Carl Michael Bellman versei

                         No 38

Arról, hogyan állt díszőrséget Mollberg
                  Boman káplár sírjánál

„Utat!” A profosz arany szekercéjével ágál,
Kotródik is szaporán félre a nép.
< Dob > A kurtabajszu trombitás már
Fujja is rákveres képpel hangszerét.
                 Buffog a nagydob,
        Mollberg lábujjhegyre áll,
                 Dörmög és harsog,
                 „Állj!” kiabál.

Mint aki megkergült, dobverőt lengetve bőszen
Teljes erővel az ott a dobba csap.
< Dob > Amaz cintányért verdes össze,
Teli pofával a kürtös pruttyogat.
                 Csápol a karja:
        Szénvonóval kongat az
                 Szörnyü ricsajjal
                 Vasfazekat.

Jónapot, Mollberg! Mint kacsa csámpáz, hű, de peckes!
Jól benyakalt, a szeme könnyel tele.
< Dob > Nyomában meg buzgón ügetnek,
Hű cimborái: Lazac, Víg, Durrbele.
                 Zubbonya széjjel,
        Rángatja deréksziját.
                 Hallga, vezényel:
                 „Balra! Vigyázz!”

Jaj, mama, intsen már oda végre hát szegénynek!
Folyton ide vigyorog, s biccent felénk.
< Dob > Ruganyosan ütemre lépked.
Lépést tarts! Egy-kettő-egy! Egyszerre lépj!
                 S mily elegáns, ni:
        Új paróka, rajta copf,
                 Tiszta kamásni,
                 Gyászszalagok!

Cajsa, a Dalberg nője meg áll busan pityeregve,
Fekete szoknyában, s báván kancsalit.
< Dob > Hegedűjét nyaggatja egyre
A fogadós, s ime szól a hárfa, csitt!
                 Lám, imakönyvet
        Markolászva billeg ott
                 Gyászban az özvegy,
                 Jól beivott.

Jön a menet. Mondd, temetni vajh’ kit visznek éppen?
A szegény Boman az, vizkór ölte meg.
< Dob > Lám, cimborája megy középen,
Wingmark: a fején paróka diszeleg.
                 Gyászszalagokkal,
        Mellette Bergström halad,
                 Ede csapossal,
                 Végül a pap.

Ott megy a Szent Katalin templom csámpás toronyőre,
Ott meg a Bujj-be kocsmáros kocog.
< Dob > Na most, dobos, csapj jól a bőrre!
Triangulum csilingel, és szól a dob.
                 Ott ni, a kántor
        Ásót hurcol, rajta föld,
                 Részeg a jámbor,
                 Ütemre dülöng.

Boman a káplár már deszkát árul. Odavan hát?
Hát bizony ő oda, vége van neki.
< Dob > A Barna Ajtóban a bajszát
Ő szegény már soha nem vikszolja ki.
                 Hajsza az élet,
        S lám mit ér? Lyukas hatost!
                 Búcsuzunk tőled,
                 Cimbora, most.

Nézd csak, az ördög bujt ma belétek? Állj sorba!
Igazodj, a muskétákat vállra föl!
< Dob > Tisztelegj! Jobbra át! Mozogj, na!
Föl a csövet! Tüzelj! Most lábhoz, ökör!
                 Zengje ma hősét
        Bacchus népe mindenütt!
                 Éljen, az őrség
                 Jól sikerült!

                              Rakovszky Zsuzsa fordítása

                No 18
                Didergés

E földet el kell hagyni végleg,
Bacchusnak búcsút mondhatok,
Isten hozzátok, jó borok,
Nektár, mit a szüret kipréselt
Épp mostan, éltem alkonyán.
Jöjj, hívlak, kétségbeesésem!
Korsóm tekerd körül kötéllel,
S akassz fel rá! egy korty csupán.

Üres kupám, mely egykor éltet
S derűt csöpögtetett belém,
Most síromon hever szegény,
Miközben más szuszog, pöfékel,
Hol én csücsültem, éppen ott.
Mint színpadon, a cimborákat
Úgy látom: tűz körül pipáznak,
S a kampón más kalapja lóg.

Rémlik, kupát ürít az Elnök
A kocsmaasztal túlfelén,
S babéros kancsót nyújt felém
Rőt parazsas pipája mellől,
Ám kancsi, vak, mint jómagam.
De már nem érzek ízt a számon,
Akár a frissen sült kalácson,
A légy, mivel melege van.

A négyes számú krigli őre,
Rózsás pofáju cimborám,
Mint ánglius matróz, vidám,
Akárha tíz font vón a bére –
Küld ám a poklok mélyire,
És menten kétfelé hasítna
Ha lelkem égő kínjait ma
Feledve, nem iszom vele.

De nem: nem ízleli a nyelvem
Többé az óbor csöppjeit:
Még anniyt nyög ki tán: proszit,
S a vér megáll az ereimben;
Már zsibbatag, nehéz a comb,
Karom jeges, fagyott a lábam,
Orrom csöpög, s az éjszakában
A lelkem rémülten bolyong.

Igen, ahol Bacchus mosolygott
Szuszékomról is egykoron,
Mivel kecsegtetsz még, csehóm?
Útravalóm sovány savó most
És zabpehelyleves csupán,
Hashajtópor papírtasakja,
Doktorköpeny, sok száraz flaska:
Csak ezt hagyom magam után.

                              Baka István fordítása

(Szegedi Rádió, 1993)

Vissza AZ IDŐ TÉRKÉPJELEI / Mámor és didergés című oldalra