(Egy Goya-kép alá)
Vagyunk Szaturnusz gyermekei mind:
Vonagló hús, belek, megtöltve fénnyel és mocsokkal;
Mint fűszert, kősót, szórta ránk a kínt
Atyánk, s most nyeldes minket fuldokolva.
Már kurta létre kondérba nem is rak,
Nem főz meg ínycsiklandozó-puhára;
Alig születtünk, felragad magához, – tagjainkat
Kitépi, s nyersen-véresen zabálja.
Hová veszett az óraszámlap-serpenyő,
Amibe rég napok tojásait ütötte;
Sárgája-Napkorong, fehérje-Hold, a forrón sercegő Idő?
Bendője mélyén éjlik mindörökre.
Vagyunk Szaturnusz gyermekei, és
Tudjuk, atyánk elaggott, – csillapíthatatlan éhe
Mozgatja még: a nemzés és evés
Bűvkörbe zárt, fuldokló kínja-kéje.
_______________________________________________________
(A Kormos István és Baka István versei című kötetből.
