BAKA ISTVÁN KÖLTŐVEL BESZÉLGET PANEK SÁNDOR
– Legújabb könyvének1 egyik, húsz versből álló ciklusa fölött Sztyepan Pehotnij neve áll. Kicsoda ő?
– Sztyepan Pehotnij én vagyok, a saját nevemet fordítottam le oroszra. Éveken át sokat fordítottam oroszból, s 1991 elején úgy tűnt, ennek vége – nincs már kiadó, amely orosz költők magyarra fordított verseit megjelentetné. Akkori hiányérzetemet kifejezve határoztam el, hogy „saját” műfordításokat fogok készíteni – nem létező versek alapján. A dolog játéknak indult, de aztán nagyon komolyra fordult; amint elkezdtem írni, lelkem legmélyéről régi élmények sokasága került elő. Húsz évvel azelőttiek: 1971-72-ben az utolsó egyetemi tanévemet az akkori Leningrádban töltöttem; ismerkedésem az emberekkel, a város hangulatával, vagy az akkor terjedő irodalmi szamizdatokkal sok-sok nyelvi és tapasztalati élményt nyújtott. Ezeket akkor még közre sem lehetett volna adni írásban, így hát emlékekké, majd versekké értek.
– Képzelt hely-e Pehotnij Oroszországa, a pétervári, a moszkvai helyszínek…?
– Nern, ezek nem képzelt helyek. Éltem ott, ismerem őket. Leningrád a maga pétervári múltjával, épületeivel, hagyományaival, azoknak az embereknek az ezreivel, akiket ebből a városból elhurcoltak, vagy akik a blokád alatt haltak meg – ez mind valóság, amely a verseimben is valódivá teszi a várost. Moszkva is valóságos, bár mindig idegen maradt: nekem, már akkor is barbár ázsiai város volt. Pétervárott viszont szeptembertől májusig szép hónapokat éltem, eltekintve persze a szovjet élet durvaságaitól. Irodalmi emlékeim nagy része is ide köt. Megszerettem Blok, Jeszenyin, Mandelstam költészetét. Utóbbit ott még szamizdatban olvastam, egy gépelt és körülvágott füzetben – így jobban elfért a zsebben, és könnyebben tovább lehetett adni. Ekkor Magyarországon már megjelent az első kötete. Ugyancsak tiltott íróként olvastam Joszif Brodszkijt, akit pár évvel később száműztek Oroszországból, s évek múlva magam is fordítottam. Nos, a való életben is, az irodalomban is sok olyasmit éltem át, amit hosszú időre el kellett temetnem – ezek jöttek elő a Pehotnij-ciklusban.
– Van-e honvágya Sztyepan Pehotnijnak Szekszárdra és Baka Istvánnak Pétervárra?
– A képzeletben, egyedül a képzeletben már.
– Menedék-e Baka Istvánnak Pehotnij személye?
– Nem. Nincs menedék. Semmilyen menedék nincs az ember számára. Pehotnij rejtőzködés, de nem menedék. Épp ellenkezőleg: az ő álarcában olyasmiket vallottam be magamról, még ha egy orosz történelmi keretbe ültettem is át, amiket egyébként nem tudtam volna kimondani. Pehotnij nem menedék – inkább a saját kitárulkozó költői lényem szülötte.
– Több versében megjelenik az alászállás, az aláhullás gondolata. Az Egy csepp mézben a verem, a Moszkvai metróban az alagútak. Mit jelentenek e „lenti” helyek?
– A moszkvai metróban a metró és az antik alvilág képe mosódik egybe, valami lényegbeli azonosság alapján. Ez beleillik abba a fikcióba, amelyben az én Pehotnijom élt. Az Egy csepp méz tavaly, a műtétem után keletkezett – s az életben való megkapaszkodásról szól. Nagyon-nagyon akartam élni – talán jobban, mint most, amikor újabb műtét vár, s ki tudja, lehet, hogy nem is kedvező kimenetellel. A háttere egy régi kódexben fennmaradt írás volt, amely egyetemista koromban megtetszett, s már akkor fel akartam dolgozni, de nem volt hozzá élményem. Sajnos megszereztem. Egyszerűsítve arról a veszélyről szól, hogy bármikor meghalhatunk. Amióta beteg vagyok, ezt nem mint transzecendens tapasztalatot, hanem mint közeli, személyes élményt élem át. A kettő úgy különbözik egymástól, ahogy a sejtelem a bizonyosságtól.
– A Farkasok órája kötetben kezdődik a Pehotnij-ciklus, ez az újabb kötetben kiegészítve a Sztyepan Pehotnij testamentuma címet kapta. Mi vette rá a folytatásra?
– 1991-ben azt hittem, az orosz tárgyú versek összegyűjtésével befejeztem Pehotnij ciklusát. Akkor még megvolt a Szovjetunió is. Közben azonban számtalan dolog újraéledt bennem, s a fikció újra élni kezdett. Új versek keletkeztek hát, a többiektől némileg különbözőek. Ezek is Oroszországban játszódnak ugyan, de már az itteni változásokról is szólnak. Ami itt megjelenik, inkább egy kitalált Oroszhon – szinte csak a sajtóközleményekből ismerem. Mégis úgy érzem, ezek sikerültek legjobban. Pehotnij utolsó verse pedig végrendelet. Ezt bizony akkor írtam, amikor éreztem: nagyon beteg vagyok. De voltam annyira szemérmes, hogy nem saját testamentumomat írtam meg. Ez nem lenne művészi tett.
– Egy gyermekmondókáról jut eszembe: melyiket választja, a Napot vagy a Holdat?
– A Holdat választom. Inkább az éjszakában élek. Az erős napfénytől irtózom; jobb szeretem azt a meghittséget, amit a holdfény sugároz, otthonosabb számomra az a hűs, ami onnan jön.
– A verseiben igen erős mindenható-metaforák vannak. Egy gyermekvers kapcsán Macska-isten, majd a darázs-isten, egy üldöző, mindenható unikornis, vagy ez a gyönyörű, Jeszenyint idéző sor: „Téli út. Nagyokat cuppan hó, / Amerre Isten elhalad. Mit jelent Baka Istvánnak a Mindenható?
– Nem vagyok hívő, számomra Isten az irracionális és megfoghatatlan erőket jelképezi. A végzetet, a sorsot, a világot irányító vak szükségszerűséget, ami közönyös és gonosz. Inkább közönyös, mint gonosz. De nem jóságos, és nem érzem, hogy segítene. Személyes istenre nem gondolok. A metafora, meglehet, mindent személyessé tesz, de nekem nincs személyes istenem.
– Legújabb versei között van néhány Arszenyij Tarkovszkij műveire írott párhuzamos vers és fordítás. Vajon Tarkovszkij „szerepe” nem lett-e hasonlatos a Pehotnij-féle rejtőzködéshez?
– Tarkovszkij, az idősebb, világéletében félreszorított költő volt, sokáig csak fordításai jelentek meg; ötven éves elmúlt mire kiadták az első verskötetét. A költészete elsősorban háborús és háború előtti emlékei felidézésén alapult: abban a világban, amelyben élnie kellett nem érezte otthon magát. Egykor nagy tisztelettel fordítottam verseit, ám igazán csak most, hogy életem bezárulni látszik, most érzem rokoninak Tarkovszkij költészetét. Meglehet, a párhuzamos versekben újabb álarcot találtam. Szeretem régi fordításaimat, szinte saját verseimnek érzem őket; így. amikor újra elővettem, egyik másik sor újabb verseket indított el bennem. Elérkeztem életemnek egy olyan szakaszához, amikor egy általam fordított költővel nem csak fordítóként – emberként is azonosulni tudok. Ennek a dokumentuma e néhány vers.
– Mi lett a sorsa Pehotnijnak?
– Sztyepan Pehotnij meghalt. Megírta végrendeletét és meghalt. Nem akarok vele tovább foglalkozni: új álarcot kell találnom magamnak, és találtam is. A Tarkovszkij-versek mellé néhány Háry János-dalt írtam. De most ismét visszavonulok mindentől, mert az életemért kell megharcolnom. Aztán majd meglátjuk: kivel leszek azonos.
Az interjú mellett megjelent vers:
Háry János csőszdala
Lösz-ízű bort iszom a Napból
Lösz-fény pereg a szurdikokba
Olvad a szőlő vassá dermed
Estére s kiveri a rozsda
Hiába forgatom kereplő-
Versemet angyal-seregélyek
Csattogva tőkéimre szállnak
Szomjan marad torok s a lélek
Hadakozom madárijesztőd
Uram de kardom éle csorbul
Testemből csillag-tücskös éjjel
Lelkem is elragadják orvul
Kereplőm forgatom csak addig
Bírjam míg fürtjeim beérnek
S borral telik hordóm amit majd
Halálom dugaszol be végleg
Lösz-ízű bort iszom a Napból
Lösz-fény pereg a szurdikokba
Csősz-pillantásom vassá dermed
Holnapra s kiveri a rozsda
(Délmagyarország, 1994. május 14. 16. p.)
_______________________________________________________________________________________________
(A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből)