Kívül
Egyre rosszabb volt a lelkiismeretem,
egyre nyomorultabbnak, valóságos szörnyetegnek
éreztem magam. Mert mindenki változott. És
mindenkinek sikerült eszmét fordítania. A
legveszettebbül csaholó kutyák álltak be
az üldözöttek kórusába. És már ellenem
védik azokat, akikkel együtt voltam. Már
ők vannak velük, az üldözőik. Nyájak
verbuválódnak és falkák csatangolnak a
kifosztott tájon. Aki egyedül van, csak a
pusztulással számol. A sajátjával. De
szeretnék valakié lenni. Csak más az emlé-
kezetem. Nem tudok rugalmasan felejteni. El-
dobált címerek között botladozom. Kitüntetésektől
roskadoznak az utcai szemetesek: látom. Ha ők
szembe jönnek átsompolygok a túloldalra. Nem
»rossz szándékkal«, nem »bűntudattal«, meg-
szégyenülve megyek. Ijesztenek az egyformára
generálozott lelkek – azonos mezben a volt
kis-nagy-hóhér és a volt kis-nagy-áldozat. Azonos
a dübörgésük és a hangjuk és a bőrük mind
azonosabb. Sajnos sohasem lesz belőlem orrszarvú
: már nem tudok átalakulni
Szélvilág
„Mély álom fog el arra a gondolatra, hogy
nagyon szeretem magát…”
J. A.
1.
…s már alszom már alszom is talán
és férgek ringatózzák körbe ezt az álmot és
mintha húsom rohadna: édes csókjaikkal
tapadnak rám a lüktetve zabáló férgek Milyen
idő hozta rám a bajt milyen idő gyilkol nyavalyákkal
milyen idő hamvasztja el agyamban a tükröket a tükrök
megoldhatatlan rendszerét És sasok szárnyát azokét
miért falják fel a lángok ott fent ott fenn a csúcsok
fölötti smaragd mezőkön
– – – – – – – – – Smederevóban
utcákat faltam Lahtiban gyomron rúgott a
magány Varsóban fáztam és hiába takartak vissza a gyermekkorig –
és már Budapesten is vérebekkel környékez az idő Pedig
én akartam megírni a szerelmesverseket melyekben önmagára
tekint vissza a jövő század és én akartam megírni
mindent magáról de maga titok de maga nincs – – – maga
a század legnagyobb hiánya és mi ketten sem vagyunk ma
már többek – – – ahogy a nulla szorzata a végtelennel is semmi
– talán: mert nem tudom A levegő ferdén zuhanó
rétegei között jár a halál – a világról lehet csak ennyi
mondandóm maradt és látom a halált : én látom
Ha lehetne és ha lenne magáról írnám az összes
és látom a halált : én látom
Ha lehetne és ha lenne magáról írnám az összes
szerelmet
az összes lebegő fehér zsoltárt és mit törődnék a marakodókkal
szám teli lenne fűvel sárga virággal lenne teli a szám
2.
Most harapom keserű nyálam
és homlokom támasztom a szélnek
most az éjszakában kiáltó madár fájdalmát hallgatom
ahogy száll s a sötét szédítő síkjaihoz verődik
és hull a vére záporozik a halott tájra vissza
és nem fárad soha csak halálon túl is verődik
keserű nyálam harapdálja most a nyelvem
és nem írhatok annak akinek írnék: magának – és nem
szerethetem mert nincs maga és úgy képzelem hogy
én sem vagyok már soha „soha már”
(egy fűszál alkonyában lengett el az élet
testtelenül valamikor – – – talán
vagy egy hóesésben kimerült elmaradt minden
ami hátra lehetett volna még nekem)
– – – – – – – – – – – – – és a lélek
vonszolja tovább a testet a közömbös elrohadt szürke tájban
tovább egyre tovább
3.
(mély álom fog el de
ne kérdezze mik ezek az álmok mert
minden álom mögül a semmi vigyorog elő
és nincs karom és nincsen lábam és az sincs akkor
felvágott hasamból párálló szerveim lebegnek elő
a kígyózó belek és a rángatózó lüktető szív ökle
a megfeketült tüdő és az alkoholtól elgyötört
máj az elszánt vesék és a szétszakadozott ócska gyomor
is közöttük lebeg még – – –
és mint boncolás után a halott ember agya kéken
véresen verődik mocskos kőhöz forró velőm
: fejbőröm a megőszült hajcsomókkal leválik rólam
megőszül a tekintetem amíg nézem
mert látom a húsomat átszakító durva csontokat
idegeimet ahogy a kín csillagaiként lökődnek szanaszét
széthullott rögös díszletek közé Fémes porba
merül el rémült sikolytásom is nyomtalanul)
4.
Magasan élek és egyedül élek a smaragdmezőkön
túli szélvilágban
és nincs már hozzám ösvény sem
csak maga van aki nincs maga aki lehetne és maga
is egyedül –
áll a kelő Napban – – vagy hasára szorított kézzel fekszik
a hideg Kápolnában mint akinek méhébe Krisztus helyett
halálos követ ültetett az idő – – – lát
lát engem és kezét védekezőn emeli az arca elé a szeme
elé hogy ne lásson többé senki engemet Mondja el
kinek az emléke szomjazik magára és miféle rendelés
hogy én a szerelmet is csak halállal átitatódva vágyom
mitől lettem
ridegebb lélek mint a kőcsizmában lépő kopogtató Vendég – – –
áll az időben jár a nincs-időben kínokkal
sápadt feje körül
mély álomra várok de álomtalan vergődöm a szélvilágban
s a kéz az ég mozsarában rendületlenül töri a
csillagokat fejem felett
5.
Nagyon szeretem magát mert szeretni
mindig kell valakit egészen különben kirohad
fejünk alól a margarétás vánkos
és arcaink hasonlókká lesznek a repedezett kőhöz melyet
rosszkedvében vetett halott csúcsok közé az Isten
fogja meg kezével a kezét! s mondja „a Te kezed a másik”
ahogy én mondom „nincs már kezem” „nincs már időm”
„nincsen már tekintetem amely még meglátná magam”
és kongó üres éjszakában csak a megférgesedett földet
bámulom
csak a megrühesedett égbe mered gyulladt szemem
de maga lesz és eljön egészen valakinek
szánokat küld sírásáért a téli Isten és valaki hajában a keze
örökre hazatalál
már alszom s már alszom is talán álmom Kék
és felébredni csak a halálon túl akarok megint
bár mindegy – – –
csak vagyok s nem várok semmire a dermedt szélvilágban
mert ahogy a hajnal sem jön el többé nem jön el a szenvedésemet
megváltó óra: az idő méhébe fulladt talán
még emlékezem léptek zajára de tudom
: őket is fölfalja a vörös csuklyában bolyongó
jövő
(Szegedi Rádió, 1993)