| Ночи Раскольникова Raszkolnyikov éjszakái Утоплен северный закат В воде загаженных каналов Проспектами исхлестан, град Петров дрожит, как конь усталый. Ночь, ядра-звезды волоча, Бредет, как узник на прогулке. Деревья ветками стучат, В душе рождая отзвук гулкий. В пивной – галдеж и хохот грубый, А в небе маской Пугача, Отрубленная, скалит зубы Луна в руке у палача. Ладонь дрововую к прохожим Уныло тянет дом-слепец. И звезды на прыщи похожи На небе, нищего лице. | Raszkolnyikov éjszakái Ночи Pаскольникова Már elmerült az alkonyat A csatornák piszkos vizében, Pétervárt a sugárutak Kötéllel verik a sötétben. Az éjszaka, csillagait Vonszolva, mintha lánca volna, Előbotorkál, s én a csörgő Lombokat hallgatom szorongva. A hold Pugacsov koponyája, Repedt vigyorgás odafenn, A mélyben bőgés, kocsmalárma, Baltaként rándul meg szivem. Vak koldus a bérház sötétje, Nyújtja az udvar tenyerét, Fölötte csillagok kelése Fakad. Mert koldusarc az ég. |
(Baka István Sztyepan Pehotnij testamentuma – Завещание Степана Пехотного című kötetből)
