1
Ki tette le a fegyvert
Világosnál? A versek?
A verseim?
Ki űzött
e vadonba, ahol
minden levélrés
egy áruló szeme? Minden fűszál
kettétört kard. Minden lehullott
gally koldusok kiszáradt, alamizsnáért könyörgő
karja. Minden zörej, még a lepergő
levelek alig hallható
nesze is puskadördülések
visszhangja vagy a homlokba fúródó
lövés maga.
Ösvények hurkai
fojtogatják az erdőt.
Tisztássá irtódott a holnap.
Nincs menedék, fegyvertelen
csöndjét a rengetegnek ágak
pattogása töri – pisztolyt emelnek
önmagukra a fák?
A rétek
már kezesedve
ringatják csendőrlovak árnyát.
A tó,
reszkető varrólány, az ég
hóhéringét ráncolja gondosan
báli ruhák fodraivá.
E tájba
volna még visszaút, tudom.
                    2
Sortűz elé? – eső kopog
pergetve tompa dobverőit.
Fogaim közt virág vacog,
tán azt hiszi, havasok őrlik.
Zöld szárát rágom – keserűség
itatja át minden szavam.
De hát miféle havasok közt
őröltetsz engemet, Uram?
Mint én e gyomot, úgy szorítod
összezárt szádba sorsomat.
Csillogjatok keserű nyáltól
virág-kínlódású szavak!
Oda az emberek vetése. –
Míg gyászba varrják az eget
az éj vastűi, rongy virágom
szorongatom és rettegek.
_______________________________________________
Baka István Magdolna-zápor című kötetéből
     ← Előző oldal          Következő oldal →