VLAGYISZLAV HODASZEVICS


Vlagyiszlav Hodaszevics (1886-1939) egyike a 20. századi orosz líra elfelejtett, illetve a korábbi szovjet kultúrpolitika által feledésre ítélt nagyjainak. Ennek oka nemcsak az, hogy még az első nagy kiutasítási hullám előtt –
1922-ben – elhagyta hazáját (a kiutasítandók listáján ennek ellenére szerepelt a neve), hanem az is, hogy „lelkileg független” művészként a politikai emigráció számára sem vált igazán érdekessé. A vele egyidőben feltűnt Gumiljovot (szerepelt előző sorozatomban) igazságtalan, szörnyű vége megtartotta a „külső” és „belső” olvasók emlékezetében, így művészi rehabilitációjára is előbb kerülhetett sor; Hodaszevics újrafelfedezése az orosz irodalmi életnek is adóssága még, bár összegyűjtött versei már megjelentek 1989-ben.
     Hodaszevics – a nevéből kiderül – lengyel származású, de családja, bár könyvespolcán Miczkievicz mellett sorakoztak Puskin kötetei, már az ő születése idején orosz kultúrájú volt. A tehetséges fiú gimnazistaként robbant be az irodalmi életbe (mint emigrációbeli társa, Marina Cvetajeva), ugyanakkor utóbb huszonévesen kiadott első két könyvét megtagadta. A szimbolizmus diadala idején jelentkezett – már akkor klasszicistaként, s az orosz költészet klasszikus – gyerzsavini-puskini – hagyományait érezte magáénak mindvégig; legjelentősebb esszéi is Gyerzsavinról és Puskinról szólnak. (Aki a hatvanas években tanult oroszul, emlékszik talán arra a kis olvasmányra, amely az öreg udvari költő és kamaszként is villogóbb tehetségű „utódja” találkozását meséli el – mintha Kazinczy ölelné keblére a siheder Petőfit…) Hodaszevics lírájában igen korán megjelenik az a „hádészi hűvösség” (az antik alvilág hűvössége), amely egész életművét áthatja, s amely magas fokú virtuozitással társul még otthon, a forradalmat követő években megjelent köteteiben. E versei a szellem emberének a háború és a forradalmak végzetszerű barbarizálódásával való szembenállásáról vallanak egy pártosságtól mentes, igaz humanizmus nevében. Ha Hodaszevics líráját összevetjük Gorkij egykorú, korántsem forradalompárti cikkeivel, nem tartjuk rejtélyesnek a nagy „proletáríró” és a nagy „dekadens” húszas évekbeli, emigrációs barátságát.
     A költő 1922-ben Berlinbe távozott (legálisan, de a kiutasítást csak hónapokkal megelőzve), majd 1925-től Párizsban élt. Utolsó verseskötete több mint tíz évvel a halála előtt, 1927-ben jelent meg, ezután szinte már csak cikkeket, esszéket írt. (Esszéiről még a Nagy Szovjet Enciklopédia is kénytelen volt említést tenni.) Kései korszakának versei meglepik a korábbi, elvont-filozofikus líráját ismerőket. Ezekben válik „szociális” költővé – lírai hősei a megalázottak és megszomorítottak lesznek, a nyilvános vécében onanizáló bolond és a háborús rokkant, a sápadt csaposlány és a gazdagság árnyékában didergő elesettek. De hát a bolsevik forradalom éppen ezeket akarta felemelni! Nem, csak hivatkozott rájuk, s Hodaszevics nagyon jól tudta ezt.
     Mi vezetett az elhallgatáshoz? A kilátástalanság érzése, a kielégíthetetlen honvágy? Annak belátása, hogy az élet mindenütt borzalmas, a szép szavak sehol sem segítenek? Vagy az, hogy utolsó alkotó korszakában a végső nyelvi pontosságig-egyszerűséghez jutott, amit már csak a némaság követhet (mint Pilinszkynél és Ottliknál a magyar irodalomban)?
     Ki tudja? Az életmű így is teljes. Én fordítói munkám eddigi legfontosabb állomásának tartom, hogy valami keveset visszaadhattam belőle.

                                              Naplómból

                                   Fülsértő minden földi hang,
                                   S a fény is elviselhetetlen,
                                   Akár a fog a megdagadt
                                   Ínyből, kibújna már a lelkem.

                                   Kibúvik – és mindjárt vadul
                                   Ledobja nyűtt burkát a sárba.
                                   Ezerszemű – az éjbe hull,
                                   De nem e szürke éjhomályba.

                                   És engem itt hagy fekve, mint
                                   Bankárt, apacs-késtől lerogyva –
                                   Sebem szorítva rángani
                                   S üvölteni világotokban.

                                                                           (1921)

                                        Parafadugócska

                                   Parafadugócska, véged!
                                   Az erős jód lett a veszted!
                                   Így emészti el a testet
                                   észrevétlenül a lélek.

                                                                           (1921)

                                   A titokzatos Maya fátylát

                                   A titokzatos Maya fátylát
                                   Nem lebbentheti föl kezem,
                                   De látom a csodák világát
                                   Tükröződni a szemeden.

                                   Felfoghatatlanul vegyülhet
                                   ott utca s szerelmi varázs:
                                   Lángnyelvei éteri tűznek
                                   S egyszerűen – az olvadás.

                                   Ott fénylő kozmosz jön világra
                                   A pillák függönye alatt.
                                   Forog és kivirít, akár a
                                   Bicikliküllők csillaga.

                                                                           (1922)

                                                   Ballada

                                   Magamnál nem vagyok soha,
                                   Téboly kerülget engemet,
                                   Ha terhes asszonyával a
                                   Félkarú a moziba megy.

                                   Angyaltól kaptam lantomat,
                                   A világ áttetsző nekem, –
                                   Ám ő szájtátva jót mulat
                                   Charlot-idétlenségeken.

                                   Miért vonszolja éveit,
                                   Ily nyomorult hogy is lehet
                                   E békés, jámbor férfi, míg
                                   Ingujja üresen fityeg?

                                   Téboly kerülget engemet,
                                   Ha terhes asszonyával a
                                   Félkarú hazafele megy
                                   A mozi után, éjszaka.

                                   Korbácsomat előveszem,
                                   Üvöltve megsuhogtatom,
                                   S az angyalokat elverem,
                                   S az angyalok a drótokon

                                   Keresztül szállnak ég fele,
                                   Mint Velence köveiről
                                   Fölvert galambok serege
                                   A kedvesem lába elől.

                                   Ekkor, levéve kalapom,
                                   Megállok a rokkant előtt,
                                   Ingujját lágyan megfogom,
                                   S ily szókkal szólítom meg őt:

                                   – Pardon, monsieur, ha a pokol
                                   – Fogad be majdan engemet,
                                   – Hol dölyfös lelkem meglakol,
                                   – Míg ön nejével fenn lebeg

                                   – A mennyekben, s szemléli, hogy
                                   – Milyen siralmas itt, alant,
                                   – S hall sok csodás, szép dallamot,
                                   – S hó-szárnyai sugárzanak,

                                   – Akkor a hűs magasból egy
                                   – Tollat dobjon le énnekem:
                                   – Mint hópehely, hadd ülne meg
                                   – Lángok-perzselte mellemen.

                                   A félkarú előttem állt,
                                   Egy csöppet elmosolyodott,
                                   És már nejével messze járt,
                                   Nem is emelve kalapot.

                                                                           (1925)

(Délmagyarország, 1992. január 4.)
[Első változat: Holmi, 1989. december, 276. p.]

_______________________________________________________________________________________________

(A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből)

   ← Előző oldal          Következő oldal