Forrás: A Litera 2025. szeptember 20-i száma. (Lementett, pdf-oldal 1. rész; 2. rész)
Baka István – Fotó: Csigó László, 1976
Állunk, reméljük a legjobbakat. / És újhuligán szíveinken, / mint egy rossz környéken éjjel / a vér csak gyorsan átszalad. – Baka István tiszteletére a költő halálának 30. évfordulóján Fehér Renátó, Lázár Kinga, Ráday Zsófia és Horváth Benji írt verset.
_____________________________________________________________________________________________
Fehér Renátó
Janina Duszejko utolsó tizenhárom strófája a zárt osztályon
Ulrike Meinhof és Valerie Solanas emlékének
A csillagokba írták, hogy egy asszony
a Kłodzko-völgyben képletet talált,
s az ezredvégi napfogyatkozásból
kiszámította végre a halált.
E tájhoz mégis hozzáöregedni
lehetett csak. Megráncosult idő.
A szenvedő hátulról látja Istent,
s a bolygónk állása sem kedvező.
A kézírásos horoszkópokat majd
ne égessétek el, jó doktorok.
Az emberi bíráknak is bevallom:
bolond ikrek, s nem bosszúszűz vagyok.
A költészet zavart meg mostanában,
az ártatlanság közmondásai.
Mert tudhat-e egy hídépítő mérnök
Blake blaszfém angyalnyelvén szólani?
A költészet kitaposatlan ösvény,
s a labirintus énmagam vagyok.
Bennem spirális rend van, és mögöttem
polgári engedetlen rovarok –
zsarnok civilt ölnek, ha kérem őket.
Itt minden hajnal háborúszagú:
célba vett már e tájkép szálkeresztje,
koponyalékre Isten a tanú.
Golyó, tejköd és csontporhó szitál most.
A megvetéstől iszamós avar
tetemeit egy szélütés ekéje
forgatja át. Elnémít, fölkavar.
Mert ez a szél dühös hajtóvadászat,
nem bentről fúj, a korszak fütyüli,
a szám pedig e ráharapott szégyen
fémes ízű üszkével van teli.
Anarchisztikus ökoterrorizmus,
így delirál rólam a vádirat.
De még maradt-e bennem annyi élet,
hogy fölgyújtsak minden vágóhidat?
És rendezik be majd rémálmainkat
e kedvteléstől lucskos díszletek.
Hisz vadászunk, és miránk is vadásznak,
végül mindenkit kiterítenek.
Talán ezért önt el Isten haragja –
Bożygniew, így szólítgatott anyám,
s most kuriozitásom kabinetjét
rakosgatom csak, át az éjszakán.
A sztármagazin írja, hogy egy asszony
a Kłodzko-völgyben képletre talált,
s az ezredvégi napfogyatkozásból
kiszámította végül önmagát.
A kommentelők írták, hogy egy asszony
a Kłodzko-völgyben… mégse ismerem.
Már Ulrike és Válöri sem élnek,
sem isten, nem, nem is te, Istenem.
***
Lázár Kinga
Azt hittük, hogy a szobáink
Baka István Azt hittük, hogy a dzsungelek és
a Tűzbe vetett című evangélium című verseihez
képesek lesznek idővel ránk nőni: a gerendák fejmagasságban, egy párnahuzatnyi
helyen ücsörgünk majd egymás növényszagú leheletében. Már ha itt maradunk, ha
őrizzük évekig a látogatás kényszeres gesztusát. Ezért az összenyíló balkonokra
másztunk ki, onnan láttuk felbukkanni a kerekded arcokat. A lányok, a lányok
idejében érkeztek: micsoda obskúrus rituáléra hordják a tollakat ide. Az oltár a
Magdolnáé, arcuk fehérre festve, mintha egy Pixar-animáció letűnt civilizációjának
szüzei lennének, papagájokat, csimpánznyöszörgést, liánnyakláncot vetítenek a
sötétítőre a közössé tett múltunk helyett,
ekkor még mindig ezt képzeltük, s én – aki épp a szót kényszerűen veszem át –,
nem tudom, azóta hová kucorodtak ezek, az éjjelilámpa mögött guggolnak
mészmázas arcukkal, legalábbis abban a pillanatban nincsenek szem előtt,
amikor elég bátor vagy rákérdezni,
amikor arról faggatod vágóhidak szemétgödreit, a természetfilmek vadnyulait, akiket
a róka úgy lóbál fogai között, mint tömjénfüstölőt, miféle faragott maszkok képesek az
arcot kitakarni tekintetünk elől,
bányatavak gyomrába látom merülni a passzusaid, nagy levegőbuborékként
pattannak szét a zöldre ázott csilléken, ha hülye vizeknek prédikálsz a
pontyarkangyal-koszorúról, súlyos szavak, súlyos szavak, azbeszttetőn szárítanám
ki, amit sikerül kihalászni.
Az éneküket hiányolom, semmiképp nem törzsi kántálás ez sem, semmi
ritmikusság, helyette becsípett óbégatás, vallomások, hogy irigylik Magdolnát, ők,
akik sosem alszanak egyedül,
énekelj nekünk, Magdolna, te, akinek szentélyére hordjuk ezt a sok csecsebecsét.
Teraszok fajanszáról, kukák fedeléről, muskátlis lépcsőházakból az átkozott
tollakat, és néha édesvízi kagylókat is, krepp-papírt gyerekzsúrokról, flitteres
szívószálat – hátha valamit könnyít a mellkasunkon, a tüdők térfogatát növeli ez a
sok szerencsétlen tollsöprés.
Esküszöm, nem tudom, ilyenkor hol vannak a lányok,
hívtam őket, de látod, ők is engedik,
hogy kóborkutyák éhségét gyakoroljam egy aszfaltforró délutánon valaki könnyező
pálmával körberakott teraszán,
a nedvességet nyalogatom a napszítta levelekről –
innen még a vörösre mázolt arcot is nehezemre esik elképzelni, a tekintete helyett
pedig a gyámoltalanságra gondolok, amit a rúzsozott ajkak mögül kibukkanó
tejfogak árasztanak.
Te, aki elég bátor voltál azt mondani: sosem írod le a nevét többet, ígérd meg, nem
engeded,
hogy a dzsungeleket ilyennek,
hogy a partizánokat ilyennek, a kisvárosi nyarakat
mellszőrzetbe tapadt rágónak, magunkat halkszavúnak,
a nyálfoltos párnákat oázisnak gondoljam.
***
Ráday Zsófia
Riport Új-Huligániából
Az építész vallomása
Névtelenségét kérő versbeszélő éneke
Mire rájöttünk,
hogy fejjel lefelé tartjuk
a használati utasítást,
már összeraktuk rosszul
az egészet.
Új-Huligániában az összes kuka lángol,
és minden falra faszt festettek
freskók helyett magukról a szentek.
Pedig, ha fordítva szereljük fel
az ország összes óriáskerekét,
rajtuk kocsikázva
arrébb tolhatnánk magunkat
néhány centivel nyugatra.
Minden gyerek dühösen születik,
egy-két sejttel több haraggal, mint a szüleik.
Ha jobban rögzítjük a csigolyákat,
egymás nyakába ülhetnénk mind,
és a legfelső homlokát már súrolná észak.
Minden utcán karambol van,
hempergünk őrangyaltollban.
Ha minden háztömböt
és nehezebb várost
a térkép egyik felére építünk át,
mint egy lakótelepi libikókán
hagyott gyerek,
elbillenhetnénk keletre.
Itt mindenki fél a sötétben,
de senki sem fogja bevallani.
Ha több selymet használunk
beton helyett,
most, mint könnyű gatya,
lecsúszhatnánk gondtalanul délre.
Állunk a kukatűz gyér fényében,
körülöttünk ég az ország.
Állunk, és nem merjük eloltani.
Visszacsinálni késő,
szét már csak nem szedhetjük
magunk alatt.
Állunk, reméljük a legjobbakat.
És újhuligán szíveinken,
mint egy rossz környéken éjjel
a vér csak gyorsan átszalad.
De ha sűrűbben emeljük
felhőkarcolóink
– tíz falunként mondjuk –
talán még lehetünk isten
kedvenc körömkeféje.
***
Horváth Benji
Vissza Szúzába
„…miért is látom
mindenben ütközet nyomát?”
Baka István: Zrínyi
„Take a look at your promised land,
Your deed is that gun in your hand…”
Propagandhi: Haille Sellasse, Up Your Ass
„…hangjegy vagyok, nem üzenet.”
Selyem Zsuzsa: Kicsi Kozmosz
„Tenger és ég ablaktáblái között
vergődő légy volt énekem…”
Baka István: Dalok harmincévesen
1 / Veszett millenniál
Azokban a napokban lassítani próbáltam,
miközben iszonyú gyorsan pörgött velem a világ.
Rá voltam hangolva a szélben ringó falombokra,
próbáltam meg-megállni, figyelni magam,
az érzéseimet, rajtakapni
az öntudatlan, ösztönös gondolatmeneteket.
Miféle logikák bűvkörében élek és érintkezem
a körülöttem lévőkkel. Hol vannak a triggerek,
és honnan is jönnek. Azokban a napokban
kezdtem felfogni lassan, milyen rohadtul szerencsés vagyok,
én, a minden, ami lehettem és lehetek
a folytonos kegyelmi időben,
miközben a félelem és iszonyat kamráinak labirintusát
próbáltam kitakarítani magamban.
Önmagam szabotálásának mestere voltam olyan sokáig
mindenféle szinteken,
elátkozott jósdák és játszmák és bálok és orgiák,
halálos metaforák, foszladozó szálak
és kognitív hasadások Minotariadnézeusza.
Végül is Jung is csak egy narratíva, mint a többi,
ilyeneket pötyögtem a jegyzettömbbe azokban a napokban.
És hogy magamhoz ragadom a narratívát.
Gyorsan jött az ősz, NEW LIFE, WHO DIS?, mondtam neki,
és hogy ne etesd a telehold előtt a veszett millenniált.
Leszoktam a facebookról,
egyre jobban moderáltam a pornót
és az alkoholt, gyalog jártam le és fel a hegyről,
edzettem, prózát írtam és teljesen átalakult bennem
a költészet,
amit elhagytam, és most máshogy szólított meg,
újra beszélt hozzám és nem éreztem a kényszert,
hogy magamévá tegyem. Nem vadásztam nőkre
kiüresedett üvegszemekkel,
kiégett Don Quijoteként nem kerestem
sosemvolt dicsőségeket.
Kezdtem megbocsátani magamnak,
hogy nem lehettem soha az enyém teljesen.
Átváltozott bennem a hang, az érintés, a nyelv,
a mozgás, a testiség jelentése és jelentősége,
állok eleven vérfaként. Ez tán az írásbeliség kezdete,
mondja az északi szél, vagy a vége,
és aznap, amikor hosszú idő után
felmentem végre a temetőbe Brédához és Öcsihez,
megfogalmazódott bennem a kérdés:
Milyen lehet a gyász után?
Azokban a napokban életemben
harmadszor álmodtam világvégét:
apró fekete lyukak zabálnak fel térszeleteket,
hiányzó darabkák egy komplex puzzle-ben,
ha sokáig nézed, beszippantanak,
voltak ismerős utcák,
ahol egész házsorok hiányoztak.
Görbülő tér-idő,
átváltozás-héjdarabkák
egy foszlott uroborosz álmában.
Azokban a napokban kezdtem levegőhöz jutni,
miközben iszonyú gyorsan pörgött a világ,
amikor pedig leereszkedtem lassan, a város fölött
elkaptam végül a befejeződő holdfogyatkozást.
Gyorsan jött az ősz, felismertem vadkanpofáját,
röfögtem neki, együtt léptünk a kiürült jövőbe,
betölteni valamit, megfuttatni kutyáinkat,
énekeltünk a körhintaként forgó horizontnak
és mindenhova éjjeli lepkék kísértek.
Ereklyéket válogattam, sokukat kidobtam,
új nevet kaptak a többiek.
A legjobb hely Kolozsváron a Házsongárd,
ez nekem most már a halottak városa,
különösen az esti óceán szempontjából.
Figyelmesebben tettem fel magamnak kérdéseimet,
figyeltem az ötmilliárd éves részecskéimet,
kéklő és vöröslő csillagok hamvait,
miközben váltott bennem az ütem
és napról napra tévedett az időjárásjelentés,
nem lehetett megfogni a napokat,
kezdtem felfogni, hogy nem csak az enyém a testem,
mégis itt van, beszél hozzám, hogy megismerjem,
miközben bombák robbantak,
izzottak a takarásban
kéklő és vöröslő szerverek,
és a hatalom homokozójában
felvonultak játékaikat mutogatni
a sebzett gyermek tudatába zárt,
önmaguktól végre szabadulni vágyó testek.
Engem más dolgok foglalkoztattak,
égettem zsályát, néztem alkonyt,
vihart, holdtalan, fekete szeles éjszakát –
őket, akiket megidéztem vagy akit megidéztek ők:
engem, mint egy röntgent.
Mi van, ha gyermek helyett
a gyászt kell kihordanom?,
kérdezte a keselyűtől Ada Limón.
Mi az, amit nem lehet elvenni tőlem?,
kérdeztem a beleimtől,
és mintha először, örömmel töltött el,
hogy anyagcserémet hallgathatom.
És jegyzeteltem készségesen.
2 / Azokban a napokban
Csillag, mely nevezteték Ürömnek,
hullott vizeinkbe,
hold lámpásának holt lelkek ütődnek,
pattog köztük Ady Endre,
megölt lepke. Ürügy minden ünnep,
lemészárolt csecsemő arcáról a légy:
elröppen emlékezetem. Hüllőszem
figyel fejetlen sárkányfogveteményt.
S paták szikráznak, csízmák döngenek,
kutyákat hajt a tőzsde,
árnylovasok tükröznek véleményeket,
egyenes akar lenni a görbe,
úri vadászat, kezdete, vége nincsen,
és sír a vizek partján a Sátán,
a South Parkban, a Fehér Ház udvarán,
hogy nem tud kijutni innen.
3 / OCD & OCB
Háborgatottak gyermeke vagyok.
A holdban mindig nagy, szürke madarat látok,
egyik szárnyában van
a Nyugalom Tengere.
Ha az az otthon,
ahol eltűnik a szorongás, soha nem jártam ott,
csak a fejemben voltam szabad.
Úgy nőttem fel, hogy mindig hívott
minden. Legelső emlékem,
hogy átbújok egy résen a kerítés alatt.
Mindig tudtam, hogy egyszer innen is kijutok.
Erdő vagyok – eltévedek magamban.
Gyökér vagyok – hajlongok a végtelen hálózatban,
táncoltatom a micéliumot.
Elcsapott, csillagtalan bolygó vagyok,
és gyűlölöm a steril kerteket,
az OCD-s pázsitot,
a kikozmetikázott, egzotikus dísznövényeket,
a fitogtatott ízlés álcáját,
a katalóguskúriákat és trófeatenyészetet,
kiégő, hazátlan csillag vagyok,
és gyűlöllek téged,
elvakult gyermeke a Földnek,
aki azt hiszed, uralkodhatsz anyád és övéi felett,
és folyton bizonyítanod kell,
öltöztetni, tenni-venni, cicomázni,
kicsiszolni, preparálni, igazgatni,
megvagdosni, meghágni, masnit rá –
naponta megölni és újraéleszteni próbababád.
Az enyém ez a kert, rendelkezem vele,
ismételgeted magadnak,
hogy te is elhidd, sértődött gyerek,
ezt a kényszeres esztétikát.
Én azt szeretem, amikor megbolondul a szöveg,
és összezavarodnak a control freak nyelvek.
Amikor a kivénhedt, korhadó
gyümölcsfákat belepik a kígyózó indák.
Amikor áttörik a macskakövek közt, a kerítéseken,
kidönti az ajtókat, ablakokat,
és eláraszt mindent az ősrobbanás.
Elcsapott, csillagtalan bolygó vagyok,
aki átutazóként riadt fel egy kihűlt
váróterem padján egy téli reggelen,
láttam galaxisokat felszívódni az űrben,
és ma sem tudom, honnan és miért űztek ki,
kiégő csillag vagyok,
iszonyú forgásomban se határt, se utat nem tartok,
és megrendítelek, te rendezett, steril világ,
kikezdem törvényeidet,
elcsábítom és megvadítom híveidet,
én vagyok benned a tiltott kérdés,
lyuk a földben, sziklahasadék,
sötéten suttogó fenyves,
kvantumhabban pukkadó buborék,
égő ház,
tükörben megtörő napfogyatkozás,
kiengedem a sárkányokat,
kirobbantom az ősburjánzást,
és utazom tovább.
4 / Azokban a napokban II.
És lám, hova jutottunk, milyen csendesen élünk,
már nem úgy diktál a hiány és az éhség, mint régen,
tudunk lenni epizódszereplők, hát édes istenem
meg istennőm meg beleim meg holdam,
lenyűgöz engem ez a vérkeringés,
ahogy leveszem a csápjaim valami nedves és sötét
és gyilkos és gyönyörű dologról,
mintha sose tudtam volna,
hogy a testem az enyém.
Istennőm, beleim és holdam,
keringőm végtelen szinapszisokban,
őrült madarak, mindenható fotonok, te és én,
testvér helyett testvér, apa helyett voltam apa,
lányom voltál, testvér voltál nekem és anya,
voltam magamnak és másoknak farkasa,
lennék az ének inkább, mint a félelem szaga.
5 / I am not the dog you were looking for
Unstern, nemcsillag. Balcsillag.
Ill-star. Unstar. Star-crossed…
Valaha rólad szólt minden, te fordított tavasz.
Unstern, beteg csillag, stea bolnav, hivand astgh…
Visszacsillag, hát hova is akarod megint,
hogy vigyelek és kihordjalak.
Mivel tartozom, hogy megint gyűlölöd és kevésnek látod magad,
hogy nekem mondod, szúrni akarsz: nem is vagy te,
milyen vagy te, hogy is gondoltad te azt…
Vittem én is a hátamon, tudod, az elvárásokat.
Éreztelek, és mindent megtettem, hogy el ne nyomjalak.
Sajnáltalak, szerettelek, igyekeztem törleszteni
képzelt adósságomat. Look at the people pleaser,
dimming their light so lesser lights feel better –
ez voltam, hazudtam neked és magamnak, és most már késő,
mégsem fogom elhordani agóniáidat. Itt kell hagyjalak.
Csillagom, légy inkább újra csillag, mit mondjak.
Hogy érezd végre, hidd el végre magadnak: elég vagy.
Hintód elé te döntöttél fát, s az a fa is te magad vagy.
Azt mondta ma a húgom, hogy akinek nem jön természetesen az,
ami neked igen, az fog a legjobban haragudni rád.
Nem ilyen szép, nem ilyen tiszta, nem ilyen hiteles,
nem áll neki úgy, nem áll neki így, nem áll meg egymagában,
nem világít, nem sötétít, nem cseng, nem dördül úgy,
csattan, kiakad…
Nem elég, nem elég, nem elég csillag…
Amikor kicsi volt a lelke még, nagy terveik voltak,
belőle maguknak mindenfélét kifaragtak.
Úgy szerették csak, mint tárgyaikat.
Őszintén akarsz szeretni, csillag?
Feltétel nélkül, mint akit hóviharban befogadtak?
Nem használnád ellenem vagy más ellen a szavaimat?
Elirigyled tőlem, ami neked nincs?
És ha adnám? Hogy kérd, ahhoz túl büszke vagy?
És akkor számonkérnéd rajtam, amit nekem adtál úgy,
hogy nem engem láttál, csak üzlet- vagy vetélytársadat?
Egy szörnyeteg voltam, tudom, féltem,
kerestem, és nem mindig találtam meg az igazságot
labirintusomban.
Ismerem a másokra kivetített illúzióimat.
Ismerem ezt az éles szárnyú angyalt,
tudom, hogy áll mögöttem és röhög, azt mondja,
én vagyok az, aki megölte az elsőszülötteket.
Unstern, beteg csillag, visszacsillag vagyok én is,
mindent azért írtam, hogy a valóságot
megváltoztassam, belehaltam minden szavamba,
de nem gondolom magam különbnek senkinél,
ez az én világom. Viselem.
Visszacsillag, viseld te is a tiedet, ne félj.
Ne félj a pokolban kipreparált angyaloktól.
Ne félj az éles szárnyaktól,
ne félj a saját fényedtől,
ne félj azoktól, akik még mindig elhitetik veled,
hogy nincs neked.
Ne félj magadtól, ahogy homokszemként csikordulsz
szárazon Isten fogai között.
Be the csikorgás! Be the homokszem. Be Isten.
Be ördög, ha kell, be szorzó & gyök.
Be az éjszakába, be a házba, a nyelvbe, a hazába bele,
be a mindenség medencecsontjai között
szálldogáló éjjeli lepke gyomrába. Vissza.
Vissza a csillagba a szemgödrök mögött.
Szakadt uszájjal vissza. Véres öllel vissza.
Vissza Szúzába, ahol ittunk száznyolcvan napon át.
A belekbe, jósoljunk mindent vissza.
Unstern, balcsillag, hivand astgh, star-crossed…
Emlékszel, hogy lobogtunk az éjszakában,
mielőtt –
6 / Azokban a napokban III.
Ez a beruházás a legjobb lesz mindenkinek,
tweetel a még-nem-diktátor-már-nem-díva.
Nézi a gomolygó részecskéket
a szokványos-különös-téli-nyári éjszaka.
Nevéhez próbál visszatalálni
a csillagnak nevezett éjjeli lepke.
Út szélén fehér üröm világít,
beszél görcsoldó, bélféregűző teste:
A labirintus én vagyok,
dezertőröd vagyok, Uram.
Vagyok s leszek, valami módon,
a kéklő, fulladásos alkonyatban.
Sebeimből virágok nőnek,
sötétlő ásítás a fa.
Egyszer itt fogok hagyni mindent:
fekete lyukként térek haza.
7 / Ütemek
Szeresd ezt a faragott képet, te vagy az.
Nem foglak elfelejteni sosem.
Félek, de nem a félelem vezet.
Én vagyok a köd és én vagyok az árnyéklovas.
Én vagyok a gyász és én vagyok a gyermek.
Vajon tényleg jók voltak a jó idők,
vagy rosszul emlékezni könnyebb?,
kérdeztem azokban a napokban a szívemet.
Mindegy, mondta, ütem vagyok, nem üzenet.
But what about all the dead animals?,
kérdezte az orvostól Ada Limón.
Mindent el lehet venni tőlem,
mondta a keselyű, mindent, és akkor is visszatérek,
beléd költözök, kirobbanok belőled,
mint tiszta, alázatos halál: xenomorph-virágzás,
én vagyok a szellem a falból Déván,
én vagyok az ének, Inanna és Istár vagyok,
a szerelmes bosszú vagyok
én, a Kozmikus Mikrohullámú Háttérsugárzás.
Megindul egy izzadtság-csepp Ahasvérus homlokán,
átváltozás közben megszólal Nebukadnezár:
Ez az én világom, ezek az én tárgyaim, megaláztak engem.
Démonok lebegnek uszályfaként az űrben úszó sárfolyón.
Periférikus tűzijátékokat kap el szemem a szobában körös-körül.
Elhagytam emlékeimet és soha nem hagynak el a kísértetek.
Szörnyeteg vagyok, mint te. Könnyen megölhető.
Azon gondolkodtam azokban a napokban,
hogy mi közöm lehet nekem most Baka Istvánhoz,
akit húsz éve először Brodszkij versein
keresztül szerettem meg,
Sztyepant és a vámpírokat,
ismertem jól azt a fájdalmat:
vad szívlökés, vak vodkabűz,
vagy megölöm vagy felfalom magam,
menetelünk sörszagú indulókra,
valaha másnak láttalak –
Vertumnus, térj vissza hozzám.
Mielőtt megszülettem, már itt ringtak a szélben
ezek a gyümölcsfák.
Égtájak célkeresztjén megáll,
és szemedbe néz a virradat vada.
