Joszif Brodszkijról írtam legutóbb, s az emigrációba kényszerített orosz-zsidó költő után most egy litván emigránsnak, Tomas Venclovának kell következnie. Ennek oka nemcsak hasonló életpályájukban keresendő (Brodszkij 1972-ben, Venclova 1977-ben hagyta el a Szovjetuniót), hanem – és elsősorban – a kettejüket összekötő, számos tanulmánnyal és egymásnak ajánlott verssel dokumentált barátságban, amelyet talán a Goethe-Schiller és Petőfi-Arany barátsággal együtt tárgyalnak majd a jövő század irodalomtörténészei.
     Tomas Venclova 1937-ben született a litvániai Klaipedában, a Balti-tenger partján. Apja szomorú szerepet játszott a litván függetlenség elvesztésében – a sztálini agresszió nyomán (1939) létrehozott „szocialista” szovjet köztársaságban a kultuszminiszternek megfelelő posztot töltött be. Ám a fiú az apparátcsik-csemeték szokásos útját járta: 1956-ban, a magyar forradalom hatására, szembefordul az őt addig a tenyerén hordozó rendszerrel, egy évre ki is zárják a vilniusi egyetemről, amelynek korengedménnyel már három éve hallgatója. A magyar 56 hatása tette ellenzékivé a költőbarát Brodszkijt és annak egész nemzedékét is; ez Brodszkij Venclováról írott tanulmányából derül ki – számomra pedig az, hogy mi nem is sejtjük, és bizonyos politikai erők igyekeznek elhomályosítani (jobbról is, balról is) a mi 56-unknak az egész közép-kelet-európai térségre gyakorolt hatását! Venclova az egyetemi évek után az irodalomnak szenteli magát: tanít, újságíróskodik, fordít, hosszabb ideig él Leningrádban és Moszkvában, megismerkedik Borisz Paszternákkal és a kikerülhetetlen Anna Ahmatovával, s barátságot köt – természetesen – a még ellenzékibb, még üldözöttebb Joszif Brodszkijjal is, akit öt évvel annak kiutasítása után követ Amerikába. Húsz év alatt egyetlen verseskötete jelenhet meg (a hetvenes évek elején), mert egyre nyilvánvalóbbá válik a polgárjogi mozgalomban játszott szerepe, amely – Brodszkij szerint – „időnként mellőzte a józan megfontolást”. Talán kivívott költői rangjának és persze családi kapcsolatainak köszönhette, hogy a mozgalom szétverése után nem lágerben találta magát, hanem az USA-ban, ahol ma a Yale Egyetem orosz irodalom professzora. Az utóbbi években megfordult az átalakuló Közép-Európában, Magyarországon is, – hazamegy-e függetlenné vált hazájába?, erről még nincs biztos értesülés…
     Bojtár Endre, a közép-kelet-európai irodalmak legtájékozottabb ismerője, hazánk jövendő – már kinevezett – baltikumi nagykövete állított össze, saját nyersfordításai alapján, egy vékonyka kötetet Tomas Venclova verseiből, még 1990-ben, amikor úgy tetszett, Venclova lesz Kelet-Európa új Nobel-díjasa. A Nobel-díj nem jött be, de a kötet összeállt, s ebben némi szerepem nekem is volt, – most én is izgatottan várom, megjelenik-e a piaci szabadság (én inkább zsarnokságnak nevezném) körülményei között. Ha igen, „megcselekedtük, amit megkövetelt a haza” – közös hazánk: Közép-Kelet-Európa.
     Megcselekedtük, de kinek? Radnóti szavai jutnak az eszembe: „…van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” – Venclova olvasóinak érteniük kell ezt is; nem feltétlenül a hexametert, hanem az antikvitás, az európai humanizmus szellemét, amelynek sok köze van Horatiushoz, Goethéhez, de semmi a kalasnyikovokhoz és a csetnik vajdákhoz…
     1971 decemberében – igaz, nem Litvániában, hanem Észtország fővárosában, Tallinban – cipőmet levetve, belegázoltam a Balti-tenger hideg, sós hullámaiba, – egy kortyot talán ittam is belőle… Egy korty Baltikumot kínálok most: Tomas Venclova sós hullámokként áradó verssorait…
                              Megállj, megállj! A mondat már szilánk
                              Megállj, megállj! A mondat már szilánk.
                              A hajnal s háztetők határosok.
                              Hó hablatyol, kontrázik rá a láng.
                              Lassulva leng a rézkorong tovább,
                              Ellensúly-ólom rajzol padlatot.
                              Megállj, megállj! A mondat már szilánk.
                              Tervrajz ragyog hűlt helyeden, világ,
                              Visszaverik tükör-sivatagok.
                              Hó hablatyol, kontrázik rá a láng.
                              Zárják a rabra zárkaajtaját,
                              Zónapalánktól vérzik égi bolt.
                              Megállj, megállj! A mondat már szilánk.
                              Tér-törmelék, idő morzsái ránk
                              Terülnek és borulnak búramód.
                              Hó hablatyol, kontrázik rá a láng.
                              Mi arcunkhoz simult, mind messze szállt,
                              S nem állnak ágyunk mellé angyalok.
                              Megállj, megállj! A mondta már szilánk.
                              Hó hablatyol, kontrázik rá a láng.
                                        Óda a városhoz
                                   Nem hagyhatlak el téged,
                                   Bár el kell hagyjalak,
                                   Kioltom, mint a mécset,
                                   Köves utcáidat,
                                   A mész havát a tornyon,
                                   A kátrányos homok
                                   Pöttyeit, és kioltom
                                   Lelkem, ha még lobog.
                                   Elporlad, szertehullván
                                   A kő, akár a rög.
                                   Sötéten zúg a hullám
                                   A lőtér-éj mögött.
                                   Ölel határtalan tér,
                                   S Özönvíz óta fúj
                                   Notus és Aquilo1 mély
                                   Vizek felett vadul.
                                   A kristályló halál, a
                                   Sós mélységek fölött
                                   Úszik tüzek magánya.
                                   S a teátrum előtt
                                   Elúszik autók ezre,
                                   Hidak traverzei,
                                   S döngetik álmom egyre
                                   Holt erdők léptei.
                                   Az Oriont se láttam,
                                   De tajték fénye gyúlt,
                                   Felleg-harmóniában
                                   Ajándék ez az út.
                                   Fa ráng a sziklaszélen,
                                   Mint idegtől a hús.
                                   Körtáncot jár az égen
                                   Aquilo s Eurus.
                                   Eltűnsz-e vagy megáll a
                                   Tekintet képeden?
                                   A végső villanásra
                                   Vár pislogó szemem.
                                   Az öröklét borít majd,
                                   De még velem van, itt,
                                   Vonzása falaidnak,
                                   Türelmes kertjeid.
                                   Babér se és erőd se –
                                   Kopott útpadka és
                                   A mágneses mezőbe
                                   Lopódzó fűnyi rés.
                                   Vízcseppé porladó űr
                                   Kopog a fejemen.
                                   S dúl Boreas, az őrült,
                                   Neve-sincs hegyeken.
                                   Megismétli a nyers lég
                                   Fény-rohamát a fű.
                                   Úrrá lész, vagy az emlék
                                   Sötétjébe merülsz?
                                   Enpusztulásod néz rád –
                                   S szád, bűnökkel teli,
                                   levegőd maradékát
                                   sóváran nyeldesi.
                                   Közeledik a szikla,
                                   Utcán idő zubog,
                                   Óvjon meg Aeolus, ha
                                   Az Isten eldobott.
(Délmagyarország, 1992. február 29.)
_______________________________________________________________________________________________
(A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből)