Verseivel fia, Andrej Tükör című filmjében találkoztam először – gyenge, félig vagy egészen nyers fordításokban, így semmi hatást nem tettek rám. Az orosz irodalom kiváló szegedi kutatója, Szőke Katalin (ideje az ő nevét is leírnom, olyan sok mellőzött orosz költőre hívta fel a figyelmemet) adta kezembe Arszenyij Tarkovszkij 1982-es válogatott kötetét: beleolvastam, és rögtön megcsapott a nagy költészet sztyeppei szél-lélegzete: „Ha együtt voltunk, minden egyes óra / Ünnep volt, istenültünk összeforrva …”, és „Midőn fenyők alatt, mint kényszerűzte rab / Vonszolta összetört tagjaimat a lélek…” – el is határoztam, hogy kötetnyi verset fordítok tőle, amint lehet, amint találok rá kiadót, mert akkor – 1983-ban – még reménytelen vállalkozásnak tetszett egy, a hatalom által el nem ismert orosz költőtől kötetnyi verset kiadatni Magyarországon. Néhány év múlva beköszöntött a „glasznoszty”, amely a Szovjetuniót nem tudta megváltani, de a fiókok titkos rekeszeiben bujkáló kéziratoknak megváltást hozott, és előtérbe állított jó néhány, bár nem tiltott, de háttérbe szorított jelentős alkotót. Közéjük tartozott az 1907-ben született Arszenyij Tarkovszkij is, fiatal költőként Marina Cvetajeva utolsó moszkvai hónapjainak tanúja, akit később Anna Ahmatova legjelentősebb kortársai közé sorolt, s aki első kötetével 55 éves korában, 1962-ben jelentkezhetett – abban az időben, amikor filmrendező fia első sikereit aratta. (Az én fordításkötetem 1988-ban jelent meg az Európa Kiadónál.) Személyesen sohasem találkoztam a költővel – 1989 júniusában, amikor végre rászántam magam egy moszkvai útra, megérkezésem után tudtam meg, hogy már egy hete halott. Fiát, az emigrációba kényszerített Andrejt így is túlélte – egy tévéinterjúban láttam, amint elsírja magát a magyar riporternő Andrejre vonatkozó kérdésére. Miért nem kellett a szovjet hivatalosságnak ez a szelíd lelkű, politikától tartózkodó költő, aki közép-ázsiai költők tucatjait ültette át oroszra, s aki ráadásul még háborús hős is volt – fél lábát a Moszkva alatti harcokban vesztette el –, ki tudja ma megmagyarázni? Talán Cvetajevát idéző-sirató versei miatt? Vagy mert nem állt be a dicsőítők karába? Mások – Paszternák, Ahmatova sem, igaz ők túl nagy tekintéllyel rendelkeztek ahhoz, hogy – egy-egy dühödt kampányt kivéve – teljesen elhallgattassák őket. De talán éppen miattuk büntették a később jöttet, a még névtelen „tanítványt” – s amikor szóhoz juthatott, Jevtusenkóék hangoskodó nemzedéke háttérbe szorította az ő férfiasan zengő, de halk hangját. „A vér szava súgja nekem – házitücsök vagyok én” – írja önmagáról, s művei valóban az intim szféráról vallanak, a lélek belső tájain kalandoznak, rokonainak az erdő fáit, a halálra űzött vadakat, az éjszaka életre kelő, lázadozó tárgyakat tartja, verseiben a holtak lelkei bolyonganak, a halhatatlanságot az emberi emlékezet jelenti számára.
     Élete utolsó hónapjaiban ő, az örök mellőzött, az orosz költészet pátriárkája lett, s hirtelen elismertetését, megkésett hírnevét nem fia rehabilitásának köszönhette, mint ahogy sokan gondolták, hanem annak a csöndes, könnytelen, férfias keserűségnek, amelyet lírájával megteremtett. Andrej Tarkovszkij egyik leghíresebb filmje, amelyben az apa alakja nem, de versei többször is felbukkannak, a Tükör címet viseli. Tükör volt Arszenyij Tarkovszkij költészete is – kicsit homályos, enyhén görbülő tükör, amelyben a távoli dolgok jobban látszottak, mint a közeliek, de hűséges tükre volt az emberségét a szovjet korszakban is megőrző orosz értelmiségi lelkületnek, amely az új Oroszország legnagyobb reménysége.
                                           Nagymosás
                                   Marina a tálra hajol.
                                   Gőg fortyog a vízben, a habja
                                   Két szorgos karja alól
                                   Szétfröccsen a szürke falakra.
                                   Kicsavarja a tiszta ruhát.
                                   S tárt ablak előtt, kiterítve
                                   Hűs vásznait, áll.
                                                                  A világ
                                   Hadd lássa keresztre feszítve.
                                   Gép búg a magasban, a tál
                                   Habzó vize megremeg, és a
                                   Tetőn felüvölt a halál
                                   Zord hirnökeként a sziréna.
                                   Száradnak az ablak előtt,
                                   Négy arsin hosszan a szürke
                                   Ruhák.
                                               S ő áll csak a zöld,
                                   Tómélyi homályba merülve.
                                   Két hónap, amíg makacsul
                                   Nem adta magát meg a Káma
                                   Partján, de a végzet az úr,
                                   S kötelet hurkolt a nyakára.
                                                Árnyak közt árny vagyok
                                   Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a
                                   Vízből, mit ád a föld, de nem csitult a szomja,
                                   S az élők álmait zavarva, visszatér
                                   Az út rögeire, s élő vizet remél.
                                   Mint első, tört hajó az óceán öléből,
                                   Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből,
                                   A lépcső legmagasb fokára úgy jutok,
                                   Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog.
                                   S ha ez csak ámítás, mesebeszéd, hazugság,
                                   S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk
                                   Némán a föld alól, és kövekből rakott
                                   Szempárja könnytelen, s tekintete halott?…
                                                Az első együttlétek
                                   Ha együtt voltunk, minden egyes óra
                                   Ünnep volt, istenültünk összeforrva,
                                   S nem létezett a földön más. Merész
                                   S madártoll-könnyű voltál, szédülés
                                   Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a
                                   Lépcsőn, fokokat átszökellve, és
                                   Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra,
                                   Hová mint tükrön túli tájba lépsz.
                                   Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad
                                   A kettős szárnyú szép oltárkaput,
                                   S az éjszakában meztelen sugárzott
                                   Szentséged, és lassan reám borult,
                                   S ha felébredtem: „Légy ezerszer áldott!” –
                                   Súgtam, bár vakmerőség volt az álmod
                                   Áldásommal zavarni: kozmoszod
                                   Pihent, s az asztalról az orgonákat
                                   Vonzotta, kéklő árnyuk rád hajolt,
                                   S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt
                                   Derengés kékje és nyugalma hullt.
                                   S egy kristálygömbben csillogott a tenger,
                                   Hegység magaslott, lüktetett a fény
                                   Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben
                                   Te tartottad, a trónon alva, csendben,
                                   És – istenem! – enyém voltál, enyém.
                                   Felébredtél, s a hétköznapi szónak,
                                   Ahogy kimondtad, új fényt adva, már
                                   A nyelvet is varázskörödbe vontad,
                                   A mondatok felzengtek és lobogtak,
                                   S az a szó: te, azt jelentette: cár.
                                   Mindent megmásított kezed varázsa,
                                   A tárgyakat – a kancsót, tálat is,
                                   Úgy állt közöttünk, mint posztján a strázsa,
                                   A rezzenetlen, érchomályú víz.
                                   Nem kérdeztük az ösvényt, merre visz.
                                   Mint szirmait, a nagyvilág kitárta
                                   A városok csodás virágait.
                                   A gyógyfüvek lábunk elé hevertek,
                                   S minden madár fölöttünk szállt, s követtek
                                   A folyóban cikázó halrajok,
                                   Előttünk még a mennybolt is kitárult.
                                   A sors már őrültként loholt utánunk,                                   
                                   S kezében borotvát szorongatott.
(Délmagyarország, 1992. január 18.)
_______________________________________________________________________________________________
(A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből)