GUMILJOV KIVÉGZÉSE

Nyikolaj Gumiljov (1886-1921) az orosz költészet egyik legférfiasabb alakja. Már korai verseiben a konkvisztádorok sorsára vágyik; 1909-10-ben részt vesz egy afrikai expedícióban, s az utazás-ihlette versek életműve fontos részét alkotják; a háborút lelkesen fogadja, s a harcokban két György-keresztet szerezve közlegényből emelkedik hamarosan a tisztikarba, s rettenetesen élvezi az új szerepet. (Akárcsak Apollinaire, a nagy francia költő, aki szintén örömmel fekszik bele a lövészárkok sarába – igaz, Gumiljovnál kisebb szerencsével, mert míg az egyetlen karcolás nélkül ússza meg a háborút, Apollinaire halálát a fronton szerzett fejsérülés okozza.) Ugyanakkor tökéletesen megformált verseket írt, megalapítja a költők céhét (a középkorias „céh” szó a mesterségbeli tudás tiszteletére utal), s a szimbolistákkal szembeforduló akmeista mozgalmat. A „férfias” irányzat egyik legfontosabb költője nő – Anna Ahmatova, aki 1910-ben Gumiljov felesége lesz. (Később elhidegülnek egymástól, elválnak, de Anna egyetlen fia a Gumiljov nevet viseli – a sztálini időkben már bélyegként.) Gumiljovot 1917-ben nyugatra küldik a szövetségesekhez irányított expedíciós hadtest kötelékében. Párizsba, majd Londonba kerül, ott éri az októberi forradalom híre. Nem politikus alkat, ezért nem lát veszélyt a hazatérésben. A polgárháborúban nem vesz részt egyik oldalon sem, ezért eszébe sem jut, hogy katonatiszti múltja miatt bántódás érheti. Folytatja költői, irodalomszervezői munkásságát, s az Ahmatovával való végleges szakítás után újra megnősül. S váratlanul – 1921. augusztus 3-án – letartóztatják azzal a váddal, hogy részt vett a Tagancev-féle fehértiszti összeesküvésben. Az egész irodalmi élet, még Gorkij is megmozdul az érdekében, de a CSEKA hajthatatlan – bár a költőre csak azt tudják rábizonyítani, hogy ismerte az összeesküvés vezetőit (hogyne ismerte volna – tiszttársai voltak), halálra ítélik és az ítéletet augusztus 24-én végre is hajtják. Ő lett a bolsevik „igazságszolgáltatás” első költőáldozata, akinek halála még nem félelmet és meghunyászkodást, hanem értetlenséget és felháborodást váltott ki az orosz értelmiségben. A viharos tiltakozás egyik kiváltója volt a szovjet kormányzat újabb intézkedésének, amelynek értelmében értelmiségiek – tudósok, írók, művészek – százait utasították ki a Szovjetunióból. (Brezsnyev a hetvenes években tért vissza ehhez a gyakorlathoz – lásd Szolzsenyicin, Brodszkij külföldre száműzését.) Lenin ez idő tájt mondta az orosz intelligenciáról: „Ez nem a nép agya, hanem a szara.”
     Gumiljov tragikus pusztulása árnyként vetül az életműre. Vessünk rá némi fényt: azt, ami verseiből árad!

                                                       Szonett

                                   Mint konkvisztádor, vaspáncélba bújva,
                                   E földön könnyű szívvel járok én,
                                   Hol édent lelve kertek lágy ölén,
                                   Hol éjlő mélységek fölé hajolva.
                                   Ködöt dagaszt csillagtalan borúja
                                   A mennynek… ám vidít a vak remény,
                                   S hiszek derengő csillagomban, én,
                                   A konkvisztádor, vaspáncélba bújva.
                                   S ha ezen a világon nem lehet
                                   Széttörni az utolsó láncszemet,
                                   Hát jöjjön a halál, akármiféle!

                                   Megvívok véle, és ha végzetem
                                   Lesújt reám, talán halott kezem
                                   A kék virágot leszakítja végre.

                                                       Halál

                                   Sápadt arccal, hamuszín ruhában
                                   Jössz felém, szelíd szemű leány.
                                   Nem ilyennek láttalak korábban,
                                   Kürtök, csengő kardok évadán.

                                   Aranylóan-mámoros, robogtál,
                                   Kitakarva fénylő kebledet.
                                   Vérszínű ködökbe hasítottál
                                   Utat, mely a mennyekbe vezet.

                                   Mint az örök szomjú Asztreiának,
                                   Mély volt és csodás tekinteted,
                                   És a vér is sebesebben áradt,
                                   S izmosabbak lettek a kezek.
                                   Más vagy mostan, de tebenned én e
                                   Régi álmomat felismerem.
                                   Csalogattál mennyek énekével,
                                   S megtaláljuk egymást odafenn.

                                                  Káin utódai

                                   Nem hazudott a bús-szigorú szellem,
                                   Ki nyert a hajnalcsillagtól nevet,
                                   Mondván: „Ezen gyümölcstől istenek
                                   Lehettek, s nem vár büntetés a mennyben.”
                                   Ifjaknak megnyílt minden út a térben,
                                   Az agg tilos dologba foghatott,
                                   A szűz borostyánmagvakat kapott,
                                   És egyszarvú bújt hozzá hófehéren.

                                   Mért görnyedünk, erőnk-elhagyva, mi,
                                   És hisszük, elfelejtett Valaki,
                                   A hajdani kísértéstől riadtan,

                                   Ha akaratlanul két gyenge ágat,
                                   Fűszálat, két botocskát, zsenge szárat
                                   Egy kéz egymásra tesz kereszt alakban?

                                                          Fák

                                   Tudom, a fáknak adatott csupán
                                   A létezés fensége, minekünk nem,
                                   A földön, csillagok szelíd hugán,
                                   Ők itthon vannak, ám mi idegenben.

                                   Őszvégi, elsivárult réteken
                                   Állnak vörösréz alkonyat, borostyán
                                   Hajnal színét ellesve, ékesen, –
                                   Zöld és szabad nép tábora a pusztán.

                                   Tölgyek között is vannak Mózesek,
                                   S pálmák közt Máriák… A lelkük egyre
                                   Egymásnak küldöz halk üdvözletet,
                                   Rábízva éjben áramló vizekre.

                                   S földmélyben, míg gyémántot köszörül,
                                   Gránitba váj, arról fecseg a forrás,
                                   Dalol, kiált – a tört szíl merre dűl,
                                   S hol lombosodnak épp a szikomorfák.

                                   Ó, bárcsak én is lelnék oly hazát,
                                   Hol nem kell énekelni és zokogni,
                                   Csak végtelen évezredeken át
                                   Némán az égi kékbe magasodni.

(Délmagyarország, 1991. október 26.)

[A Délmagyarországban közölt versek szövege több helyen eltér a később kötetben is megjelent fordításokétól. (Nyikolaj Gumiljov versei Baka István fordításában,
Szeged, JATE Szláv Filológiai Tanszéke, 1995)]

_______________________________________________________________________________________________

(A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből)

   ← Előző oldal          Következő oldal