Keresztgerendákkal megerősített deszkapallók vezetnek az apró kikötőbe. A pallók közt érthetetlen szerkezet meredezik: a magas parton álló barakktól hosszú-hosszú gumiszalag fut le egyenesen a stégre. Vasgörgőkön halad, és vályúra emlékeztet, de olyan széles, hogy Szásuk belefekhetne, akár egy bölcsőbe. A gumiszalag a stégen eltűnik egy nagy ládában, ott visszafordul, és most már a görgők alatt tart ismét fölfelé, a barakkba.
– Ez mire való?
– Gép, ami a halakat a feldolgozóba tereli, besózásra.
Szásuk elképed, és nem hiszi a dolgot – hogyan lehet a halakat terelni? Bolondok talán, hogy hagyják magukat besózni?
– Ne menj ki a peremére, mert leesel – figyelmezteti az anyja.
Hullámzó, zöldes víz csobog, csillámlik előtte. Jó három karnyújtás mély lehet. Vagy tán még négy is. De mégis ennek a mély víznek is látszik az alja – lapos, homokos vízfenék, amelyen a felszíni hullámzás keltette könnyű árnyak és fényfoltok futkároznak. De hol van az a feneketlen mélység? Talán arra, amerre a csónakokat látja.
Már egészen közel járnak a bárkák. Mindegyiken egyszerre emelkedik fel a két sor evező, egyszerre tükröznek fénycsillámokat Szásuk szemébe, és egyszerre ereszkednek vissza a vízbe. Fölöttük teli torokból rikoltozó sirályok csapdosnak. Utolérik a csónakokat, föléjük repülnek, kiterjesztik szárnyukat, mint a vitorlázórepülők, megmutatják széles, fehér hasukat, majd zuhanórepülésben lecsapnak, és rikoltoznak, rikoltoznak fáradhatatlanul. Ilyen nagyhangú sirályok nincsenek a Jalpuhon…
Az ezüstös halakkal színültig töltött csónakok beállnak a kikötőbe. A halászok felkapaszkodnak a stégre, ládákat tolnak a szélére. Két-két halász marad minden csónakban. Nagy, nyeles merítőhálókkal megkezdik a halak átrakását a ládákba. Szásuk megpróbál eljutni a stég végére, az apjához, de folyton megcsúszik és lepottyan a nedves deszkapadlóra.
– Mit keresel itt? – kiabál rá az apja. – Mars ki a partra!
– Nem lesz semmi baja! – veti oda a vörös hajú Zsorka. – Csak edződjék!
Szásuk a gumiszalag görgőit tartó állványzathoz lapul. Zsorka leguggol, majd beletúr a ládába rakott halakba. A szép sötét mintázattal díszített hátú hosszúakat külön ládába teszi, a kicsi fekete hátúakat visszahajítja a tengerbe.
– Ezt mért csinálod? – kérdezi Szásuk.
– Mit, hogy miért dobom ki? Ez csak szemét – apróhal, még a sirályoknak se kell. Gyere, segíts, tanuld ki a mesterséget! Ez itt – látod, amelyiknek cifra a háta – szkumbrija. Első osztályú hal. Az meg sügér, maradjon csak ott, ahol van.
– A sügér nem ilyen.
– Hát voltaképpen sztavrida, csak mi hívjuk sügérnek.
Szásuk kézbe vesz egy kisebb halat, de rögtön el is ejti – éles tüskék fúródnak a tenyerébe.
Dudoros hátú, széles lepényszerűség pottyan a ládába.
– Nicsak – örvendezik Zsorka – , megjött az ebédünk. Láttál már ilyet? Lepényhalnak hívják.
– Ennek meg mért a hátán van a szeme?
– Nem a hátán, hanem az egyik oldalán. A másikon hever a vízfenéken. Nesze, vidd el anyukádnak. Elbírod?
– Hogyne bírnám! – vágja rá Szásuk, s mindkét kezét kinyújtja a jókora haltest után.
A lepényhal olyan nehéz és síkos, hogy kénytelen a hasához szorítani. De még így sem bírja megtartani. A hal a deszkára toccsan, egyenesen Szásuk elé; a kisfiú ráesik, ráhasal a tüskéire. A halászok kinevetik. Szásuk sértődötten félrehúzódik. Összekarmolt hasa sajog és viszket; szeretné megnézni a karmolásokat, sőt legszívesebben sírva fakadna, de fél, hogy akkor még jobban kinevetik, ezért úgy tesz, mintha a sirályokat bámulná. A sirályok összemosódnak, megduplázódnak előtte. Szásuk szaporán pislog, hogy visszatartsa a könnyeit.
A megtöltött ládákat egymásra rakják, odatolják a gumiszalag mellé. A hálókból, ládákból sztavridák potyognak a deszkára, a gumicsizmás halászok járkálás közben rájuk taposnak. Szásuk lehajol, és nekilát felszedegetni a halakat.
– Takarékos legényke – mondja Ignat Prihogyko, nyekraszovkai szomszédjuk –, még megérjük, hogy fedélzetmester lesz belőle.
– Mire kicserződik a bőre, olyan fedélzetmester lesz, hogy csuda – mondja Zsorka.
– De hogyan fogjátok terelni a halakat? – érdeklődik Szásuk. – Hiszen már döglöttek.
– Mindjárt meglátod. Adogathatom, Ivan Danyilics?
A brigádvezető bólint. Zsorka szájába dugott ujjakkal fülsiketítő füttyöt hallat, mire rögtön zúgni kezd valami, a deszka megremeg, a gumiszalag pedig elindul fölfelé. A halászok felkapják az első halasládát, beleöntik a szalag fölötti még nagyobb ládába; a szalag megjelenik a vályúban, és ezüstlő csíkként úszik a barakk felé.
– Utaztál már futószalagon? – ordítja Szásuknak, a zajt túlharsogva Zsorka. – Nem? No, akkor itt az alkalom!
Fölkapja Szásukot, és a levegőbe emeli. Szásuk hiába kapálózik, a mozgó gumivályúban köt ki.
– Kapaszkodj meg jól! – kiált utána Zsorka.
A vályú egyre magasabbra emelkedve kúszik a part felé, alulról valami folyton böködi Szásukot, aki görcsösen kapaszkodik a gumiszalag két szélébe.
– Hé! – üvölti Zsorka. – Megy a sügér besózásra! Sózzátok be alaposan!
Szásuk anyja sikítozva fut a szalag mellett, de már nem tudja elérni a kisfiát. A szalag egyre távolodik. Már Ivan Danyilovics feje búbjánál is magasabban van. Szeretne lemászni, de a szalag egyre messzebb és magasabbra viszi őt a stégtől, körötte pedig olyan félelmetes űr van, hogy Szásuk összehúzza magát, és pislogni kezd az ijedtségtől. Végül valaki felkapja őt, leveszi a szalagról, és a cementpadlón terjeszkedő tócsába állítja. Szásuk csak ekkor meri kinyitni a szemét.
– Hát neked kirándulni szottyant kedved? Majd adok én neked! – förmed rá egy idegen, bajuszos halász, és rápaskol Szásuk hátsó felére. Nem ütött nagyot, Szásuk mégis megsértődik – elvégre nem jószántából mászott rá erre a szalagra.
Szásuk kiszalad a kapuszélességű ajtón. Lentről, a stég felől, Zsorka kiabál, mutogat feléje, de ő elfordítja a fejét, és hazamegy. Szásuknak minden tavasszal kirepedezik a talpa. A sebek még nem múltak el, de már begyógyultak, és Szásuknak eszébe sem jutott az egész, most viszont ismét csípős, égető fájdalmat érez: a cementpadlón szétfolyt tócsa sós volt. Szásuk odafut az udvari kézmosóhoz, mindkét lábát alája tartja, jól kimossa a felrepedezett bőrt. Most már nem csípi annyira a só, de a repedések körül megdagadt, kivörösödött a talpa.
– Mondtam neked, hogy tartsd távol magad attól a banditától. – Édesanyja egy szatyor halat hozott, kiborítja az asztalra, és hozzáfog a tisztításhoz. – A bolondját járatja veled.
Szásuk elszontyolodva hallgat.
A halászok megjönnek a stégről, elégedetten prüszkölve és krákogva mosakodnak, aztán asztalhoz ülnek.
– Hé, fedélzetmester, gyere burkolni! – kiált oda Szásuknak Zsorka, de Szásuk úgy tesz, mintha nem hallaná, és szándékosan jó messze húzódik tőle, az apja mellé.
Sokáig falatoznak, ráérősen – ez is pihenés. Aztán lassan szétszélednek, rágyújtanak. Szásuk annyira belakott a köleskásából és a lepényhalból, hogy még felkelni is lusta. A kutyus ugyancsak elpilledt, nyelvét lógatva és felfúvódott hasát kidüllesztve nyúlt végig a földön.
– Csak elhoztad… – mondja Ignat. – Nincs, aki jól elfenekeljen.
– Aztán mért kéne elfenekelni? – kérdi Zsorka.
– Hogy ne hurcolássza mindenhová a kutyáját. A kutyát láncon kell tartani. Hogy dühös legyen.
– Téged talán már tartottak láncon?
– Engem miért kellett volna? Azt verik láncra, akit kell.
Zsorka elvörösödik, majd elsápad, nyakán kidagadnak a vastag erek. De erőt vesz magán, és kis hallgatás után így szól:
– Jól van, vedd úgy, hogy nem fogtam fel, mit akarsz mondani. Csak ne nagyon hencegj! Ülhetsz még te is. A kapzsiságodért. Egy egész brigádra való kapzsiság szorult beléd.
– Te csak ne oktass engem, inkább magadra vigyázz.
Ignat feláll, és bemegy a házba.
– Ördögfajzat! – sziszegi Zsorka a fogain keresztül. – A kiskutyán kellett fennakadnia… Mi a neve?
– Kutyus – mondja kelletlenül Szásuk. Már eldöntötte ugyan, hogy eztán semmi pénzért nem áll szóba ezzel a Zsorkával, de miért ne válaszolna neki, amikor a kutyus védelmére kelt?
– Mi az, hogy kutyus? Minden kölyökkutya kutyus. Kell neki valami saját megkülönböztető név, ami csak az övé. Odasüss, hogy bezabált, úgy kidagad a pocakja, akár egy bimsz.
– Hát az a bimsz, az meg micsoda?
– Gerenda, ami a fedélzetet tartja. Hé, te – Zsorka csettint az ujjával –, Bimsz, gyere ide!
– A kutyus feltápászkodik, és hasát végighúzva a porban, odavánszorog hozzá.
– Látod, tüstént megértette! – örvendezik Zsorka, és cibálgatni kezdi a kölyökkutya szőrét.
Az hanyatt veti magát, lábait a levegőbe löki, és kidülleszti felfúvódott pocakját, melynek ritkás fehér szőrzetén átsüt a bőr rózsaszínje.
– Elég volt már! – avatkozik közbe Szásuk, és felveszi a kiskutyát. – Nem kell neki parancsolgatni!
Ismét a tengerhez megy, leül a partfal szélére, a kutyus meg elterpeszkedik mellette. A csillogó víztükröt szél borzolja, a hullámok a parthoz érve felcsapnak, majd sisteregve és tajtékozva terülnek szét a fövenyen. A sirályok kiterjesztett szárnnyal, hangtalanul siklanak az egyik irányba, majd hirtelen megfordulnak, és visszafelé repülnek, mintha őrjáratoznának. Időnként hol az egyik, hol a másik kődarabként zuhan a vízbe, aztán újból a magasba emelkedik halat tartva a csőrében. A sirály röptében lenyeli a halat, s komótosan ismét továbbszáll, hol erre, hol arra kanyarodva. Egyszer csak az egyik nagyobb sirály rátámad egy kicsire, és elragadja tőle a zsákmányt. A kicsi sirály rikácsolni kezd, és ekkor fülsiketítő hangerővel rázendít a többi is. Úgy látszik, ők is felháborodtak, és dühösek a jól megtermett tolvajra.
– Te meg mit üldögélsz itt? Jössz fürödni?
A vörös hajú Zsorka hangtalanul lép hozzá, megáll a háta mögött. Szásuk hátranéz és elfordul.
– Nem megyek veled sehová.
– Hogyhogy? – Zsorka leül melléje. – Megsértődtél a futószalag miatt? Ne haragudj már! Szamár, aki haragszik. Gyerünk!
– Nem akarok. És anyukám sem engedi, hogy veled barátkozzam.
– Aztán miért?
– Azt mondja, hogy bandita vagy.
Zsorka arca lángba borul, de mindjárt el is fehéredik. És nyakán ismét kidagadnak a vastag erek, arcán pedig görcsös dudorok rángatóznak, mintha diót forgatna a szájában.
– Ostoba… – húzza el a száját némi hallgatás után.
– Az én anyukám nem ostoba! – visítja Szásuk.
– Jó, igazad van, egy anyáról nem illik így beszélni. De azért ezt nem kellett volna mondania.
– Igenis kellett! Azt mondta, hogy te börtönben ültél.
– Jó, hát ültem…
– Na tessék! Szóval igaz. És hogyan ültetik börtönbe az embert?
– Nagyon egyszerűen: rád lakatolják a cellát – szóval, egy olyan kőfalú szobát –, és aztán ott ülsz. Egy évig, kettőig, akár háromig is. Amennyire ítéltek.
– És folyton a cellában kell lenni? Az utcára nem engednek?
– Ugyan miféle utca lenne ott! – nevet keserűen Zsorka. – Csak ha munkára küldenek.
– És miért ültetik börtönbe az embereket?
– Kit miért – lopásért, gyilkosságért, különféle okokból.
– És téged miért?
– Mert tökkelütött voltam. Megvertem egy főnököt.
– Talán szabad a főnököket megverni?
– Némelyiket kéne is, csak éppen nem ököllel. A verekedésnek semmi értelme, csak neked lesz bajod belőle.
– És te miért bántottad?
– Mert féreg volt. Despota! Ahogy mondani szokás: hét bőrt is lenyúzott volna az emberről. Ha úgy tartotta kedve – adott rendes munkát, ha meg nem – olyanra küldött, hogy bele lehetett gebedni, aki meg szólni merészelt, azt elzavarta. Azon a helyen szinte csak asszonyok dolgoztak. A fehérnépről meg közismert: hallgat és sír. Hát én aztán összeakasztottam a bajszomat azzal az igazgatóval. „Hogy is van az, igazgató elvtárs? Szovjethatalom van nálunk vagy mifene?” „A szovjethatalomnak – aszongya – semmi szüksége a magadfajtákra.” „Nesze neked, mondom én, te tán az egész szovjethatalom nevében rendelkezel? Azt hiszed, hogy te magad vagy a szovjethatalom?” Szó szót követett. Én, ha begurulok, nem ismerek se istent, se embert. Fölkaptam a tintatartót – jókora, kőből faragott volt neki –, és a pofájába vágtam. Tanúk előtt. Na, ebből aztán politikai ügyet kavartak, mintha a hatalom ellen lázadtam volna. Tíz évet varrtak a nyakamba. Ötöt le is ültem, ettem a rabság keserű kenyerét. Aztán felülvizsgálták az ügyet, kiengedtek. Régen volt ez…
– És most hol van az a… despapa?
– A despota? Nem tudom. Lehet, hogy most is főnökösködik valahol. De bánja az ördög! Gyerünk fürödni!
– Ne… Szemjon bácsi azt mondta, hogy ott feneketlen mélység van.
– Hogyhogy feneketlen? Fenék az mindenhol van. Vagy tán nem tudsz úszni?
– Dehogynem. Csak félek, ha nincs feneke.
– Van annak, hogyne volna. Gyerünk, együtt majd elérjük.
A stég közelében enyhe lejtővé szelídül a partfal. A forró homokban szét-szétcssúszó lábakkal rohannak le rajta, a víz felé. A kutyus bukfencezve gurul a nyomukban, aztán sokáig prüszkölve rázogatja a fejét.
————————————————————————————————————————
(Nyikolaj Dubov Miért rosszak az emberek című regényéből. Baka István fordítása.)