunkat szorongat, illetve azok az érzelmek, élmények, amelyek már annyira általánosak, hogy egy nagyobb közösség ismerhet magára bennük. És persze hozzon létre valami szépet a vers.
– Milyen emberi erényeket hiányol?
– A ma emberében túlfejlett az a tudat, hogy értékét két dolog határozza meg: milyen helyet foglal el egy hierarchiában, és hogy e helyhez mérten milyen anyagiakkal rendelkezik. E kettő közti feszültség vagy a könnyen felbomló harmónia elfeledteti vele, hogy egy nagyobb közösség egyik tagja.
– Sokat beszélnek napjainkbanaz oktatás válságáról.Hogyan látja ezt a költő?
– Nem sok jogom van hozzászólni … Mint „kiugrott” tanárnak, aki ráadásul kezdő korában hagyta ott a pályát. Irodalmat és orosz nyelvet tanítottam szakközépiskolában. Első megdöbbenésem az volt, hogy úgy vezették be az új irodalomtanítási módszert, hogy nem írtak hozzá tankönyvet … Nem tudom, mit szólnának hozzá az egyetemisták, ha ezután csak kézírásos jegyzeteikre támaszkodhatnának. S nem tudom, érdemes-e továbbtanulni szándékozóknak a minimális heti két órában idegen nyelvet tanítani… Ezek válságtünetek? Mindenesetre komoly változásokra van szükség.
– Vannak példaképei?
– Ahogy kamaszkoromban voltak, úgy ma már nincsenek. Korlátok tudatában saját lehetőségeimet szeretném megvalósítani. Akiket másoknál jobban tisztelek és szeretek, akikre egy s másban szeretnék hasonlítani – élő emberek, s nem örülnének, ha szobrot akarnék nekik állítani.
– Mondjon valamit napi munkájáról.
– A Kincskereső szerkesztőségében dolgozom. Sok mindent csinálok: véleményezem és közlésre kiválasztom a lapunkhoz beérkező prózai írásokat, levelekre válaszolok, ideiglenesen korrektori teendőket is végzek, s gyakran utazok szerkesztő-olvasó találkozókra.
– Szükséges-e a „trance” a versíráshoz?
– Én akkor tudok verset írni, ha három dolog együtt van: indulat, szabad idő, egy olyan képi ötlet, amire fel lehet építeni valamit. Ami ösztönös és váratlan: a kép, a többi már nagyjából tudatos munka.
– Miből ítéli meg, hogy jó-e egy vers?
– Minden új versemet, mielőtt elküldeném valahová, többekkel elolvastatom: legjobban azok véleménye számít, akik nem szakmabeliek. Amúgy egyoldalú az ízlésem, azokat a verseket szeretem, amelyekben a lényeges tartalmakat képek hordozzák. Persze igyekszem tágítani befogadóképességemet.
Az interjú mellett megjelent vers:
Bábjáték
Esik, és mintha szálain
lógnék – zsinórokon a báb.
Lerogynék már… Ki kényszerít
ágálni görcsösen tovább?
Lábaim a proszcéniumba
lógatva köpnék a világra…
Ki kényszerít hős és bohóc
szerepben tetszelegni váltva?
Díszlet a táj, és fönt a felhők
kifakult, málló függönyök,
s mit annak hittem: a szabadság
szünet két felvonás között.
Esik, és mintha szálain
lógnék – zsinórokon a báb.
Csalom vagy nem csalom magam,
ágálok én, Uram, tovább.
(Pedagógusok Lapja, 1976. február 20. 5. p.)
_______________________________________________________________________________________________
(Kiegészítés a Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötethez)