Már elmerült az alkonyat
a csatornák poshadt vizében,
Pétervárt a sugárutak
kötéllel verik a sötétben.
Az éjszaka, csillagait
vonszolva, mintha lánca volna,
előbotorkál, s én a csörgő
lombokat hallgatom szorongva.
A hold – Pugacsov koponyája,
repedt vigyorgás odafenn,
a mélyben – bőgés, kocsmalárma.
Baltaként rándul meg szivem.
Vak koldus a bérház sötétje,
nyújtja az udvar tenyerét,
fölötte csillagok kelése
fakad. Mert koldusarc az ég.
_______________________________________________
Baka István Magdolna-zápor című kötetéből
