1987-es Nobel-díjáig hazájában – és nálunk is – alig írták le a nevét; Szolzsenyicint legalább rendszeresen gyalázták, Brodszkijról igyekeztek megfeledkezni. Ugyanakkor versei gépírásos szamizdatokban terjedtek, külföldön kiadott könyveit hazalopták, kézről kézre adták – minden valamirevaló irodalmár tudta, hogy ő a korszak egyik legjelentősebb orosz költője, sokak szerint a legnagyobb. A Nobel-díj odaítélése idején már tizenöt éves kényszerű emigrációban élt.
     Már a pályakezdet is rendhagyó volt. A leningrádi fiatalember iskolai tanulmányait sem fejezte be, hogy minden idejét a költészetnek szentelhesse. Barátai szereztek számára műfordítói megbízásokat – ezekből tengődött, mert verseit csak elvétve közölték. 1964-ben – 24 évesen – „tunyejadsztvo”, azaz közveszélyes munkakerülés címén perbe fogták és öt év száműzetésre ítélték. Hiába léptek fel az érdekében tekintélyes írók, költők, köztük Anna Ahmatova is, a bíróság még a fordítói munkában is terhelő körülményt látott – Brodszkij akkor még nem tudott nyelveket, baráti nyersfordítások alapján dolgozott, azaz a szovjet törvények szerint „idegen munkát zsákmányolt ki”. Tizennyolc hónapot töltött egy nyomorúságos, északi faluban. A mentőakció végül sikerrel járt, de a költő neve többé nem került le a feketelistáról – közlésekről, könyvről nem is álmodhatott. A szamizdatos szerzők között viszont előkelő helyet foglalt el – kötetnyi versét adták a kezembe nekem is, amikor 70-71-ben Leningrádban tanultam. Márpedig az a költő, akivel egy egyszerű magyar diákot is meg kell ismertetni, nagyon fontos lehet a híveinek! Először Post aetatem nostram című hosszú versciklusát olvastam – a versek a bizánci birodalomról szóltak, de nyilvánvaló volt, hogy Bizáncon a Szovjetuniót kell érteni. A nagyszerű verssel való találkozásomat 17 évvel később, már Brodszkijt fordítva, versben is megírtam – majdnem két évtizedig parázslott bennem az élmény. Ha erőltetem, talán össze is hoznak Brodszkijjal, de ehhez túl félszeg voltam, meg már akkor is sejtettem, hogy nagy és „nagy” költőket jobb a verseikből megismerni, a személyes találkozás gyakran kiábrándító. (Viktor Szosznora esetében ez „be is jött”.) Amikor 74-ben ismét Leningrádban jártam, Brodszkij már Amerikában élt – 72 őszén egyszerűen kiutasították, bár kézzel-lábbal kapálózott ellene. (Ugyanez történt Szolzsenyicinnel is.)
     Joszif Brodszkij – talán zsidó származásából eredő „öröklött” kozmopolitizmusának köszönhetően – gyorsan magára talált Nyugaton (igaz, még nagyon fiatal volt – 32 éves korában kellett elhagynia szülőföldjét), a végre és gyors egymásutánban megjelenő kötetek (oroszul és angol fordításban) is erős ösztönzést jelenthettek számára – nem érte el az „emigrációs betegség”, külföldön is jelentős műveket alkotott. Ezért a Nobel-díj sem csak a száműzöttnek szólt, ellenkezőleg: Brodszkijt az emigrációs tapasztalatok érlelték igazán nagy költővé. Lírai hangvételét az irónia uralja: szülőhazája furcsa, elesett figuráiról szeretetteljes, Amerikáról távolságtartó, népe zsarnokairól megvető iróniával ír – bennünket, magyarokat egy kicsit Petri Györgyre emlékeztet, azzal a nem csekély különbséggel, hogy Brodszkij formaművész, az orosz verselés megújítója, Weöres Sándor-i érdemei is vannak, míg Petri ezen a területen nem jeleskedik… Voltaképpen borzasztó undok ember lehet ez a Brodszkij, intellektuális fölénye erős fölényérzettel társul – ez a versekből is kitetszik –, ugyanakkor megejtően kedves és elesett is tud lenni, amikor egy-egy régi asszonyról és a legnagyobb, reménytelen szerelemről: Oroszországról vall. Egy vallomással én is tartozom: amíg fordítottam (kb. ezer sort – a magyar Brodszkij-kötet kétharmadát), teljesen a hatása alá kerültem, még ha ez a fordítások színvonalán nem is érződik szükségszerűen. Ironikus világfölé-emelkedettségét csodálom és irigylem, bár nem érzem adekvát kelet-közép-európai magatartásnak. Brodszkij „otthon” írott verseit elég megkarcolni, kiserken belőlük a vér – az Amerikában írottak olyanok, mint a jégcsapok; megfogod őket, és megdermed a kezed, mire megolvadnak…
(Fordításaimat az Európa Könyvkiadó 1988-as, Post aetatem nostram című kötetéből válogattam.)
                                             Egy zsarnokra
                              E kávéházba járt: itt görnyedett;
                              civilben még – kopott posztókabátban.
                              Később a jámbor törzsvendégeket
                              lecsukta mind, a világkultúrával
                              így végzett, bosszút állt (nem rajtuk ám,
                              csak az Időn), mert nem volt rangja, pénze,
                              unatkozott, s a huszonegyezésben
                              csatákat veszített egymás után.
                              Nem élte túl a bosszú az Időt.
                              Most zene harsog, tréfákon derülnek
                              az emberek nyüzsögve. Ám előbb
                              körülsandítanak, mikor leülnek.
                              Körül matt műanyag, nikkel vakít;
                              brómnátriumszagú a sütemény is.
                              Záróra tájt, színházból jőve, mégis
                              – inkognitóban bár – őt látjuk itt.
                              Felpattan mind, amikor ő belép.
                              Ki kötelességből, ki az örömtől.
                              De ő egy csuklómozdulattal rögtön
                              leinti őket: ennyi épp elég.
                              Kávéját issza – jobb, mint hajdanán,
                              elterpeszkedve perecet ropogtat,
                              oly finomat, hogy dicsérnék talán
                              ők is, ha feltámadnának, a holtak.
                                             Dido és Aeneas
                              A nagy ember az ablaknál merengett,
                              s a nőnek egy világ határa volt
                              a férfi széles görög tunikája,
                              melynek redőzete az elcsitult
                              tengert idézte.
                                                      Az ablak előtt
                              állt Aeneas, s tekintete oly távol
                              volt már e várostól, hogy ajkai
                              bezárultak, mint kagyló héja, melyben
                              moraj lakik, s a serleg horizontja
                              is moccanatlan volt.
                                                                Dido szerelme
                              halacska volt csak – képes volna tán
                              hajója tajtékzó nyomát követni
                              a karcsú test, s szilaj hullámokat
                              hasítva utolérhetné – de ő
                              képzeletében már a partra lépett.
                              S a tenger könnytengerré változott.
                              De, köztudott, a kétségbeesés
                              pillanatában támad fel gyakorta
                              a kedvező szél… Így hát a nagy ember
                              elhagyta Karthágót.
                                                                Dido csak állt
                              a máglyánál, melyet a katonái
                              gyújtottak meg a városfal tövében,
                              és nézte, hogy a tűzben délibábként
                              remegve, füst és lángok közt, hogyan
                              dől össze, hull szét hangtalan Karthágó
                              sok évvel Cato jóslata előtt.
                                             A fenevad helyett
                              A fenevad helyett ketrecbe engem zártak,
                              a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam,
                              ruletteztem a tengerparti nyárban,
                              ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban.
                              Gleccserről a világ felét szemügyre vettem,
                              háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer.
                              Elhagytam az országot, ahol születtem.
                              Városnyi ismerős feledte el, hogy éltem.
                              Kószáltam sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán,
                              azt hordtam ott, mi most van épp divatban,
                              vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát,
                              és bor helyett csak száraz vizet ittam.
                              Az őrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak,
                              héját is megrágtam a száműzetés kenyerének,
                              torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás;
                              suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves.
                              Mit mondhatok az életről? Hogy hosszúnak találtam.
                              Amivel szolidáris vagyok, az a bánat.
                              De míg agyaggal nem tömik tele a számat,
                              ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.
(Délmagyarország, 1992. február 22.)
[A Dido és Aeneas című vers tördelése – a kötetben található formával szemben – így helyes.]
_______________________________________________________________________________________________
(A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből)