Füvek, virágok esti hamva,
kátránnyal itatott vizek,
mint ázott ing, hozzám tapadva
csattog, szorít a rémület.
Mint meglazult szeg, porba hullt már
a fény a lombrések közül,
puhány-magányom összecsúszkál
s ezüstlő nyállal megjelöl.
Hiányodhoz már szoktatom
magam, míg kék borosta serken
a csöndre s rozsdás fájdalom
piroslik vasbavert szivemben.
Kiköpte szájából a zöldet,
sötétlő ásítás a fa,
embernyi árnyak gömbölyödnek
begörbült ágain:
akasztottak közt jössz haza.