BESZÉLGETÉS BAKA ISTVÁN KÖLTŐVEL. BESZÉLGETŐTÁRS: BÓKA RÓBERT
Talán jobbára csak szakmai berkekben tartják számon, hogy Baka István költö, aki 1948-ban Szekszárdon született, egy szegedi székhelyű országos irodalmi folyóirat, a tíz-tizennégy éveseknek szánt Kincskereső főmunkatársa, ahol a versrovatot szerkeszti. Ez idáig három verseskötete jelent meg: 1975-ben a Magdolna zápor, 1981-ben a Tűzbe vetett evangélium, majd 1985-ben a Döbling, és közben egy prózakötete Szekszárdi mise clmmel. A nagy angol köItő, Robert Graves nevével fémjeIzett eIismerést a „Liszt Ferenc éjszakája a Hal tért házban” cImű verséért kapta.
– Mostanában mintha gyakrabban tartózkodna itthon, a szülővárosában.
– A szerkesztőségben nagyon jól érzem magam, de Szegeden mindig egy kicsit idegen maradok. Harmlncéves korom táján kezdtem el keresgélni szekszárdl gyökereimet. Akkor éreztem először úgy, hogy valamit – és azzal mindent – elveszłthetek. Újra elkezdtem olvasni Garayt, Babłtsot, Mészöly Miklóst, felújitottam régi barátságaimat – s úgy érzem, ma már jobban jelen vagyok szülővárosomban, mint ahová a munkahelyem köt.
De azt is tudom, hogy ez a harmonikus viszony csak addlg tartana, amíg haza nem költöznék végleg. Akkor a jelenlegi, kamaszkorkori nosztalgiáimból épített Szekszárd-képemet szembesítenem kellene a valósággal.
– A Graves-díjas vers vagy a prózakötetben lévő kisregény, a Szekszárdi mise sokat foglalkozik a nemzeti önazonosság, a hazához való viszonyunk kérdéseivel.
– Ami a verset illeti, innen az elismerés is. Graves tudniillik zsidó származású, így az értékelő szempontok közt igencsak hangsúlyos volt, hogy a vers mélyen magyar legyen.
– A kisregény Séner Jánosa, az elfelejtett szekszárdi amatőr zenész vidékiségében, félreszorítottságában hordoz valami sajátosan magyart. Ő vádolja Lisztet, mondván, hogy módja sem volt a nagy zeneszerzőnek a haza gondjaival azonosulni.
– De aztán milyen választ ad erre Liszt! És a legfrappánsabbat, legmaradandóbbat éppen a zenéjével! Liszt zenéje magyarabb volt, mint a kor magyar zenéje. A verbunkosban alkotó módon jutott el a gyökerekig. Ha a zene és a szóban alig megfogalmazható érzelmek közösségére gondolok, akkor ez egy reveláló erejű fejlemény! Liszt emberi-alkotói nagyságát is hűen jellemzi. Bartók is sok kutatást megtakaríthatott volna, ha korábban megismeri a nagy előd teljes életművét.
– Ideérkezésemkor is zenét hallgatott.
– Kétségtelen, hogy nagy szerepet játszik az életemben. Vannak időszakok, amikor éjjel-nappal zenét hallgatok.
– Erről versei is sokat elárulnak. Az a formai fegyelem, amelyre kritikusai már indulásakor fölfigyeltek, zenei-prozódiai műgondot is jelent. Dicsérték József Attila „lírai logikáját” felidéző, plasztikus képalkotását, képeinek átetsző szerkezetét, érzelmi teltségét.
– Vallom, hogy a költészet anyanyelve a kép, a metafora. Ami a hatásokat illeti, Pilinszky Jánosét, García Lorcáét vagy másokét – bővíthető a sor – ugyanúgy fölvállalhatnám. Sokat fordítok is, elsősorban oroszból, ez is bizonyos értelemben a „hatások” közé tartozik.
– A tárgyias, gyakorta a nyelvet is kilúgozó, elidegenítő vonulattal szemben egy másfajta beállítódás, amely talán a „Kilencek” világával rokon, és talán Nagy Lászlót említhetjük közvetlen előképei között.
– Igen, a Nagy László-i „karizma”, tekintély. De a lényeg az, hogy a nyelv, amely a közösségé, csak ide, a közösséghez találhat vissza. A költészet és az irodalom nem létezhet közösségi sorskérdések nélkül.
– Az irodalom autonómiáját féltő törekvések között az elsők közé tartozik, hogy az irodalom szabaduljon meg attól a XIX. századi nagybecsű, mégsem igazán egészséges örökségétől, hogy a politikában is minduntalan bizonyos pozíciók elfoglalására kényszerüljön. Akadtak literátorok, akik majdhogynem felbőszülnek a szó hallatán: „reform”, mondván, hogy az ő feladatuk nem több, mint alanyban-állítmányban gondolkodni. A többi a közgazdászok, politikusok dolga.
– Ha alanyban-állítmányban gondolkodunk is, ez nem zárja ki, hogy ne gondolkodhassunk népben, nemzetben. Ezt nyilván nem szó szerinti értelemben kell venni. Más kérdés – és éppen Mészöly Miklóst próbálom idézni – hogy valahogy úgy kell a körön belül állni, hogy egyúttal kívül is legyünk azon. Nincs más.
– Csoóri Sándor véleménye pedig az, hogy a költő legyen védtelen – azaz vállalja az igazságát akkor is, ha az egzisztenciájába kerül.
– Csoóri magatartását nagyra becsülöm, de én nem érzem magam olyan erősnek és alkatilag alkalmasnak arra, hogy hasonló nyerseséggel politizáljak. De egy olyan karizmatikus személyiségnek, amilyen ő is – ha szükséges – igenis fel kell lépnie… Visszatérve az előbbi gondolathoz: a költészet nem táplálkozhat prekoncepciókból, elméletből, ahogyan a szabaságnak is deklarációk nélkül kell megvalósulnia.
– Mostanában ritkán publikál verset.
– Talán mert a mondanivalóm olyan, amely más formát követel. Rövidesen megjelenő újabb prózakötetemben a kisfiúról és a vámpírról szóló írás a klasszikus rémregény eszközeit használja fel, olvasható lesz egy drámám is, amelynek egy hellenisztikus kísértethistória az ihletője.
– Gótikus regény? Kísértethistóriák?
– Mostanában minden obskurus irodalmat elolvasok, amihez hozzájutok. Még viszonylag frissen élnek bennük a mitikus tapasztalatok, világlátásuk a költészetével rokon: mágikus realizmus. Most fejeztem be az új Nobel-díjas orosz költő, Joszif Brodszkij verseinek fordítását. Művei már hazájában, a Szovjetunióban is megjelenhetnek. A másik nagy orosz költőnek, Tarkovszkijnak a fordításkötetét még 1986 őszén leadtam, az Európa Könyvkiadó gondozásában jelenik meg, remélem, minél hamarabb.
(Tolna Megyei Népújság, 1988. április 2.)
_______________________________________________________________________________________________
(Kiegészítés a Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötethez)