– jegyzetek egy fordításkötethez –
Ezerkilencszáznyolcvannyolc telén 
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam; 
már túl lehettem életem felén 
(vagy mégsem? így reménykedem titokban); 
se igaz út, se csalfa messzi fény, 
csak egy a biztos: Brodszkijt fordítottam, 
ki számüzött, mint enmagamban én, 
de boldogabb, mert én itt, ő New Yorkban; 
emlékszem: hetvenegyben ott, a Né- 
va nyirkos partján Post aetatem nostram 
– latin nevű – poémáját elém 
letette egy boglyas fiú a roppant, 
Nyevszkij proszpekti ház emeletén; 
egy japán diáklánnyal jártam ottan, 
orosz szakos volt, most Párizsban él 
barátommal, ki… eleget locsogtam 
e tárgyról épp, de – ha már belefogtam – 
hadd mondjam el: magyarra áttevém 
e verset a minap, s nem is titokban, – 
bizony, nem hittem volna akkor én 
(bocsánat, hogy két rímet visszahoztam); 
hol is tartottam? nyolcvannyolc telén 
a hetvenegyes évbe így jutottam 
vissza – virult a genszek, és remény 
se volt, hogy egyszer az archívumokban 
elsüllyedt akták – post aetatem vestram – 
előkerülnek, feldereng a fény, 
s ex oriente Szamara de lux-ban 
gördülnek új gen(min)szekek felém… 
Örvendezünk hát, és nem is titokban, 
de kis szobánkban, nyolcvannyolc telén 
(ne számold, mennyi rímet visszaloptam); 
elég is ennyi – némulok, szegény 
magyar, ki – hetven éve már – sarokban 
térdeplek Európa szegletén. 
_______________________________________________________
(A Kormos István és Baka István versei című kötetből.
