1986-ban a bulgáriai Gyermekkönyvhéten vendégeskedtem, méghozzá Ruszében, az egykor gazdag Duna-parti kereskedővárosban, ahol a Nobel-díjas Elias Canetti, a németül fogalmazó szefárd-zsidó író született. Canetti szülőházát ugyan nem tudták megmutatni lelkes pinoírvezető-vendéglátóim, viszont jó néhány alkalmat teremtettek, hogy potenciális bolgár gyermekolvasóimmal találkozzam. Egy ilyen találkozón hangzott el az alábbi kérdés: – Hogyan harcolnak a magyar gyerekek a békéért? – Zavarba jöttem, mert engem nem tanítottak be előre, mint a kérdező fekete szemű piros nyakkendőst. Visszakérdeztem: – Előbb ti mondjátok meg, hogy a bolgár gyerekek hogyan harcolnak? – Némi hümmögés után megszületett a válasz: – Hát plakátokat rajzolunk, gyűléseket szervezünk és táviratokat küldünk az amerikai elnöknek. – Egy pillanatra magam elé képzeltem Ronald Reagant, amint a reggeli lágytojás mellett aggodalmas arckifejezéssel a bolgár gyerekek táviratait olvasgatja, de aztán erőt vettem magamon, és kivágtam: – A magyar gyerekek pontosan ezt csinálják. – Ettől mindenki felderült – mehettünk ebédelni…
Talán ebből is látszik, hogy a „békeharc” már ekkoriban sem töltött el különös lelkesedéssel. (Mellesleg korábban sem: a hetvenes évek elején hónapokat, sőt egy teljes tanévet [’71–72] húztam le a Szovjetunióban, s ekkor figyeltem fel a béke megvédéséről szónokoló s ugyanakkor a szovjet hadsereget dicsőítő vezércikkek skizofréniájára.) A békéért harcolni olyasmi, mint az önmegtartóztatásért szeretkezni – hadd idézzem pontatlanul ezt a nemrégiben megismert aforizmát!
De, sőt DE! A napokban jutott el hozzám a vajdasági magyar gyerekek hetilapjának, a Jó Pajtásnak október 24-i száma, amelyben egy igazi – gyerektől származó – „békeverset” olvastam. Versnek nem is vers, még gyerekversnek sem igazán jó, de ami az érvényességét illeti – a „téves csatatérre” hurcolt férfiak fiainak, öccseinek ennél hitelesebb vallomásával sohasem találkoztam. S ennél bölcsebb helyzetmegítéléssel is alig.
Ismét az Andersen-mese igazsága ragyog fel, a képzelt ruhában parádézó uralkodót az ártatlan gyermek leplezi le: – „Meztelen a király!” – Hadd ajánljam figyelmükbe a vajdasági Kapuszinában lakó, 7. osztályos Kovács János döcögős, mégis hiteles „békeversét”! Íme:
Meddig folyik e gyászos harc?
Meddig lesz még sápadt arc?
Meddig folyik emberek vére?
Meddig harcol országunk népe?
A gyilkos fegyvert mikor dobják el?
És miért nem intézik ezt csendben el?
Aggódó szülők meddig fognak sírni?
Fiaikat csak fényképen látni?
Felnőttek, mi békére vágyunk!
Maradjon meg a mi országunk!
A fehér galamb mikor száll fel?
A fegyvert mikor dobják már el?
Épüljenek szép óvodák és iskolák
– körülöttük nyíljon millió virág! –
testvérnépet összekötő szép hidak,
hegyekbe vájt nagy alagutak.
Mi békére vágyunk, felnőttek!
Ezt üzenik nektek a gyerekek.
Dobjátok a fegyvert el!
Éljen mindenki békében.
Kedves Jancsi!
Én a te békeharcodat támogatom.
(Délmagyarország, 1991. november 13.)
_______________________________________________________________________________________________
(A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből)