A korinthoszi menyasszony

(Szomorújáték)¹

1. JELENET

Városi ház hallnak, ebédlőnek és szalonnak egyaránt szolgáló nagyszobája. Balra, az előszobaajtó mellől keskeny lépcső vezet fel a manzárdba. A hátsó falon, az Anya, illetve a Kamasz hálókamrájába nyíló ajtók között, rézlapos ingájú óra villódzik, alatta porcelántárgyakkal zsúfolt vitrinesszekrény. A jobb oldali falat majdnem teljes szélességében foglalja el a sötétítőfüggönnyel letakart szárnyasablak. A helyiség közepén terpeszkedő ebédlőasztalon fehér búrás petróleumlámpa világítja meg a vacsora utáni rendetlenséget. Az asztal körül szakadozott huzatú kárpitosszékek. Jobbra, az előtérben felravatalozott, fedetlen koporsó. A benne fekvő halott feje mellett gyertyák égnek, arcát mégsem láthatjuk, mert kendő takarja. Az Anya – izgatóan telt idomú, negyven év körüli asszony – a ravatal előtt térdel, imádkozik. Időnként távoli puskalövések hallatszanak. Néhány perc múlva hangtalanul nyílik az előszobaajtó: puha macskaléptekkel a Kamasz settenkedik be a szobába. Leül az asztalhoz, maga elé húzza a tálat, mohón enni kezd. Véletlenül a tálhoz koccantja a kését, s erre az Anya felneszel, feléje fordul.

ANYA
Hol voltál ilyen sokáig?

KAMASZ
flegmán, teli szájjal. Ahova küldött. A papnál.

ANYA
gúnyosan utánozza. „A papnál.” Hogy beszélsz te velem? A tisztelendő úr már egy órája elment. Miért nem kísérted be a házba?

KAMASZ
vállat von. A kapuig vele jöttem. Gondoltam, egyedül is betalál.

ANYA
Gondoltad. És arra nem gondoltál, hogy én mit élek át, amíg te éjnek idején a városban mászkálsz? Hogy minden lövésre összerezzenek, és téged látlak kiterítve? Nem elég, hogy a nővéredet elveszítettem, teérted is örökké aggódnom kelljen?

KAMASZ
Nem kell aggódnia, anyám. Azok a lövések… nem azt jelentették.

ANYA
Hát mit?

KAMASZ
Hát ezt. Megböki a tarkóját. Ne féljen, nekem nem eshet bajom.

ANYA
mondani akar valamit, de meggondolja. Másra tereli a szót. Legalább ma ne mentél volna oda! Semmi részvétet nem érzel a nővéred iránt?

KAMASZ
Neki már mindegy.

ANYA
Ennyire gyűlölöd? Haló porában sem tudod megbocsátani, hogy különb volt nálad?

KAMASZ
Én nem gyűlöltem sohasem. Maga gyűlölte, anyám, mert szép volt és fiatal. És tiszta! A Századost is azért marta el a háztól, mert szemet vetett rá.

ANYA
Nem igaz, a Századosnak csak én kellettem. Azért küldtem el, mert megtudtam, hogy rosszul bánik a foglyokkal.

KAMASZ
Még hogy rosszul bánik! Az imént kettőt saját kezűleg lőtt agyon.

ANYA
döbbent felháborodással.Te láttad? Vele voltál?

KAMASZ
elvörösödik.Nem, csak mondták.

ANYA
odalép hozzá, megcibálja a haját. Hazudsz! Ki mondta? Áruld el, hogy vele voltál, különben…

KAMASZ
elrántja a fejét. Mi lesz különben? Nem mindegy, hogy volt? Megérdemelték És hagyjon engem enni! Fáradt vagyok, le akarok feküdni…

ANYA
Képes vagy zabálni, amikor a nővéred…

KAMASZ
Miért ne? Feküdjek talán melléje?

ANYA
összecsapja a kezét. Istenem, miért nem ezt a vadállatot vetted el inkább? Megijed attól, amit mondott; ismét magához húzza a fiát, de most azért, hogy megsimogassa. Jaj, ne haragudj, fiacskám, csak úgy kicsúszott a számon. Uram Jézus, bűnömül ne vedd! Te is láthatod, mire ragadtatom magam e miatt az elkanászodott, apátlan gyerek miatt. Nem tudja ő még, mit beszél. Ha az uram élne, nem lenne ilyen istentől-embertől elrugaszkodott, az móresre tanítaná a nadrágszíjjal.

KAMASZ
Ha apám élne, előbb magát tanítaná móresre, tudná csak meg, ki mindenkivel hentergett azóta.

ANYA
Azóta! De amíg élt, soha egy pillantást se vetettem más férfira. Bezzeg ő minden útján felszedett valami ribancot. Volt, amelyik ide is utána pofátlankodott, nekem kellett kiseprűznöm a házból. Mert számomra szent volt az eskü, amit az oltár előtt tettem neki.

KAMASZ
A kocsmában másképp beszélik.

ANYA
Te már oda is jársz? Mit vétettem, hogy ilyen átokkal vert meg a Teremtő? Hangot vált; mézesmázosan. Ne hallgass te azokra a részeg senkiháziakra, édes fiacskám, csak az irigység beszél belőlük. Az mond rosszat rám, akit a kertkapuig sem engedtem, hiába tette a szépet, ígért fűt-fát. Mert vannak ám olyanok, akik azért rágalmaznak mindenfélével, mert nekik nem jutott a jóból.

KAMASZ
leszegett fejjel. Vannak. De nem sokan.

ANYA
ellöki a fiút magától. Menj, menj innét, ne is lássalak! Eridj a szobádba, dögölj az ágyban! Hagyj magamra Korinthával, nem is kérem, hogy itt virrassz velem.

KAMASZ
Maga is minek virraszt? Attól nem támad fel. Feküdjön le inkább, pihenje ki magát; épp elég baja lesz holnap a temetéssel. A pap mennyit kért?

ANYA
„Mennyit kért?” A temetésről is csak ez jut eszedbe. Az nem, hogy többé sohasem láthatod szegény nővéredet, aki annyit dolgozott rád: mosott, vasalt, megfoltozta a ruhádat, kiskorodban megfürdetett, ápolt, ha beteg voltál. És soha egy rossz szava sem volt a gazemberségeidre, előttem is hányszor kimentett, hány pofont, sarokban állást megúsztál, mert ő megkérlelt engem vagy apádat. Istenem, milyen áldott lélek volt, és hogy égett a keze alatt a munka! Helyettem is mindent elvégzett a ház körül, amikor dolgom volt…

KAMASZ
Emlékszem. És arra is emlékszem, hogy apánk halála után anyámnak egyre több dolga lett. Nappal is, éjszaka is.

ANYA
Hát aztán? Azért mindig megvolt mindenetek.

KAMASZ
keserűen. Talán épp azért volt meg mindenünk.

ANYA
Akkor meg mi bajod? Eridj aludni!

KAMASZ
odamegy a koporsóhoz, egy pillanatra felhajtja a kendőt, és váratlanul gyöngéd hangon szólal meg. Aludj te is, nővérkém! Jó éjszakát! A szobájába indul.

Az utcáról lábdobogás, kiáltások, lövések zaja hallatszik. A Kamasz megtorpan. A lárma távolodik, s amikor teljesen elhal, hirtelen megzörgetik az ablakot.

ANYA
még az előbbi szóváltás hatása alatt, inkább dühösen, mint ijedten. Ki lehet az ilyenkor? Csak nem te csináltál valamit? Nézd meg, ki zörget! Észbe kap, megállítja a fiút. Várj, majd inkább én. Ha téged keresnek, azt mondom, még nem jöttél haza a paptól.

KAMASZ
Nem kell.

ANYA
elhúzza a sötétítő függönyt, kinyitja az egyik ablakszárnyat. Ki az, mit akar tőlünk éjnek évadján? Nincs semmink, szegények vagyunk.

FÉRFIHANG
Bocsásson meg, asszonyom, nem akarok semmi rosszat. Világosság szűrődött ki az ablakukon; gondoltam, még ébren vannak. Szállást keresek.

ANYA
Menjen szállodába! Nekem nincs kiadó szobám.

FÉRFIHANG
Kérem, nagyon kérem, ne küldjön el! Mindent megmagyarázok. Most jövök az állomásról, átutazóban vagyok, de ma már nem megy tovább a vonat. És nem tudom, hol van a szálloda, idegen vagyok ebben a városban, a pénzem is fogytán. Az állomásra nem mehetek vissza, onnan mindenkit elzavartak, mert a holnapi fogadásra készülnek… A legkisebb zugban is meghúznám magam…

ANYA
Várjon! Visszamegy a lámpáért, kinyújtja az ablakon. A látvány megnyugtatja; megenyhülten szól a kint várakozóhoz. Hát jó, jöjjön be! Mindjárt beengedem! Hátraszól a Kamasznak. Menj, fiam, vezesd be a vendéget!

A Kamasz kisiet a szobából. Az Anya visszatérdel a ravatal elé. Így a belépő Vendég először az asszony ingerlő, kerek fenekét pillantja meg. Már ettől zavarba jön, s zavara tovább fokozódik, amikor észreveszi a koporsót.

VENDÉG
Bocsásson meg, kérem! Ha tudtam volna, miért virrasztanak, nem veszem magamnak a bátorságot…

ANYA
feláll, megigazítja a ruháját. Bizonyára nem ok nélkül zörgetett be. A koporsóra mutat. A kislányom. Ma reggel halt meg. A szíve… Sírva fakad, leül az egyik székre, válla görcsösen rángatózik. De hamar erőt vesz magán. Ne álldogáljon az ajtóban, üljön asztalhoz! Biztosan éhes is.

A Vendég a lámpa fénykörébe lép. Húsz-huszonkét éves fiatalember, arckifejezése fáradt, kétségbeesett. Ruhája sárfoltos, gyűrött. Viharkabátját nem veti le, úgy ül az asztal mellé, az asszonytól tisztes távolságra. A Kamasz visszavonulásra készen szobája ajtajából figyeli anyját és az idegent.

VENDÉG
Köszönöm, nem kérek semmit. Vacsoráztam a vonaton… Kérem, fogadja őszinte együttérzésemet! Megértem a fájdalmát, és ha valamiben… én, én igazán… Nem kínlódik tovább, elhallgat, majd feláll. Nem akarok zavarni. Jobb lesz, ha elmegyek a szállodába…

ANYA
parancsoló kézmozdulattal ülteti vissza. Ne menjen sehová! Terítéket, ételt tesz eléje. Egyen valamit, régen lehetett az a vacsora, ha volt egyáltalán. Mindjárt megágyazok magának. Messziről jön? Vagy ne kérdezzem?

VENDÉG
összerezzen. Dehogynem. Nincs semmi titkolnivalóm. Tegnap indultam. A fővárosból… De ne féljen, nem vettem részt semmiben. Idegesség fogja el, szinte fuldokolva folytatja. Az irataim rendben vannak, megmutathatom. Hazautazom, amíg az egyetemen oktatási szünet van.

ANYA
szórakozottan. Diák?

VENDÉG
Igen. Bölcsészhallgató, másodéves.

KAMASZ
előlép a sötétből. Anyám, azt hiszem, elfelejtettem bezárni a kaput. Kimegyek.

ANYA
szúrós pillantást vet rá. Nem mész sehova. A szobádba, aludni! Nem akarom még egyszer mondani.

A Kamasz sértődötten csapja be maga mögött az ajtót.

ANYA
a Vendéghez. Bocsásson meg, nem kérdezek többet. És maga se mondjon semmi feleslegeset! Ne aggódjon, itt jó helyen van. Na, egyen már végre!

VENDÉG
Köszönöm. Bizonytalanul nyúl az ételhez.

ANYA
Látom, nagyon kimerült. Megyek ágyazni… Hogy milyen időket élünk! Sóhajtozva megy fel a lépcsőn.

A Vendég megpróbál legyűrni néhány falatot, de feje csakhamar az asztallaphoz koppan. Az Anya végez az ágyazással, lejön a lépcsőn, gyengéden felkelti a fiatalembert, és felkíséri a manzárdba. Aztán visszatér, elfújja a ravatali gyertyákat, és a petróleumlámpával a kezében bemegy a szobájába.

2. JELENET

A manzárdszoba a tetőablakon besütő telihold fényében. Kecses, világos színű bútorok, virágmintás tapéta. A padlón vastag, puha szőnyeg. A Vendég kimerülten alszik az ablak alatt álló, támlás faágyon. Sokáig nem történik semmi… Egyszer csak fehér ruhás, karcsú lányalak jelenik meg a holdfényben. Ajtónyílást nem hallottunk – mintha a falból lépett volna elő; nem értjük, hogyan került a szobába. Talán ő sem érti: egy ideig tanácstalanul álldogál, aztán határozatlan léptekkel az ágyhoz megy. Gyönyörű teremtés: márványfehér arcát derékig omló, sötétszőke haj keretezi, szépen ívelt ajkait összeszorítja, szeme zölden fénylik. Leül az ágy szélére, csodálkozó, hideg tekintetét az alvóra szegezi. A Vendég a nézés hatására nyugtalanul hánykolódni kezd, majd – amikor a Lány megérinti a homlokát – riadtan felpattan.

VENDÉG
Ki vagy? Értem jöttél?

LÁNY
mutatóujját ajka elé emeli. Pszt! Felébreszted anyámat.

VENDÉG
megnyugodva látja, hogy nem marcona csendőrtiszt, hanem egy szép, fiatal lány zavarta meg az álmát. Te az ő húga vagy?

LÁNY
csodálkozva. Kié?

VENDÉG
A halott lányé, aki odalent van felravatalozva.

LÁNY
arcán rémület tükröződik. Halott? Ki halt meg?

VENDÉG
meghökkenve. Hát a nővéred vagy a húgod. Nem tudom, hogy hívták. Te nem is tudsz róla?

LÁNY
félpercnyi dermedt csend után sírva fakad. De igen… Hogyne tudnék… A nővérem… Igen, a nővérem volt… Csak még olyan szokatlan… Az előbb, amikor felriadtam, ösztönösen hozzá indultam… És magát találtam az ágyában… Nem fogtam fel mindjárt… Ilyenkor mindig hozzá mentem, ő szokott megnyugtatni… Különben órák hosszat bolyonganék a házban, amíg csak… amíg csak a hold…

VENDÉG
Értem. A hold vonzza magát. Hallottam erről a betegségről. Vagy nem is betegség… Bocsásson meg!

LÁNY
érezhető megkönnyebbüléssel. Nincs mit megbocsátani. Tudom, hogy ez nem normális dolog. Anyám szidott is érte, nem hitte el… Csak ő, a nővérem értett meg… Ő nagyon jó volt. Nem bánta, hogy felébresztem, magához engedett az ágyba, betakart, és addig simogatott, becézgetett, amíg meg nem nyugodtam, és el nem aludtam a karjaiban… Ezért jöttem be magához, félig ébren; még nem hatolt el a tudatomig, hogy ő nincs többé… Ne haragudjon, hogy megzavartam az álmát… Igaz, nem tudtam, hogy maga fekszik itt… az ő ágyában. Én már aludtam, amikor maga érkezett. El is megyek.

VENDÉG
Hová?

LÁNY
megborzongva. Vissza… oda, ahonnan jöttem.

VENDÉG
közelebb húzódik hozzá. És én nem tehetném, ugyanazt, amit a nővére… a nővéred?

LÁNY
Mit?

VENDÉG
Hát azt, hogy magamhoz engedlek az ágyba, betakarlak, és addig simogatlak, becézgetlek, amíg meg nem nyugszol, és el nem alszol a karjaimban…

Magához vonja a Lányt, aki ellenkezés nélkül fekszik melléje, a takaró alá… A fiatalember, a sikertől felélénkülve, duruzsoló hangon folytatja az ostromot.

VENDÉG
Milyen hideg a tested! Egészen átfagytál. Bújj ide hozzám, hadd melegítselek fel egy kicsit! Úgy, most jó, nagyon jó… Milyen tiszta illata van a hajadnak; olyan hűvös és bódító, mint az esőben megázott fakéreg… Még szorosabban; ne félj tőlem, nem bántalak. Gondold azt, hogy a nővéred mellett fekszel, vagy ne is gondolj semmit, csak simulj hozzám! Ugye, jó itt mellettem?… Édes, kicsi tekergőm, nem szabadna ilyen lenge öltözetben mászkálnod; hűvösek már az éjszakák. És ha kitévedsz az udvarra, vagy a hideg kőpadlón lep meg az álom?

LÁNY
Igazad van, de nem tehetek róla. A hold… a hold erősebb nálam. Hiába húzom el a függönyt, még a falon is áthatol; a fénye mintha hágcsó lenne – csak meg kell találnom az első fokát, rátenni a lábamat, megkapaszkodni és elindulni fölfelé… az égbe, vagy valami olyan helyre, ahol csend és békesség van.

VENDÉG
És ha most megtaláltad azt a helyet?

LÁNY
Ahol csend van és békesség?

VENDÉG
Több annál. Boldogság. Aminél nagyobb nincs a földön. Még erősebben öleli a Lányt.

LÁNY
megpróbál szabadulni. Nem, azt nem akarom.

VENDÉG
Nem is tudod, mire gondolok.

LÁNY
vergődve. Eressz! Nem akarok olyan lenni, mint az anyám.

VENDÉG
elengedi. Miért, ő milyen? … Bocsáss meg, ezt nem kellett volna megkérdeznem. De én nem is kívánom mindjárt azt. Nem is illene, amikor halott van a házban.

LÁNY
az ágy másik végébe húzódik. Igen, halott van a házban. Halott! Összerázkódik.

VENDÉG
Nagyon szeretted a nővéredet?

LÁNY
Nagyon.

VENDÉG

És ő is téged?

LÁNY
Engem csak ő szeretett egyedül.

VENDÉG
Szegénykém! Óvatosan közeledik hozzá. Ő is ilyen szép volt, mint te?

LÁNY
Nem, ő sokkal szebb volt nálam. Nem volt ilyen sápadt az arca, nem volt ilyen hideg a teste; csupa tűz volt, csupa élet. Őt mindenki szerette, tőlem meg irtóznak.

VENDÉG
Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen csodálatosan szép vagy. Nem hiszem, hogy akár a nővéred, akár bárki más versenyezhetett volna véled. Én legalábbis soha ilyen gyönyörű lánnyal nem találkoztam még… Szünet; majd mintha egy félig elfeledett verset próbálgatna felidézni. Hajad selymes és erős, mint a kötél, amellyel Sámsont az ágyhoz kötözték… Szemed zöldje a bodzafáé, amely májusi hajnalokon bevilágított a szobámba… Egymáshoz simuló ajkaid a párhuzamosok boldog találkozása a végtelenben… Hangod csengő és mély értelmű, mint az éjféli misére hívó harangszó…

LÁNY
megérzi, hogy a költemény itt véget ér, vagy a fiú elfelejtette a folytatást. Ha őt láttad volna, nem így beszélnél. Félénken. Vagy láttad is talán a ravatalon?

VENDÉG
Nem, csak messziről. Amúgy sem láthattam volna sokat belőle: kendő volt az arcára terítve.

LÁNY
megkönnyebbült sóhajjal. Kendő, igen.

VENDÉG
De miért? Felétek ez a szokás?

LÁNY
Igen, ez a szokás.

VENDÉG
Talán a legyek miatt?

LÁNY
Talán. Nem tudom… De miért érdekel ez téged annyira? Felkeltettem a kíváncsiságodat iránta?

VENDÉG
Nem, dehogy. Isten nyugosztalja szegény nővéredet, és Isten bocsássa meg, hogy mi ketten, te meg én, az ő ravatala felett találtunk egymásra.

LÁNY
megnyugodva simul ismét a fiú ölelésébe. Úgy érzed?

VENDÉG
Te nem?

LÁNY
Nem tudom.

VENDÉG
De én igen. És nagyon boldog vagyok. Nagyon, nagyon! Soha többé nem fogok elválni tőled. Még a sírba is követlek.

LÁNY
megdermed. Ezt nem mondhatod komolyan.

VENDÉG
Dehogynem.

A Lány sírni kezd, egész testét rázza a zokogás. A fiatalember ijedten csitítja.

VENDÉG
Ne sírj, kedves! Nincs semmi baj. Miért sírsz?

LÁNY
Mert halott vagyok.

VENDÉG
Te? A nővéred. Te élsz, itt vagy a karomban.

LÁNY
Nem, nem.

VENDÉG
De igen. Élsz és élni fogsz, élni fogunk, te meg én, mi ketten. Örök időkre együtt. Reggel megkérem anyádtól a kezedet, és együtt utazunk tovább.

LÁNY
ijedten. Nem, csak azt ne! Nem lehet!

VENDÉG
Miért nem?

LÁNY
Nagyon szigorú. Nem szabad megtudnia, hogy bejöttem hozzád. Ígérd meg, hogy nem szólsz neki. Majd később. Néhány nap múlva.

VENDÉG
Megígérem.

A Lány hálásan megcsókolja. A Vendég viszonozná a csókot, ám ekkor eszébe villan valami.

VENDÉG
Csakhogy én nem maradhatok itt soká. Be kell vallanom valamit. Én benne voltam… részt vettem a felkelésben. A fővárosból menekülök. Át kell jutnom a demarkációs vonalon, mert ha elkapnak… A társaim talán már nem is élnek… Szökjél meg velem!

LÁNY
kétségbeesetten rázza a fejét. Én nem mehetek. Nem szabad.

VENDÉG
Akkor én se mozdulok egy tapodtat sem. Legfeljebb elfognak. Igazából nem is csináltam olyasmit, amiért főbelövés járna. Csak tagja voltam egy diákbizottságnak, aláírtam néhány ostoba kiáltványt… azt is többedmagammal. Lehet, hogy egész könnyen megúszom. Kapok néhány hónapot…

LÁNY
Nem, nem, mindenképpen el kell menned, veszélyes lenne itt időznöd. Én tudom, hogy azok nem ismernek bocsánatot. Anyámhoz járt egy százados. Előtte titkolta, de az öcsémnek elárulta: mindenkit kivégeznek, akinek a legkisebb köze is volt a lázadáshoz.

VENDÉG
Mindegy! Inkább haljak meg a közeledben, mint hogy biztonságban éljek, de tőled elszakítva.

LÁNY
könnyű sóhajjal. Ha engedek neked, továbbmész?

VENDÉG
Az enyém lennél, és cserében azt kívánod, hogy hagyjalak el?

LÁNY
Nem örökre. Visszajössz, amint lehetséges lesz. Szomorúan. Várni foglak.

VENDÉG
Visszajövök. Amint lehet, azonnal. Magához szorítja a Lányt.

LÁNY
Várj még! Húzd be a függönyt; nem akarom, hogy a hold lássa!

VENDÉG
teljesíti a kérést, s újra átöleli a Lányt. Nagyon kívánlak!

LÁNY
Várj még! Vigyázz, ne maradjon nyoma annak, hogy itt voltam. A lepedőt… majd tüntesd el! A szekrényben találsz tisztát. Ha nem tudsz továbbutazni, holnap éjjel ismét meglátogatlak. De napközben ne keress, és nehogy elszóld magad! A nevemet se szabad kiejtened!

VENDÉG
Hiszen nem is tudom, hogy hívnak!

LÁNY
Korinthának. De felejtsd el.

VENDÉG
Szeretlek, Korintha!

LÁNY
váratlan szenvedéllyel. Ölelj, ölelj: mindjárt ránk virrad!

3. JELENET

A nagyszoba. Borús délelőtt; a széles ablakon beeső szürke fény alig oldja fel a hodályszerű helyiség éjszakát őrző sötétjét. A most még avittabbnak tetsző berendezési tárgyakból vigasztalan sivárság árad. A falióra fél tizenegyet mutat. Az Anya, a gyászruhája elé kötött virágmintás kötényben, az asztalt takarítja. Tálcába rakja a használt tányérokat, evőeszközöket, összesöpri a kenyérmorzsát. A Vendég terítékéhez nem nyúl; a fiatalember még nem jött le reggelizni. Az asszony éppen kifelé indulna, amikor a bejárati ajtó felől erőteljes kopogtatás hallatszik.

ANYA
emelt hangon. Te vagy az, fiam? Nem vittél kulcsot?

Hallgatózik. Mivel nem kap választ, letépi magáról a kötényt, az egyik székre dobja, és kimegy ajtót nyitni. Dühös sietséggel tér vissza a szobába; egy nála öt-hat évvel fiatalabb, kissé erőltetetten katonás mozgású, tiszti egyenruhás férfi követi. Az asszony megáll a szoba közepén, szembefordul a férfival, aki riadtan torpan meg a küszöbön.

ANYA
hidegen. Mit óhajt a Százados úr? Bocsásson meg, nem érek rá, még rengeteg dolgom van a temetésig.

SZÁZADOS
bátortalanul beljebb lép. Mióta urazol te engem? Néhány napja még a keresztnevemen szólítottál, a becenevekről nem is beszélve… Különben pedig azért jöttem, hogy minden sértődést, haragot félretéve felajánljam segítségemet a téged ért szerencsétlenségben. Ha bármire szükséged lenne…

Az asszony elutasító kézmozdulattal válaszol. A Százados úgy tesz, mintha ezt nem vette volna észre: még közelebb lép hozzá. Az Anya az asztalig hátrál.

SZÁZADOS
És, természetesen, szeretném kifejezni mélységes együttérzésemet… A ravatalra sandít. Szegény, kicsi Korintha…

ANYA.
Ne ízetlenkedj! A lányom utált téged.

SZÁZADOS
De te nem. Épp ellenkezőleg! Megpróbálja átkarolni az asszonyt, de az kitér előle.

ANYA
Amíg ki nem ismertelek. Amíg rá nem jöttem, mit művelsz azokkal a szerencsétlenekkel.

SZÁZADOS
felcsattan. Lehet, hogy azoknak a „szerencsétleneknek” tíz év múlva emlékművet fognak állítani, engem meg félrelöknek, mint a kifacsart citromot. De ha én meg a hozzám hasonló „szadista barmok” nem fogtuk volna le a kezüket, még az a kevés is elveszne ebből a nyomorult országból, amit a háború meghagyott. Dühösen fújtat.

ANYA
epésen. A Százados úr mindent meg tud magyarázni. Én viszont csak egy gyönge asszony vagyok, aki a tyúkeszemmel nem vagyok képes átlátni ezeket a dolgokat. De abban mégis bizonyos vagyok, hogy a kínzás, kegyetlenkedés, ártatlan emberek legyilkolása, akármilyen eszme nevében történik is, Isten ellen való vétek, amire nem lehet mentséget, igazolást találni.

SZÁZADOS
ismét felcsattanna, de iszonyúan kívánja a haragtól megszépült asszonyt. Visszafogja magát. Mentséget nem keresek. Igazolást sem. Csak azt szeretném, ha megértenél. Lásd be, hogy végső soron magam is áldozat vagyok.

ANYA
Áldozat? Te?!

SZÁZADOS
látva, hogy így nem ér célt, taktikát cserél. Nem felejthetted el ilyen hamar az együtt töltött éjszakákat. Amikor a karomba zártalak, amikor sikoltoztál alattam a gyönyörtől, eszedbe sem jutott, hogy a munkám miatt szörnyülködj.

ANYA
undorral. Munkád?! Ezt te annak tekinted?

SZÁZADOS
ordítva. Igenis, a munkám! A hazának szüksége van rá. Szünet. Aztán fuvolázva. Hát már nem vagyok a kölyökkutyád? Akit úgy dédelgettél? Azt akarod, hogy megint vinnyogva kaparásszam a küszöbödet, mint egyszer, amikor nem akartál beengedni? Letérdel. Megteszem, bizony isten, megteszem, csak füttyentened kell. Leszek a kiskutyád, az ölebed, a bernáthegyid vagy amit akarsz, csak egy jó szót szólj már! Átfogja az asszony lábát.

ANYA
pillanatnyi megingás után kilép a férfi karjai közül. Állj fel! Vedd észre magad, hol vagy és mit művelsz! A lányom ravatala előtt akarsz ledönteni? Amit mondtam, megmondtam. Többé nem kellesz.

A Százados megalázottan feltápászkodik. Már majdnem sarkon fordul, hogy kicsörtessen a házból, amikor a használtak mellett észreveszi az érintetlen harmadik terítéket. Az Anya megkésett mozdulattal akarja eltakarni.

SZÁZADOS
fenyegető hangra váltva. Amint látom, vendéged van. Vagy vársz valakit?

ANYA
riadtan. Nem várok senkit. Azaz hogy… vendégem van. Egy fiatalember.

SZÁZADOS
Egy fiatalember? Az új szeretőd?

ANYA
Nem, dehogy. Az éjszaka jött.

SZÁZADOS
Az éjszaka? Honnan? A vasutat már tegnap este lezártuk.

ANYA
lázasan gondolkodik, hogyan vágja ki magát. De ő gyalog jött… A szomszéd faluból… A temetésre.

SZÁZADOS
Rokonod?

ANYA
Igen. Nem, illetve majdnem… Korintha vőlegénye.

SZÁZADOS
gúnyos hitetlenséggel. Nem is tudtam, hogy Korinthának vőlegénye volt.

ANYA
kapkodva. Én se tudtam. Szegény kislányom csak három nappal ezelőtt vallotta be. Amikor már érezte, hogy… Tavaly augusztusban ismerkedtek meg, amikor Korintha a nagyszüleinél nyaralt. Titokban leveleztek… A fiú lánykérőbe készült, és temetésre érkezett. Csak itt tudta meg, hogy jövendőbelije már nem él. Az izgalomtól és a megkönnyebbüléstől sírva fakad.

SZÁZADOS
Nagyon megható történet. Azért, ha megengeded, én ellenőrizni fogom a „vőlegény” iratait. Most hol van?

ANYA
Még alszik.

SZÁZADOS
Hol? A lányod szobájában? Vagy tenálad?

Az Anya a fejét rázza. A Százados elindul a lépcső felé. Az asszony odaugrik hozzá, megragadja a karját.

ANYA
Miért nem hiszed el, amit mondok? Hát hazudtam én neked valaha?

SZÁZADOS
ellöki magától. Csak azt hallgattad el, hogy már a fél várossal lefeküdtél, mire én sorra kerültem.

ANYA
Mert nem ismertelek. Mert nem tudtam, milyen férfi vagy. De teutánad rá se tudtam nézni senkire. Azóta sem, hogy szakítottunk… hogy szakítottam veled… És ha most vársz néhány napot – csak amíg kicsit magamhoz térek, és a gyászom se lesz ennyire friss már –, akkor… akkor újrakezdhetjük. Esküszöm neked!

A Százados, bár gyanakvása a váratlan fordulattól teljes bizonyosságot nyert, félpercnyi habozás után, mint már annyiszor, ismét enged az asszonyból áradó erotikus varázsnak. Csak a látszat kedvéért vonakodik.

SZÁZADOS
Cserében hagyjam futni a vőlegényt?

ANYA
Ő még ma este visszamegy a falujába.

SZÁZADOS
Csak holnapután. Amíg a tábornok úr különvonata át nem halad a vidéken, egy lélek sem hagyhatja el a várost.

ANYA
megnyugodva. Akkor holnapután este… ha letetted a szolgálatot… várni foglak.

SZÁZADOS
Mint azelőtt?

ANYA
Mint azelőtt.

SZÁZADOS
elcsukló hangon. És a kiskutyád leszek?

ANYA
A kiskutyám leszel.

A férfi szeme bepárásodik, szeretné az asszonyt átölelni, és előleget venni a holnaputáni estéből, ám ekkor megreccsen a lépcső: a Vendég jelenik meg rajta. Az egyenruha láttán megdermed, de már késő visszalépnie. A Százados futó pillantással végigméri a fiatalembert, s ez elég is neki, hogy megállapítsa, kiféle, és honnan jöhetett. De úgy tesz, mintha nem vette volna észre a diákot.

SZÁZADOS
Asszonyom, még egyszer fogadja őszinte együttérzésemet! És ha bármiben a segítségére lehetnék… Összecsapja a bokáját, tiszteleg, szabályos hátraarcot csinál, és boldogan kimasírozik. Az Anya követi, bezárja az ajtót.

VENDÉG
lejön a lépcsőn, bátortalanul járul a szobába visszatérő asszony elé. Jó reggelt, asszonyom! Ne haragudjon, hogy ilyen illetlenül sokáig aludtam. Már rég indulnom kellett volna. Félek, hogy akaratlanul kellemetlenséget okoztam önnek.

ANYA
Szó sincs róla. Üljön csak le reggelizni! A teája már jéggé dermedt.

VENDÉG
Köszönöm, nem kérek semmit. Mennem kell.

ANYA
Ugyan, hová siet ennyire?

VENDÉG
A rokonaimhoz, a megszállt területre. Ott akarom kiböjtölni a hadiállapotot.

ANYA
És az egy csöppet sem zavarja, hogy ahhoz át kell jutnia a demarkációs vonalon?

VENDÉG
Majd csak átvergődöm valahogy. Azt mondják, nem túl szigorú az ellenőrzés.

ANYA
Ott talán nem. De innen két napig a madár sem repülhet ki. Minden utat lezártak.

VENDÉG
De nekem rendben vannak az irataim. Elvörösödik.

ANYA
Én ebben nem kételkedem, különben nem is mertem volna befogadni éjszakára. De azért jobb nem kockáztatni. A mai zavaros időkben már azért is könnyen falhoz állíthatják, mert a fővárosból érkezett. És most a legjobb papírokkal is feltartóztatnák.

VENDÉG
Akkor hát mit tegyek? Asszonyom mit tanácsol?

ANYA
Azt, hogy a zárlat idejére maradjon nálunk.

VENDÉG
kínban. De ide… tisztek járnak. Feltűnhet az ittlétem.

ANYA
hűvösen. A Százados úr családunk régi barátja, és én már tudtára adtam, hogy maga a házamban tartózkodik.

VENDÉG
Ijedten pillant körül, a menekülés útját keresi. És mit mondott neki, ki vagyok?

ANYA
Csak az igazat. Közöltem vele, hogy maga Korintha vőlegénye. Hatásszünetet tartva, diadalmasan néz a fiatalemberre.

VENDÉG
megdöbbenve. Hogyan? Korintha vőlegénye? A megboldogult húgáé?

ANYA
most rajta van a megdöbbenés sora. Miféle húgról beszél maga? Korinthának soha nem volt lánytestvére.

VENDÉG
teljesen összezavarodik. Rájön, hogy elszólta magát. Ezért az Anya csodálkozása el sem jut a tudatáig. Dadogva igyekszik menteni, ami menthető. Bocsásson meg, asszonyom, de éjszaka, amikor beengedett, mintha egy fehér ruhás lányalakot láttam volna kisuhanni a szobából. Akkor a szolgáló volt…

ANYA
szárazon Nem tartunk szolgálót. Megsajnálja a zavarában megbénult fiatalembert. Biztosan álmodta azt a lányt a fiatalúr. Meg is értem, a maga korában… De fordítsuk komolyra a szót! Maga tehát az én Korinthám jegyese volt. Tavaly nyáron ismerkedtek meg a szomszéd faluban – maga ugyanis odavaló –, Korintha nagyszüleinél. Maga tegnap gyalog jött be a városba, hogy megkérje a lányom kezét. Azonban elkésett, már csak a koporsóban láthatta viszont. És most itt marad a temetésre, és azután mindaddig, amíg a tábornok úr vonata ki nem gördül az állomásról. Akkor visszamehet a falujába… vagy ahova tetszik. Megértette?

VENDÉG
még mindig a név rejtélyén töprengve. Nem. Illetve igen. És köszönöm. Nagyon köszönöm. De nem lenne tisztességes, ha eltitkolnám… A jóságáért cserében be kell vallanom valamit.

ANYA
elhárítóan. Később. Most nincs rá idő. A temetés után majd elbeszélgetünk, ha már egy kicsit megnyugodtunk.

Dörömbölés. Riadtan néznek össze.

ANYA
Ki lehet az megint? Mindenesetre menjen vissza a szobájába!

KAMASZ
kintről Anyám, mért zárkóztál be? Eressz be, mindjárt itt lesznek a temetkezési vállalattól.

Az Anya megkönnyebbülten megy ki ajtót nyitni. A Vendég odalopódzik a ravatalhoz, és megfogja a halott arcára terített kendőt. Már éppen felemelné, amikor az Anya és a Kamasz belépése megzavarja. Elrántja a kezét. Odamegy az asztalhoz. Leül, idegesen belekortyol a teájába.

ANYA
Hol tekeregtél, te átok? Két órája, hogy elmentél.

KAMASZ
Nem tehetek róla. A Százados úr tartott fel.

ANYA
Megint a laktanyában voltál? Nem megtiltottam, hogy betedd oda a lábad?

KAMASZ
Az utcán kapott el. Egyszerűen karon ragadott, és becipelt. Nagyon jó kedve volt. Ja, mielőtt elfelejtem, ezt küldi a vendégünknek. A zsebében kotorászik.

VENDÉG
ijedten ugrik fel. Mi az?

KAMASZ
Igazolvány. Kétrét hajtott kartonlapocskát nyújt át neki. Csak a nevét kell beírni.

VENDÉG
Miféle igazolvány? Nekem van…

ANYA
Ugyan, ne értetlenkedjék már! Csak nem akar igazolvány nélkül mászkálni, amikor lépten-nyomon igazoltatnak. És nálunk csak a Százados úr papírját fogadják el. Írja alá, és tegye zsebre!

VENDÉG
Igenis. Köszönöm. Zavartan nézegeti a kartonlapocskát, amely a biztonságát szavatolja.

ANYA
Fiacskám, te még nem is tudod, kit tisztelhetsz a vendégünkben. Ő volt a mi Korinthánk vőlegénye.

KAMASZ
elképedve. Kicsoda?

VENDÉG
Igen, az vagyok, akinek asszonyom mondott. Korintha vőlegénye… Istenem, megbolondulok! Zokogással küszködve felrohan a manzárdszobába. Az igazolványt az asztalon hagyja. A Kamasz tátott szájjal bámul utána.

KÖZJÁTÉK

A nyitva hagyott ajtón két fekete ruhás férfi lép a szobába. Néma fejbólintással üdvözlik a háziakat, akik ugyanilyen némán viszonozzák köszönésüket. Az egyik férfi helyére teszi a koporsófedelet, a másik kalapácsot, szögeket vesz elő. Közben az utcáról harsogó katonazene, lépésben haladó gépkocsik berregése hallatszik: a tábornok most vonul végig kíséretével a városon. A díszfelvonulás lármája lassan távolodik… A kalapácsos férfi az utcán zajló eseményektől nem zavartatva magát, gyors, szakszerű ütésekkel körbeszegezi a koporsófedelet. Az Anya pálinkát hoz, s amikor végeznek, megkínálja a temetkezési vállalat embereit. A feketeruhások szertartásosan felhajtják a pálinkát, majd vállukra emelik a koporsót, és kiviszik a házból. Távozásuk után az Anya sírva borul az üresen maradt ravatalra. Fia, aki eddig az ablaknál állva figyelte a felvonulást, odamegy hozzá, és ügyetlen, becézőnek szánt mozdulatokkal vigasztalja.

4. JELENET

A nagyszoba a temetés utáni estén. Az Anya, a Kamasz és a Vendég az ebédlőasztalnál ülnek; előttük a vacsora maradéka, és egy kancsóban forralt bor. Az asztal közepére állított lámpa ijesztően megnyúlt árnyakat vetít mögéjük. Az összehúzott sötétítőfüggöny letompítja az ablaktáblákat verő eső kopogását. Mindhárman elcsigázottak, az ételhez is alig nyúltak. Pillantásuk időnként a már lebontott ravatal helyére téved.

ANYA
a Vendéghez. Tölthetek még forralt bort?

VENDÉG
lassan jut el a tudatáig, hogy hozzá szóltak. Köszönöm, nem kérek. Már átmelegedtem.

ANYA
a Kamaszhoz. És neked, fiam?

A Kamasz csak a fejét rázza. Percekig tartó csend. Végül az Anya nem bírja tovább, beszélni kezd, hogy elűzze szorongását.

ANYA
Hirtelen kezdett rá, éppen amikor a sírhoz értünk. Mintha az ég is őt siratta volna… Hiába várja, hogy a többiek bekapcsolódjanak: hisztérikus hadarással folytatja. Szép volt a sírbeszéd, a tisztelendő úr igazán kitett magáért. Hogy is mondta? „Olyan volt ő, mint a mezők lilioma, oly sudár és tiszta kelyhű, ám gyönge szárat adott néki a Teremtő, ezért az első tavaszi vihar derékba törhette…” Miféle tavaszi vihar? Hiszen ősz van… Fiára néz, majd a Vendégre, ám azok erre sem reagálnak. Hanem a kántor, az most is dülöngélt. Legalább akkor lenne józan, amikor a régi katonacimborája lányát búcsúztatja.

KAMASZ
kizökkenti apátiájából, hogy rosszat mondhat valakire. Az mindig tökrészeg. Akkor is alig állt a lábán, amikor apámat temettük.

ANYA
elgondolkozva. Igazad van, akkor is.

KAMASZ
feláll. Na, én elteszem magam holnapra. Nagyon elfáradtam máma.

ANYA
fürkésző pillantást vet rá. Menj csak! Remélem, az ágyadban töltöd az éjszakát.

A Kamasz megrántja a vállát, és bemegy a szobájába. A Vendég nem mozdul, s ettől az asszony felbátorodik.

ANYA
Nagyon szerette a nővérét, bár sohasem tudta kimutatni. Tüskés természetű, mint az apja volt. Nem bírok vele. Korintha viszont… maga volt a jóság, szelídség, mégis tudott hatni rá. Neki szót fogadott, bár neki se mindig… Az apa, az hiányzott mindkettejüknek.

VENDÉG
érzi, hogy meg kell szólalnia neki is, különben mehet aludni, arra pedig nem tudja rászánni magát. Kényszeredetten. Régen meghalt a férje?

ANYA
Öt éve.

VENDÉG
És azóta… egyedül?

ANYA
kicsit elpirulva. Egyedül. Egy szál magam a két gyerekkel. Azaz most már csak ezzel az eggyel… Sírva fakad, de hamar megnyugszik.

VENDÉG
Én tudom, milyen nehéz lehet. Engem is egyedül nevelt az anyám. És nekem is ott voltak az öcséim. Én kísértem őket az iskolába, én leckéztem velük… Néha még főztem is.

ANYA
Összeillettek volna az én Korinthámmal. Kár, hogy nem ismerhette.

VENDÉG
szorongva. Meséljen róla, milyen volt. Én csak a ravatalon láttam. Az arcát nem is láthattam, kendő volt rajta.

ANYA
Le kellett takarnom, annyi a légy mostanság. Még egy esztendőben sem szaporodtak el ennyire. Talán mert mindenfelé sok a halott… Hogy milyen volt a lányom? Körülbelül olyan magas, mint én. És karcsú. Akárcsak én lánykoromban. A haja világosabb, mint az enyém, és hosszú: ha leengedte, derékig ért. A szeme zöld. Ebben nem rám ütött, a szeme színét az apjától örökölte. És hogy olyan fehér bőrű volt… talán túlságosan is sápatag; az én fajtám kreol, és erőteljesebb. De azért nagyon szép volt. Sokan legyeskedtek körülötte, de ő nem, ő senkit se engedett három lépésnél közelebb. Nagyon tartózkodó volt. Mondtam is neki: édes lányom, az rendjén volna, hogy vigyázol magadra, én is így tettem annak idején, de ha mindenkihez ilyen elutasító vagy, még azt hiszik, nem is vér folyik az ereidben, hanem savólé. Márpedig az olyan lányok végül hoppon maradnak, egy férfinak sincs kedve jégcsapot vezetni az oltár elé. Ő meg csak nevetett, és azt mondta: ráér még felolvadni, mindennek eljön az ideje… Hát eljött! Csak nem annak. Hüppögve. Még azt is mondta, hogy azt az anyajegyet, ami a bal melle alatt van, csak az a férfi fogja meglátni, akit egy életre választ párul magának.

VENDÉG
izgatottan. Hol volt az az anyajegy?

ANYA
megütközve. Miért fontos az magának?

VENDÉG
Csak úgy kicsúszott a számon. Beszéljen még róla!

ANYA
Ha el tud képzelni engem húsz évvel fiatalabbnak, persze karcsúbbnak, kívánatosabbnak… habár sok férfinak ma is jobban tetszem, mint ő… kicsit vézna volt, kicsit vérszegény, különösen, amikor már látszott rajta, hogy beteg… Hanem ahogy járt az utcán! Büszkén, fölemelt fejjel, nem nézve senki emberfiára; a csípője mégis olyan édesen ringott, a hegyes kis mellei olyan kihívóan szegeződtek a szembejövőkre, hogy a férfiak, mintha villám sújtotta volna őket, megálltak és bámulták, nem tudták a szemüket levenni róla…

Az Anya váratlanul kiperdül a szoba közepére, és lányát utánozva, magakelletően járkálni kezd a fiatalember előtt… Hirtelen elszégyelli magát, visszamegy a helyére, és az asztalra borulva sírni kezd. A Vendég tétova mozdulatot tesz, hogy vigasztalóan megsimogassa, de az utolsó pillanatban visszarántja a kezét. Nem az asszony öntudatlan felkínálkozása, hanem a szavai és mozdulatai által felidézett kép riasztja meg.

VENDÉG
sután. Nyugodjon meg, kérem! Ne sírjon! Bármilyen nehéz, hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy ő már nincs többé… Különös, de ahogy leírta, olyan érzésem támadt, mintha már láttam volna valahol. A hosszú szőke haj, a zöld szempár… Óvatosan. Tegnap éjjel álmomban ugyanilyen lánnyal találkoztam.

ANYA
lassan felemeli a fejét, a Vendégre mered. Akit reggel emlegetett.

VENDÉG
visszakozna, de már nem teheti. Igen, akit említettem. Igaz, csak álmodtam. De vajon nem lehetséges-e, hogy bár élő valójában sohasem láttam, álmomban mégis ő, Korintha jelent meg előttem?

ANYA
felugrik. Várjon! Mutatok róla fényképeket.

Beszalad a szobájába, és egy halom fényképpel tér vissza. Odaül a Vendég mellé, és elkezdi válogatni a képeket. Közben több ízben is – mint egy véletlenül – megérinti a fiatalembert.

ANYA
Ezek a legkorábbiak: itt még csecsemő, két vagy háromhónapos, már nem emlékszem… Ezen már kétéves, nagy masnival a hajában… Azon meg öt; az öccsét ringatja. Ugye, milyen komoly a kis arcocskája?… Ezt nézze, ezen már iskolás lány, – nézze azokat a pipaszárlábakat a fehér harisnyában!… Persze, ezek a képek nem érdekesek a maga számára… Lássuk csak! Nem, ezt még meg kell mutatnom: ilyen volt első áldozáskor. Igaz, eléggé elmosódott, de azért jól látszik rajta, mennyivel szebb, fejlettebb, mint a vele egykorúak… Istenem, azok közül sokan már férjhez mentek, gyereket szültek; ő meg, szegénykém, kint fekszik a hideg, sáros temetőben, és sohasem látjuk többé… Zokogva borul a Vendég vállára.

VENDÉG
az Anya haját simogatva, tekintetét szégyellősen a fényképekre fordítja. Ám ekkor a halom tetején megpillant egy képet, és rémülten löki el magától az asszonyt. És ez? Ez a kép mikor készült?

ANYA
sértődötten elhúzódva. Nem olyan régen, úgy két hónapja. Az a ruha van rajta, amiben eltemettük.

VENDÉG
Ez biztosan ő? Nem a barátnője, vagy… a húga?

ANYA
De furcsákat beszél megint! Megpróbálja tréfával enyhíteni a köztük támadt feszültséget. Mintha nem Korintha vőlegénye volna! Egyszer már tisztáztuk, hogy nincs és nem is volt lánytestvére.

VENDÉG
a legmélyebb zavarban. Ne haragudjon az otrombaságomért!… Az álmom, az zavart meg… olyan plasztikus volt. Az arc, a ruha… még az anyajegy is. Feláll. Ne haragudjon, rettenetesen fáradt vagyok, felmegyek aludni.

ANYA
meghökkent és picit csalódott. Jól van, menjen csak! Az ágya mellé odakészítettem egy üveg vörösbort, hátha megszomjazik az éjszaka.

VENDÉG
Köszönöm. Elindul a lépcső felé; mielőtt rálépne, megáll, visszafordul. Köszönök mindent. Remélem, nem leszek sokáig a terhére. Jó éjszakát, asszonyom! Felmegy.

Az Anya nem válaszol; idegesen összesöpri a fényképeket, eloltja a lámpát, és bemegy a szobájába.

5. JELENET

       A manzárdszoba késő éjjel. Az eső már elcsitult; egyhangú kopácsolását a tábornok tiszteletére rendezett tűzijáték durrogása váltja fel: piros, sárga, zöld fények siklanak le a tetőablak üvegén. A tűzijáték nem tart sokáig; hamarosan ismét csak a fésülködőasztalon álló, lecsavart lángú petróleumlámpa homálylik a szobában, és a nyugtalanul alvó Vendég szuszogása hallatszik… Megjelenik a Lány. Most is nesztelenül érkezett, mintha az éjszakától összesűrűsödött levegőből materializálódott volna, bár ezúttal úgy tűnik: résnyire megnyílt az ajtó. A Lány némi tétovázás után letérdel az ágy elé, hideg ujjaival megérinti az alvó homlokát. A fiatalember felriad, rémületében erős szorításba fogja a Lány kezét, de ezzel nem magához vonni, hanem távol tartani akarja kísérteties látogatóját.

VENDÉG
Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?

LÁNY
sértődött csodálkozással. Hát már elfelejtettél? Korintha vagyok. Akit tegnap éjjel a kedveseddé tettél. Szabadulni próbál. Elmegyek, eressz!

VENDÉG
Nem mész sehova! Korintha halott.

LÁNY
egy pillanatra megrendül, de aztán feltalálja magát. Még hogy én halott? Miket beszélsz?… Ó, most már értem. Összetévesztesz a nővéremmel. Ő, sajnos, valóban halott. Csakhogy őt Korinnának hívták. Korinna, én pedig Korintha vagyok. Könnyű összecserélni a nevünket, annyira hasonló. Különben is nagyon hasonlítottunk egymáshoz… Korinna, az én szerencsétlen nővérem, tegnap reggel óta nem él. Én viszont, amint látod, élek. És hogy mennyire, azt mindjárt bebizonyítom neked…

VENDÉG
elengedi a Lány kezét. Várj csak! Lehet, hogy félrehallottam a nővéred nevét. De hol voltál akkor egész nap? Még a temetésre se jöttél el. És amikor véletlenül szóba hoztalak, anyád letagadta, hogy létezel….

LÁNY
Elárultál?

VENDÉG
Nem, dehogy. Még ha akarom, se tehettem volna. Anyád, ha ugyan az anyád egyáltalán, őszintén csodálkozott, amikor elszóltam magam, hogy a megboldogultnak húga is van.

LÁNY
kis gondolkodás után. És te elhitted, hogy csodálkozik?

VENDÉG
Miért ne hittem volna? Mi oka lehetett rá, hogy letagadjon?

LÁNY
Hát persze, hogy letagadott. Hiszen az én létezésemet mindig is titkolta.

VENDÉG
De hát miért? Milyen bűnt követtél el, hogy el kellett rejteni a világ szeme elől?

LÁNY
Egyetlen bűnöm az, hogy megszülettem.

VENDÉG
Most már végképp nem értem. Még ha púpos lennél vagy gyengeelméjű. De nálad szebb, elbűvölőbb teremtéssel soha életemben nem találkoztam. Hozzád hasonlót is csak egyet láttam, fényképen: a nővéredet.

LÁNY
feltámadt magabiztossággal. Te még sok mindent nem értesz. Amikor én világra jöttem, apám már két éve börtönben ült. Ő parancsolta meg anyámnak, hogy engem, mint a család szégyenét, dugjanak el valahol vidéken. Tizennégy éves koromig idegeneknél nevelkedtem. Csak apám, azaz anyám férjének halála után kerülhettem vissza ide. De csak mint cseléd, és mint Korinna szobalánya. Ám ő sejtette az igazságot, szeretettel bánt velem, nem hagyta, hogy anyám kizsigereljen. Ezért később eltiltottak tőle, sőt, anyám még a betegágyához sem engedett oda. Amikor válságosra fordult az állapota, engem bezártak a fáskamrába. El sem búcsúzhattam tőle. Anyám azóta is ott tart, csak ilyenkor éjszaka merek kiszökni… A temetésre se mehettem el. Sírva. Tegnap, amikor beadta az ételemet, térden állva könyörögtem neki, de nem enyhült meg a szíve irántam.

VENDÉG
Nem tudom elhinni ezt a szörnyűséget, előttem nem ilyennek mutatkozott.

LÁNY
Pedig hinned kell nekem, kedvesem, ha szeretsz! Mert ugye szeretsz? Ugye, te nem dobsz el magadtól, nem bánsz velem olyan kegyetlenül, mint a szülőanyám? Vagy mint az öcsém… Az a kis kígyó, nemhogy segítene rajtam, még csúfol is. Délután odajött a börtönömhöz, és mindenfélének elmondott. Pedig te tudod a legjobban, milyen tiszta vagyok… azaz csak voltam, amíg el nem csábítottál.

VENDÉG
Tiszta vagy te most is, a legtisztább a világon! De hogy anyád, aki engem kérdezés nélkül a házába fogadott, még igazolványt is szerzett nekem, holott nem tudhatja, mi elől menekülök; ez a bátor asszony képes lenne ilyen alávaló módon meggyötörni a tulajdon lányát, ezt sehogyan se tudom…

LÁNY
gyorsan félbeszakítja. Mert még nem ismered őt eléggé. Meg mert te férfi vagy. Az én drága, jó anyám, ő aztán megéri a pénzét! Mesélhetnék róla! Mióta az ura meghalt, a város minden épkézláb férfiemberével összeszűrte a levet. Még Korinna meg az én udvarlóimat is az ágyába csalta. A legutolsó szeretőjét, a Századost azért kergette el, mert azt képzelte, hogy szemet vetett rám… azazhogy Korinnára. Engem nemcsak gyűlöl, mert balkézről vagyok, hanem féltékeny is rám… Mit gondolsz, tehozzád miért olyan jóságos? Vagy még nem kezdett ki veled?

VENDÉG
zavarban. Eddig nem vettem észre.

LÁNY
Mert te olyan jó vagy, és naiv. Ne félj, próbálkozni fog majd. Én viszont csak most jövök rá, miért nem enged ki a fáskamrából.

VENDÉG
Miért?

LÁNY
Hát nem érted? Nem akar vetélytársat. Inkább elvégzi a cselédmunkát egymaga, csak hogy téged megkaparinthasson… De mi ketten túljártunk az eszén. Az enyém vagy, és az is maradsz, amíg akarom… amíg akarod… amíg el nem árulsz. De ugye, nem árulsz el neki sohasem?

VENDÉG
ellágyulva öleli magához a Lányt. Amíg csak élek. A sírig!… Milyen hideg megint a tested! Most már értem, miért. Naphosszat abban a fagyos kamrában! Nem engedlek vissza többé.

LÁNY
Akkor elveszítesz. Megígérted, hogy nem teszel semmit. Ne félj, erős vagyok, kibírom. Hidd el, nekem megéri. Csak még egy éjszaka veled lehessek!

VENDÉG
Féltelek. Hogy átfagytál! Még hidegebb vagy, mint tegnap. De majd újra felmelegítelek. Istenem, képzelni sem tudok nagyobb boldogságot.

LÁNY
Én sem, kedvesem, én sem.

VENDÉG
Már majdnem elhitették velem, hogy nem is létezel. Kezdtem azt hinni, hogy csak álmodtalak. Olyan furcsa volt és félelmetes, hogy egész nap nem mutatkozol, és a családod említést se tesz rólad. Meg hogy letagadnak, amikor majdnem… de csak majdnem, megőriztem a titkunkat. Mindenféle ostobaság fordult meg a fejemben; anyád teljesen összezavart. És az a fénykép! De jó, hogy nem igaz, de jó, hogy élsz, és itt vagy a karomban! Édes, kicsi Korinthám, bevalljak neked valamit?

LÁNY
a fiú haját simogatva. Mit akarsz bevallani?

VENDÉG
De ugye nem nevetsz ki?

LÁNY
Miért nevetnélek? Mondd csak! Hallgatlak.

VENDÉG
Kicsit szégyellem… Igaz, hogy idősebb vagyok nálad, de nemcsak én voltam neked az első, hanem te is nekem… majdnem.

LÁNY
Hogyhogy majdnem?

VENDÉG
Úgy, hogy… Nem, ezt nem kellett volna… Mindegy, most már elmondom. Egyszer már aludtam együtt egy lánnyal… De nem akarta… Előtte megerőszakolták. Terhes volt… Eljött hozzám, mert nagyon el volt keseredve… Régebben udvaroltam neki, csak nem jutottam semmire… Elmondta, mi történt vele… Nekem rosszul esett, mert még szerelmes voltam bele, és sajnáltam. Meg hogy ő már túl van rajta. Még ha így is… Elhatároztam, hogy akkor én is… Azt hittem, azután kevésbé fog vonakodni… Megpróbáltam leitatni… Mindketten eláztunk egy kicsit; ott maradt nálam, befeküdt az ágyamba… De azt nem engedte… Hogy most nem lehet… De nekem nagyon kellett, mert már elmúltam húszéves, és még senkivel… Megvártam, míg elalszik… És akkor lassan, óvatosan lehúztam a bugyiját… Nem ébredt fel rá, vagy úgy tett, mintha… Ráfeküdtem, szétfeszítettem a combját… Csak egy kicsit, épp, hogy hozzáférjek… Azt hittem, belehatolok… Nem tartott sokáig, nagyon izgatott voltam… Ő továbbra is úgy tett, mintha aludna… Reggel elment… Én meg büszkén járkáltam napokig. Hogy végre megtörtént.

LÁNY
És nem történt meg?

VENDÉG
Igen is, meg nem is. Mert csak a combja között… Azért nem ellenkezett… Pedig ébren volt; később megmondta.

LÁNY
És kinevetett?

VENDÉG
Nem, de én nagyon restelltem magam. És ezért hittem el majdnem, hogy veled is csak álom volt. Pedig megnéztem reggel a lepedőt. Ugye, milyen nevetséges?

LÁNY
Egyáltalán nem. Én is szorongtam, hogy megvetsz az ügyetlenségemért. Én téged nagyon is határozottnak éreztelek.

VENDÉG
Mert az is voltam. Magam se értem. Melletted felszabadultam, te tettél engem férfivá. És nemcsak a szerelemben… Elhatároztam: visszatérek a fővárosba. És folytatom. Ha kell, egyedül… Mert most csak szánalmas dezertőr vagyok. Ott hagytam a társaimat a bajban, megfutottam a harc elől. Ők pedig, akik vállalták, talán már mind halottak… Ó, istenem, csak most értettem meg, ki vagyok én. Hitvány szökevény, gyáva féreg. Nem vagyok méltó a szerelmedre. Viszolyogtató önsajnálattal zokog a Lány vállán.

LÁNY
gyöngéden és szomorúan. Ne vádold magad! Csak az értelmetlen áldozat elől menekültél. Épp elég vér folyt már. Én nem tartalak gyávának. Nyugodj meg! Majd visszatérsz, ha ismét értelme lesz…

VENDÉG
gyanakodva. Nem gúnyolódsz rajtam? Valóban elfogadsz ilyennek?

LÁNY
még szomorúbban. Milyennek? Számomra te vagy a legbátrabb, legokosabb, legszebb férfi a világon. És szeretsz engem… mindennek ellenére. Nekem ez elég.

VENDÉG
Igen, szeretlek. Nagyon szeretlek. Akkor is szeretnélek, ha nem az volnál, akinek mondod magad.

LÁNY
Ki más lennék?

VENDÉG
Kísértet, élőhalott. Rögtön megbánja, amit mondott. Ne haragudj! Megint ostoba voltam.

LÁNY
Nem baj. Csak szeress! Kérlek, szeress engem! Rajtad kívül nincs senkim, akire ránézhetnék; a te szerelmed, a te ölelésed éltet egyedül. Hajnalban vissza kell térnem…

VENDÉG
szenvedélyesen. Én letépem a zárat.

LÁNY
Nem lehet, tudod jól. Még nem. Egyelőre titkold tovább, hogy tudsz rólam! És maradj itt, amíg csak lehetséges!

VENDÉG
Soha többé nem megyek el innen.

LÁNY
Nem, nem, tudom, hogy menekülnöd kell. Csak meginogtam. És nekem is csak ez az éj adatott, meg talán még a következő.

VENDÉG
Miért? Hiszen velem jöhetnél. Menjünk el együtt!

LÁNY
Nem, ez lehetetlen.

VENDÉG
De miért? Mi tart itt téged? Ebben a házban az állaténál is rosszabb sorod van.

LÁNY
Ne kérdezz semmit! Csak szeress, szeress!

VENDÉG
Holnap elindulunk. Velem jössz!

LÁNY
Ölelj magadhoz! És ne sürgess!

VENDÉG
Velem jössz?

LÁNY
Nem lehet… nem tudom. Talán. Adj időt! És most ne kérdezz tovább! Ölelj, mert hamarosan el kell mennem!

Ölelkeznek. Kint ismét megered az eső: kétségbeesett szárnycsapásokkal verdes az ablaküvegen.

6. JELENET

       A temetés utáni nap reggele. Hajnalra kitisztult az ég; a nagyszoba hatalmas szárnyasablaka szikrázik a napsütéstől. A helyiség egyébként sem áraszt olyan gyászos hangulatot, mint az előző napon: a beömlő napfényben tisztán csillognak a tárgyak; az Anya korán kelt, és kitakarított… Az Anya a Vendéggel ül a reggelihez terített asztalnál; ezúttal a Kamasz terítéke érintetlen. A Vendég kiegyensúlyozott, szinte boldog, bár időnként elkomorul, és szigorú, megrovó pillantást vet az asszonyra. Az ebből semmit nem vesz észre – igaz, a fiatalember mindig idejében elkapja a tekintetét. Az Anya vonásaiból is eltűnt a feszültség, egész lényéből fesztelen magabiztosság sugárzik. Olykor ő is a Vendégre pillant; érezhetően örömet talál a jelenlétében. Az asszony jó étvággyal eszik, és elégedetten látja, hogy most a fiatalember sem csak turkál az ételben.

ANYA
Kér teát?

VENDÉG
Igen, köszönöm.

ANYA
tölt neki, megvárja, míg a fiatalember belekortyol. Ugye, finom? Ilyet nem sokan isznak manapság, békebeli. A kamrában találtam egy csomaggal, a gyertyásdoboz mögött. Nem is emlékszem, mikor dugtam oda. Valódi indiai. Vagy maga a ceylonit kedveli jobban?

VENDÉG
Nem is tudom. Olyan régen nem ittam már. A menzán valami zavaros löttyöt adtak, nem is igazi teából készült.

ANYA
Én a ceylonit csak a szép vörös színéért szeretem. Az indiai barnább ugyan, de zamatosabb, és sokkal jobban élénkít. Persze, az se mindegy, hogyan készíti el az ember. A legtöbben csak beleszórják a lobogó vízbe, mint a majoránnát a húslevesbe, aztán csodálkoznak, hogy moslékízű… Én előbb egy kis findzsában leforrázom a teafüvet, letakarom, és tíz percig állni hagyom. Utána háromszor oda-vissza töltögetem a sűrítményt, majd leszűröm, és hozzáöntöm a forró vízhez… De miket beszélek, hiszen magát egyáltalán nem érdekelhetik a teafőzés finomságai.

VENDÉG
udvariasan. Dehogynem, ezentúl én is így csinálom. Kis szünet után. A fia hová tűnt? Nem jön reggelizni?

ANYA
keserűen. Ma biztosan később kel. Benéztem hozzá, csuromvíz a ruhája.

VENDÉG
erőltetetten tréfás hangsúllyal. Talán egy kislánynál töltötte az éjszakát.

ANYA megvetően. Ez? Inkább a laktanyában volt, vagy az állomáson. Örökké szaglászik, a Százados meg bátorítja. Bár most nem hiszem, hogy ráért volna vele foglalkozni, a tábornok úr kísérgetése lefoglalja.

VENDÉG
torkán akad a tea. Köhögve. Csak nem azt akarja mondani?

ANYA
De bizony azt. Látom, megijesztettem.

VENDÉG
Ó, nem, nem. Csak olyan érthetetlen. Hiszen gyerek még… Mi haszna lehet belőle a Százados úrnak?

ANYA
Több, mint gondolja… Csipetnyi iróniával. De ne aggódjon! A maga papírjai rendben vannak. Gyorsan témát vált. Tudott aludni? Nem zavarta az eső?

VENDÉG
Nem, köszönöm. Nagyon jól aludtam.

ANYA
Én viszont fél éjszaka nem bírtam lehunyni a szememet. Folyton szegény kislányomat láttam magam előtt. Ahogy a ravatalon feküdt. Meg ahogy lebocsátották a sírgödörbe. Amikor az eső újra meg újra rákezdett, olyan érzés volt, mintha a rögök zuhognának a koporsóra… Aztán meg úgy rémlett, mintha valaki járkálna fölöttem… A maga szobájában.

VENDÉG
sietve. Én járkáltam. Egyszer felébredtem, és sokáig nem tudtam visszaaludni. Nem akartam zavarni…

ANYA
Nem zavart, hiszen ébren voltam… Óvatos kacérsággal. Le is jöhetett volna, adtam volna altatót… Igaz, nem tudhatta, hogy nem alszom.

VENDÉG
elpirul. Nem tudhattam…

Beszélgetésük közben a Kamasz kinyitotta a szobája ajtaját, és a hátuk mögött a lépcsőhöz lopódzott. Nesztelen macskalépteivel felosont a manzárdszobába, majd kisvártatva – arcán diadalmas vigyorral – visszasettenkedett a szobája elé. Most erősen becsapja az ajtót, hogy felhívja magára a figyelmet, és hangosan köszön.

KAMASZ
Jó reggelt, anya! Kérhetek magától valamit?

ANYA
összerezzen, hátrafordul. Hát felébredtél? Merre csavarogtál az éjszaka?

KAMASZ
Én?! Semerre.

ANYA
És a tócsa a padlón a ruháid alatt?

KAMASZ
Az… az most nem fontos. Kérlek, gyere fel velem Korintha szobájába! Napok óta keresem az órámat, és most jutott eszembe, hogy nála hagytam. Ott lehet valahol az ágya körül.

ANYA
Menj fel, keresd meg magad! A Vendéghez. Ugye, nincs ellene kifogása?

VENDÉG
A Korintha név hallatán idegesen összerándult; most alig bírja kinyögni. Nincs, természetesen.

KAMASZ
De én szeretném, ha maga is velem jönne.

ANYA
csodálkozva. Csak nem félsz?

A Kamasz a vállát vonogatja. Az Anya előbb ránéz, majd a Vendégre. Látva annak idegességét, gyanút fog, hogy valami nincs rendben a fiatalember körül. Elsápad, feláll.

ANYA
Hát jó, menjünk! A Vendéghez, hűvösen. Megbocsát egy percre…

Követi a fiát, aki dobogva fut fel a lépcsőn. A Vendég ülve marad, de látszik rajta, hogy legszívesebben felugrana és elszaladna. Reszkető kézzel szúr a villájára egy falatot, szájához emeli, de közben bal kezével lesodorja a kését. Bemászik a majdnem földig érő abrosz alá, ott kotorászik… Ezalatt az Anya egy sértett királynő méltóságával lelépdel a lépcsőn, és megáll az asztal előtt. Kezében a bűnjel: a vérfoltos, gyűrött lepedő. A Kamasz megáll a lépcsőfordulóban, és a korlátnak támaszkodva, kárörvendő arccal figyeli a fejleményeket.

ANYA
Bújjon elő! Beszédem van magával.

VENDÉG
ijedtében az asztallapba veri a fejét. Rákvörösen mászik ki a terítő alól. Pa-parancsoljon velem!

ANYA
eléje dobja a lepedőt.Ez mi?

VENDÉG
első rémületében. Ez? Nem tudom… Rögtön elszégyelli magát a gyávasága miatt. Azazhogy… mindent megmagyarázok.

ANYA
megvető kézmozdulattal jelzi, hogy nem kíváncsi a magyarázatára; előbb az ő vádbeszéde következik. Magát én a házamba fogadtam éjnek idején, ezekben a zavaros időkben, amikor az ember maga sem tudhatja, megéri-e a reggelt. Mit tudtam én, kicsoda-micsoda maga, miféle bűnöket követett el, milyen felelősségre vonás elől menekül. Hiszen bűnöző is lehetne: kirabolhatott, legyilkolhatott volna bennünket… Szállást, menedéket adtam önnek, meghívtam az asztalomhoz, megalázkodtam a városparancsnok előtt, hogy megbízható papírokat szerezzek magának… A fiatalúr pedig azzal fizet a jóságomért, hogy meggyalázza a gyászomat…

VENDÉG
Asszonyom, higgye el, én igazán…

ANYA
ismét leinti, és folytatja a filippikát. Nem tudom, hogyan csempészte szobájába azt a fiatal lányt, akivel éjszakánként fajtalankodik; nem tudom, hol bújtatja napközben – nem is érdekel. Szegényke, talán nem is tehet róla, hogy kihasználták a tapasztalatlanságát, bizonyára gyerek még: egyike azoknak a felügyelet nélkül maradt gyereklányoknak, akik mostanában az utakat járják, és gyakran a testükkel kell fizetniük azért, hogy fedélhez és néhány falathoz jussanak…

VENDÉG
közben erőt gyűjtött, és most felháborodottan vág az asszony szavába. De asszonyom, miket hord itt össze, milyen gyalázatos dolgokat feltételez rólam? Higgye el, hogy Korintha, az ön kisebbik lánya, teljesen önként jött be hozzám, és minden kényszer nélkül, sőt!… S talán ez sem történt volna meg, ha ön nem fosztja meg őt a törvénytelen gyermeket is megillető szülői szeretettől, és nem zárja be a fáskamrába, vagy legalább azt nem tagadja meg tőle, hogy elbúcsúzhassék a nővérétől, aki egyedül szerette őt ebben a lelketlen családban…

ANYA
megtántorodik: úgy néz a Vendégre, mint egy elmeháborodottra. Hogyan? Miféle törvénytelen gyermek? Miféle Korintha? Hiszen ő halott! És már megmondtam, hogy nincsen, nem is volt lánytestvére.

VENDÉG
Nincsen?! Nem is volt?! Azt állítja, hogy nincsen?! Még most is tagadja?! Teljesen kikelve magából. De én nem tűröm tovább ezt a szívtelen bánásmódot, magam töröm le a lakatot a kamráról, ahová eldugták a szerencsétlent a világ szeme elől.

A Vendég, székét felborítva, az asszonyt majdnem elsöpörve, kicsörtet a házból. Az ajtókat tárva hagyja: így jól halljuk, amint dühödt fejszecsapásokkal a fáskamra ajtaját döngeti. A Kamasz az Anyához rohan: anya és fia egymást átkarolva, reszketve hallgatják a Vendég dühöngését… A fáskamra ajtaja kiszakad a helyéből, tompán a földre puffan. Félpercnyi döbbent csend… Aztán a fiatalember, fejszével a kezében, visszarohan a házba. Eszelősen rámered a halálra rémült háziakra, elejti a fejszét…

VENDÉG
Nincs ott senki! Senki! Egy hullával szeretkeztem! Egy döggel! Ájultan zuhan a padlóra.

7. JELENET

      Késő este a nagyszobában. Az Anya, a Kamasz és a Vendég, egymáshoz közel húzódva, az ebédlőasztalnál ülnek, és a középre állított, teljes lángon égő petróleumlámpa fényébe merednek: félnek tekintetüket a homályos sarkok felé fordítani. Előttük két borosüveg – az egyik már üres –, poharak. Feszült várakozás. A Kamasz látszik a legijedtebbnek, az Anya nyugalmat erőltet magára, a Vendég még nem ébredt fel teljesen az idegrohamot követő apátiából – ütemesen ringatja a felsőtestét, üres szemekkel mered maga elé. Ő ivott a legtöbbet, de a bódult részegség kegyelmi állapotát nem sikerült elérnie.

ANYA
a Vendéghez. Megnyugodott végre? Elég erőt érez magában?

VENDÉG
Nem tudom. Azt hiszem… igen.

ANYA
Tehát vállalja.

VENDÉG
Vállalom. Nem tudnék azzal a tudattal tovább élni… Összerázkódik, elhallgat.

ANYA
Hiszen már megbeszéltük. Ő nem lehet. Valaki kiadja magát Korinthának.

VENDÉG
Igen, de miért? És a szőke haj, a zöld szemek… az a ruha. Mint a fényképen. Meg az anyajegy… Ott volt rajta az anyajegy!

ANYA élesen. Bárki felvehet olyan ruhát. Ami pedig az anyajegyet illeti… Enyhe gúnnyal. Nem akarom a részletekről faggatni, de… biztosan látta? Jól megnézte?

VENDÉG
Nem tudom. Holdfény volt.

ANYA ingerülten. Holdfény!

KAMASZ
Anyám, én félek. Hadd menjek a szobámba!

ANYA
felcsattan. Itt maradsz! Kis szünet után, inkább önmagát, mint a fiát nyugtatva. Mitől félsz? Te voltál kint a temetőben, te láttad a sírját… Vagy oda se mentél, inadba szállt a bátorság, mi? Becsaptál minket. Te gyáva!

KAMASZ
Nem vagyok gyáva. Odamentem… Igaz, nem egyedül. A temetőőrrel. Kérdezze csak meg tőle! Ő a tanúm rá.

ANYA
És találtál valami rendelleneset?

KAMASZ
Nem, hiszen mondtam.

ANYA
Fel volt túrva a sírdomb?

KAMASZ
Nem, de ne beszéljünk róla! Elég volt!

ANYA
kegyetlenül. Elmozdították a fejfát? Hozzányúltak a virágokhoz? Láttál valami változást azon kívül, hogy minden elázott?

KAMASZ
fülét befogva ordít. Nem, neem, NEEM! Hagyjál békén!

ANYA
elhallgat, lihegve igyekszik összeszedni magát. Aztán észreveszi, hogy a Vendég a poharához nyúl. Ráripakodik.Maga meg ne igyon többet! Részegen akarja fogadni?

VENDÉG
ijedtében feldönti a poharat: a vörösbor végigfolyik a terítőn. Bocsánat!

Dörömbölés. Riadtan összenéznek.

KAMASZ
sírósan. Ő az?

VENDÉG
Nem hiszem. Ő csendben szokott érkezni, csak a hideg érintésére ébredek.

ANYA feláll.
feláll. Megyek, megnézem.

Kimegy az előszobába, ajtót nyit. Szóváltás hallatszik. „Nem, most nem jöhetsz be!” „Engedj!” „Majd holnap este, úgy állapodtunk meg.” „Most! Állj félre!” – Kicsapódik az előszobaajtó, beesik a Százados. Az Anya dühösen követi. A férfi ittasan dülöngél, grimaszol, fergeteges jókedve van. Köpenyzsebéből pezsgősüveg kandikál ki, kezében hatalmas csokor vérvörös, melegházi rózsa.

SZÁZADOS
körülnéz, elvigyorodik. Együtt van hát a szent család! A gyászoló anya, a fájdalomtól megtört vőlegény és a szeretteit ért csapástól megkomolyodott fiúgyermek. Szomorú, de felemelő látvány!

ANYA
Mit akarsz tőlünk? Semmi sem szent előtted?

A férfi át akarja nyújtani a csokrot, de az asszony ellép előle; a virágok szétszóródnak. A Százados rajtuk taposva megy oda az asztalhoz, előhúzza és a borosüvegek mellé állítja a pezsgőspalackot.

SZÁZADOS
Csupán egy jó hírt hoztam. A tábornok úr különvonata a sikeres szemleút végeztével, a tervezettnél egy nappal korábban, az imént gördült ki városunk főpályaudvaráról. Főpályaudvar, hahaha, mókás, nemde? Senki sem nevet, de nem látszik tudomást venni róla. Közölhetem a tisztelt egybegyűltekkel, hogy őméltósága mindent a legnagyobb rendben talált, a letartóztatási és likvidálási listákat tulajdon méltóságos keze vonásával kegyeskedett jóváhagyni… Teljes mértékben kielégítették a tiszteletére adott díszvacsorán felszolgált ételek és italok, valamint a vacsorát követően a különteremben felszolgált tüzes ikerleányok… Búcsúzáskor, mielőtt felhágott volna a szalonkocsi lépcsőjére, mint férfi a férfinak, komolyan a szemembe nézett, keményen megszorította a kezemet, és kilátásba helyezte közelesen várható, rendkívüli előléptetésemet.

ANYA
gúnyosan közbevág. Gratulálok! De ez bennünket egy csöppet sem érdekel.

SZÁZADOS
De az talán igen, hogy szabad az út? Nyitva a kalitka, kirepülhet a madárka. A tisztelt vőlegény úr egy órán belül tovább utazhat, ahová akar, akár a pokolba…

VENDÉG
falfehéren. Köszönöm, de most nem mehetek.

SZÁZADOS
végigméri, gunyorosan. Aztán miért nem?

A Vendég hallgat. A többiek se szólnak. Kínos csend.

SZÁZADOS
úgy dönt, hogy nem hagyja befolyásolni magát a háziak hangulatától. Ismét a Vendéghez. De egy pohárka pezsgőt megiszik velem? A palackdugó ezüstpapírját bontogatja. No, nem az előléptetésemre, az bizonyára derogálna a fiatalúrnak, hanem a megboldogult, kicsi Korintha emlékére…

ANYA fojtott hangon. Ha iszunk a pezsgődből, elmész?

SZÁZADOS
felkapja a fejét. Miért, talán megzavartam a családi idillt? Talán még nem sikerült megvigasztalnod a fiatalembert? Mert ahhoz nagyon értesz!… Fenyegetően. Vigyázzatok, mert a kalitka, ahogy kinyílt, ugyanolyan könnyen be is zárulhat. Elég, ha kapok egy újabb utasítást, hogy jobban a körmére kell nézni az innen-onnan beszivárgó jöttmenteknek. Vagy az én kedvem változik meg…

KAMASZ
Százados úr, kérem, most tényleg menjen el! Majd reggel megmondom, hogy miért.

SZÁZADOS
meglepetten. Nocsak! Hát te is benne vagy az összeesküvésben?

KAMASZ
Ez nem összeesküvés, ez… Bízzon meg bennem, mint mikor a tanító urat jelentettem. Ugye, megtalálták nála a röpcédulákat, ott, ahol mondtam?

ANYA
Te mocsok, hát miattad hurcolták el a tanítót?

KAMASZ
Anya, te most ne szólj közbe! Hadd beszéljek én a Százados úrral!

SZÁZADOS
kijózanodva. Erről hallgatnod kellett volna, fiam!

KAMASZ
Tudom. De különben nem hinné el, hogy most tényleg el kell mennie.

ANYA
Én is nagyon szépen kérlek. Köszönjük a jó hírt; a vendégünk holnap reggel elutazik, és te délben már itt ebédelhetsz, este is eljöhetsz… De most menj el, nagyon fontos!

SZÁZADOS
némi töprengés után. Várni fogsz? Mint azelőtt?

ANYA
Mint azelőtt.

SZÁZADOS
És… a kiskutyád leszek?

ANYA
A kiskutyám leszel.

SZÁZADOS
ismét töpreng, tanácstalanul körülnéz, aztán biccent. Hát jó, elmegyek. A Kamaszhoz. Holnap reggel, az eligazítás után jelentkezel nálam. A Vendéghez. Délelőtt tíz órakor indul egy vonat… az utolsó. Az Anyához. Asszonyom, a legmélyebb hódolatom. Összecsapja a bokáját, tiszteleg, és katonás léptekkel, bár kissé támolyogva, távozik. A pezsgőt az asztalon hagyja.

ANYA
megkönnyebbült sóhajjal. Csakhogy megszabadultunk tőle! Az órára pillant. Jézusom, mindjárt éjfél! Azonnal menjen fel!

VENDÉG
feláll. Maguk hol lesznek?

ANYA
Itt, az asztal alatt. A fiatalember tétovázása láttán. Menjen már! És ahogy megegyeztünk.

VENDÉG
Ahogy megegyeztünk. Mondana még valamit, de meggondolja: lehajtott fejjel, kínos lassúsággal felmegy a szobájába.

KÖZJÁTÉK

Az Anya eloltja a lámpát, és a Kamasszal együtt bebújik az abrosz alá. Visszafojtott lélegzettel kuksolnak, az orrukat is alig merik kidugni… Sokáig nem történik semmi. Száraz, öreges hangon tiktakol a falióra, nyöszörögve emelkednek-süllyednek a súlyok. A rézlapos inga idegesen lüktet a sötétítőfüggöny résein átszűrődő holdfényben… Tizenkét halk kondulás jelzi az éjfélt. S ekkor fehér ruhás, karcsú lányalak jelenik meg a nyitva felejtett előszobaajtóban. A lépcsőfeljáróhoz megy, habozva álldogál előtte, majd hangtalan, könnyű léptekkel elindul fölfelé: a manzárdszobába.

8. JELENET

       A manzárdszoba. A Vendég a takarót magára húzva, de felöltözve fekszik az ágyban. A fésülködőasztalon – elérhető közelségben – áll a lecsavart lángú petróleumlámpa. A holdfény csíkja élesebb szögben metszi a szobát, mint az első éjszaka: most az ablaktól az ajtóig nyúlik. Ezért látjuk, bár nem halljuk az ajtónyitást: tekintetünk végigkövetheti a Lány rövid, mégis valószínűtlenül sokáig tartó útját az ajtótól az ágyig. A Vendég alvást színlel: szemét lehunyva, mozdulatlanul hever a takaró alatt: merev testtartásában mégis van valami, ami gyanút kelt a Lányban… Végül elszánja magát, leül az ágy szélére, hideg kezével megérinti a fiú homlokát.

VENDÉG
felugrik, magához öleli a Lányt. Megvagy, gyönyörű kísértet!

A kiáltásra, amely a megbeszélt jeladás volt, az Anya és a Kamasz felszalad a lépcsőn, beront a szobába. A Lány szabadulni akar s majdnem sikerül is neki, mert a Vendég, míg egyik kezével látogatója ruháját markolja, a másikkal a lámpa lángját igyekszik felcsavarni. Dulakodás közben a halotti köntös végighasad, és a padlóra hull. A Lány meztelenül küzd tovább, de a Vendég – most már mindkét karjával – lefogja őt, nem engedi elmenekülni. Az Anya a teljes lánggal lobogó lámpa fényében felismeri lányát, felsikolt.

ANYA
Korintha! A Kamasz karjába ájul.

KAMASZ
nyöszörögve. Nővérkém, kérlek, ne bánts! Én nem tettem semmi rosszat.

LÁNY
a Vendéghez. Eressz el!

A fiatalember, a leleplezéstől megbénulva, elengedi a Lányt. Az elfuthatna, de nem mozdul: sugárzó meztelenségében, fenséges magányban áll; megvárja, míg anyja magához tér. Ekkor beszélni kezd.

LÁNY
Drága anyám és öcsém, igazán kegyetlenek voltatok hozzám, amikor nehezteltetek rám, amiért saját otthonomban három éjszakára meglátogattam egy vendéget, és senkinek semmilyen kárt nem okoztam. De tolakodó kíváncsiságotok miatt súlyosan fogtok bánkódni, mert nekem most mindjárt vissza kell térnem arra a helyre, amely számomra kijelöltetett… Tudjátok meg azt is, hogy idejövetelem bizonyosan nem Isten akarata ellen történt…

ANYA
letérdel előtte. Édes kislányom, bocsáss meg nekem! Annyira szerettelek volna viszontlátni! Azt hittem, a Jóisten úgy határozott, hogy visszaad téged nekem.

LÁNY
Hazudsz!… De megbocsátok. Neked is, öcsém… És most hagyjatok minket magunkra! A Vendégre mutat. Vele még beszédem van.

A Vendég megremeg. Az Anya és a Kamasz szepegve kifelé indul. A Lány parancsoló kézmozdulattal inti vissza őket.

LÁNY
Várjatok! Kis szünet után. Még csak annyit mondok tinéktek, hogy reggel ássátok ki a koporsómat, és helyezzétek vissza a testemet! Ám előbb egy karóval szúrjátok keresztül a szívemet, különben újra eljövök, de már nem a sohasem ízlelt szerelmet megismerni vágyó szűzként, hanem vérszopó vámpírként támadok fel, és szomjamat elsőként a ti véretekkel fogom oltani… És most menjetek!

Anya és fia ijedten hátrálnak ki a szobából… A Vendég vacogó fogakkal, egész testében remegve áll a Lány mögött… A Lány lassan feléje fordul; szép teste – a meztelenség üvegburája alatt – megközelíthetetlen…

LÁNY
Miért árultál el?

VENDÉG
Bocsáss meg! Nem tehettem mást; féltem.

LÁNY
Megint gyávának bizonyultál. Nemcsak a társaidat adtad fel, engem is.

VENDÉG
Honnan tudod, hogy feladtam őket?

LÁNY
Újabb árulásod döbbentett rá.

VENDÉG
megsemmisülten. Igazad van, elárultam őket… Nem bírtam elviselni a kínzásokat… Nem bírtam elviselni, hogy ők szabadok, amíg velem a pokol minden gyötrelmét szenvedtetik el a börtönben… Rongy alak vagyok, tudom… De a szabadulólevelet összetéptem a vonaton… Ide ismét űzött vadként érkeztem… És téged nem akartalak elárulni. Magad vagy az oka. Becsaptál!

LÁNY
nyugodtan Becsaptalak? Miért, el tudtad volna viselni az igazságot?

VENDÉG
fejét lehajtva. Nem… azt hiszem, nem. Kínlódva keres mentséget. Akkor sem tehetek róla… Lelepleztek: az öcséd megtalálta a lepedőt.

LÁNY
szomorú gúnnyal. Megtalálta! Hát ilyen ügyetlen vagy? És ha már megtalálta, nem hazudhattál volna valamit? Miért kellett engem kiszolgáltatnod? Tudd meg, te szerencsétlen, hogy legutolsó éjszakánkat rontottad el. Hajnalig olyan gyönyöröket éltél volna át, amilyeneket rajtad kívül még soha emberfia… És az első kakasszóra elmentem volna, szép csendesen, észrevétlenül; te pedig futhattál volna tovább a lelkiismereted, az árulásaid elől.

VENDÉG
térdre hullva. Ölj meg, nagyon kérlek, ölj meg! Vagy vigyél magaddal! Önként követlek a sírba; hadd feküdjem örök időkig egy koporsóban veled!

LÁNY
Ha akarnám, se tehetném.

VENDÉG
átkarolja a Lány lábát. Eszelősen. Akkor pedig maradj most velem; messze még a hajnal! Feküdjünk le még egyszer utoljára együtt, egy ágyba! Hadd forrósítsam fel újra a véredet, hadd öleljelek végkimerülésig; hiszen szeretlek és kívánlak, pedig most már tudom, ki vagy.

LÁNY
Már nem undorodsz tőlem? Egy hullától? Egy dögtől?

VENDÉG
Bocsáss meg! Mindent visszavonok. Ha nem tehetlek még egyszer magamévá, belepusztulok a vágyakozásba.

LÁNY
Nem lehet.

VENDÉG
Igazán nem?

LÁNY
Többé sohasem.

VENDÉG
De miért? Miért?

LÁNY
válaszképp csak a fejét ingatja. Hosszúnak tetsző hallgatás után szólal meg újra. Mit mondtál a hajamról?

VENDÉG
nem érti. A hajadról?

LÁNY
Amikor először voltam veled. Hogy a hajam…

VENDÉG
meglepett örömmel. … … selymes és erős, mint a kötél, amellyel Sámsont az ágyhoz kötözték…

LÁNY
Szemem zöldje…

VENDÉG
… a bodzafáé, amely májusi hajnalokon bevilágított a szobámba…

LÁNY
Az ajkaim…

VENDÉG
Egymáshoz simuló ajkaid a párhuzamosok boldog találkozása a végtelenben…

LÁNY
sóhajtva. A párhuzamosok találkozása… Hogy van tovább?

VENDÉG
Hangod csengő és mélyértelmű, mint a … mint a … Nem tudja folytatni.

LÁNY
… mint az éjféli misére hívó harangszó… Elhallgat… Majd nagyon gyöngéden. Kedves, ostoba szerelmem, legalább most az egyszer lettél volna bátor és erős! Legalább egyszer, egyetlenegyszer életedben tudtál volna kitartani valami mellett, ami több és fontosabb, mint a puszta túlélés!

VENDÉG
még mindig térdelve. Korintha, édesem, talán még nem késő, talán még segíthetsz rajtam… és én is rajtad! Hiszen most nem vagy halott, kimenőt kaptál a pokolból vagy a mennyországból, és ha én most… Feláll, átkarolja a Lányt… ha én most átölellek, magamhoz szorítlak, megcsókollak: először a szemedet, aztán a szádat, aztán a kebleidet… és az ágyhoz vezetlek, szépen lefektetlek a párnára, magam mellé… Nem bírja megmozdítani. Kérlek, ne állj ilyen mereven, mozdulj már meg! Gyere, bújjunk be a takaró alá; hiszen olyan hideg vagy, egyik éjszaka sem volt ilyen fagyos a tested! Gyere, hadd öleljelek újra!

LÁNY
kibontakozik a bátortalan ölelésből. Késő!… De azért… köszönöm! És most, nagyon kérlek, fordulj el egy kicsit!

VENDÉG
esztelen reménnyel. Miért? Fel akarsz öltözni? Elmegyünk innen? Együtt?

LÁNY
Ne kérdezz semmit! Csak egy perc az egész. Annyi sem. Aztán visszafordulhatsz.

VENDÉG
izgatottan. Jó, de siess! Engedelmesen hátat fordít a Lánynak.

LÁNY
nagyon halkan. Sietek.

A Lány arca eltorzul, kinyújtott karjai támaszt keresnek a levegőben. Néhány másodperc küszködés után elveszíti egyensúlyát, és – mint egy ravatalra – az ágyra hanyatlik.

FÜGGÖNY

_______________________________________________________________________________________________________

1. A képek Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színház előadásán készültek. (A bemutató napja: 1998. január 22.)
   
   A meghívón látható festményt Pataki Ferenc készítette a darab színrevitele alkalmából.
   
2. A fotókon látható szereplők:
   
   Lány – Jurina Beáta
   Vendég – Baj László
   Kamasz – Kiss J. Csaba
   Anya – Bárdos Margit
   Százados – György János
   
   Rendezte: Merő Béla