Szásuk nem hisz Istenben. Fél éve halt meg a nagymamája, ezért is hozták őt magukkal a szülei Balabanovkába. Nagymama azelőtt sokat mesélt Szásuknak az Istenről, és imádkozni is tanította. Titokban, hogy az apja meg ne tudja, még a templomba is el-elvitte, és megmutatta neki Isten képét. Isten rettenetesen szőrös volt, egy vattakupacon ült, és kezét magasba tartotta, mintha meg akarta volna adni magát. Kiderült róla, hogy gonosz és bosszúálló: nagy ravaszul, suttyomban mindenki után kémkedett, azután pedig megbüntette. Nagymama is folyton az isteni büntetéssel fenyegetőzött, ha pedig valakivel valami rossz történt, azt mondta, hogy „lám, megbüntette az Isten”… Szásuknak épp elég volt az, ami apjától, anyjától meg magától a nagymamától kijutott neki, semmi szüksége nem volt még egy gonosz öregemberre is, aki minden apróságért megfeddi. Szásuk megpróbálta a kémkedésen rajtakapni Istent: becsukta maga után az ajtót, majd hirtelen újra kitárta, de az ajtó mögött senkit sem talált. Lement a pincébe, felmászott a padlásra. A pince nyirkos volt, és csak egy krumplikupacot talált benne, a padláson pedig a poron, kukoricacsuhén és pókhálókon kívül semmit sem lehetett látni. Elmondta a nagymamának, hogy kereste, de nem lelte sehol az Istent. Az leszamarazta őt, és azt mondta, hogy Isten nem gomba, nem ül meg egy helyben, hanem mindenütt ott lebeg.
– Hogyhogy lebeg?
– Hát úgy, hogy röpköd.
– Lökhajtásoson vagy szputnyikon?
A nagymama valami oknál fogva megharagudott rá, és ráhúzott az olvasóval, de aztán elmagyarázta, nehogy mindenféle ostobaságot gondoljon a dologról, hogy Isten mindenütt ott van, csak éppen senki sem láthatja. Szásuk azt gondolta magában, hogy ez szemenszedett hazugság, de hallgatott, nehogy megint kapjon egyet az olvasóval a fejére. Hogyan tudták akkor Istent lefesteni, ha senki sem látta? Másképp áll a dolog Szemjon bácsival. Róla azt mondják, hogy úgy vezet, akár egy Isten… Ez érthető is, őt mindenki ismeri és látja. Bár Szemjon bácsi csöppet sem hasonlít Istenre: majdnem minden vasárnap megborotválkozik, senkit sem büntet meg, sőt még a kisfiúkat sem szokta elzavarni, ha a „gazon”-ját tapogatják.
A nagymama még azt is mondta, hogy Isten mindenható, és mindenféle csodákat tesz. Csak valamiért ezeket a csodákat réges-régen csinálta, azóta elfelejtette, vagy nyugdíjba ment, mert most már semmi effélét nem művel. Akkor meg mit kezdjünk vele? Szásuk még jobban kiábrándult, amikor megkérdezte, mit eszik az Isten, mire a nagymama adott neki egy nyaklevest, és közölte, hoy Isten lélek, nincs szzüksége evésre. Ekkor Szásuk végleg meggyőződött róla, hogy mindez merő ostobaság. Ha Isten lélek, akkor levegőből van. A levegőtől pedig nem kell félni. Amikor Szemjon bácsinak leenged valamelyik kereke, a levegő kifütyül belőle egy darabig, és kész. Nem, a nagymama Istene csak mese, de az igazi, érdekes mesékkel ellentétben az ő meséje nem is érdekes. Ezért, amikor a nagymama ráparancsolt, hogy imádkozzék, ő szórakozottan lóbálta a kezét a hasa és az álla között. Még ha autókról mesélt volna…
Szásuk sokféle autómárkát ismer. „gazon”, „paz”, „ZIL”… A nyekraszovkai kolhozelnöknek Pobjedája van. Igaz, az az autó olyan ütött-kopott, olyan toldozott-foldozott, úgy zörög és csörömpöl menet közben, hogy maga az elnök is ócska tragacsnak hívja. Szásuk viszont mélyen meg van győződve róla, hogy nagyon szép kocsi. Az azonban, amit most lát, nem is autó, hanem csoda.
Szásuk nem is sejti, hogy pogány. Titkon meg van róla győződve, hogy nincsenek halott dolgok, minden él körülötte. Nemcsak az emberek, az állatok, a madarak. A fa is, a kő is, a bot is és mindenféle gép is. Csak ravaszkodnak, tettetik magukat, mintha élnének, de valójában mindent látnak, éreznek, és amikor csak akarnak, mindent saját kedvükre tesznek, nem pedig az ember óhaja szerint. Még beszélgetnek is egymással, de úgy, hogy az emberek ne hallják vagy ne értsék őket. És Szásuk a lelke mélyén mindig csodát vár: egyszer csak valami olyan történik, ami még sohasem, amit még senki nem látott és hallott…
S íme megtörtént a csoda.
Ott áll Szásuk előtt – narancsszínű, leírhatatlanul gyönyörű, négykerekű csoda, hatalmas fényszóró szemei Szásukra szegezik üvegtekintetüket, kicsi jelzőlámpa-szemecskéi minden mozdulatát követik, a csillogó hűtőrács és a lökhárító meg hatalmas, kiálló fogakkal vicsorít rá. Ez már nem is autó, hanem maga az autómobilisten, csak éppen nem a nagymama unalmas meséiből való, hanem igazi – üvegből, gumiból és acélból, amit nemcsak látni lehet, hanem érinteni is.
Szásuk, mint akit megbűvöltek, lassan körüljárja a gépkocsit, majd újra megáll a hűtőrács előtt. Nem tudja levenni róla a szemét. Még a vastag porrétegen keresztül is látszik, milyen sima, keze úgy siklik végig a karosszérián, mint kés a vajban. A lökhárítókon és a dísztárcsákban pedig megnézheti magát, akár a tükörben. Igaz, arc helyett nevetséges, szétlapított pofát látni rajtuk, de még így is sokkal fényesebbek, mint otthon a tükrük, arról a repedezett, homályos tükördarabról nem is beszélve, amely előtt a halászok szoktak borotválkozni.
– Te meg mit bámulsz annyira? – szól rá Anuszja. – Menjünk már!
– Várj egy kicsit! – inti le Szásuk. – Hát nem érted? Hiszen ez egy Volga.
Még sohasem látott Volgát, de a gyerekek azt mondták, hogy az az autók autója.
– Márpedig ez nem Volga – feleli Anuszja. – Ez a mi Moszkvicsunk.
– Hazudsz!
– Miért hazudnék? És különben is, én sohasem hazudok – sértődik meg Anuszja megkésve.
– Teljesen a tiétek? A sajátotok?
– Hát persze, ezzel jöttünk ide. Apu meg anyu már harmadik éve utazgatnak. Csak eddig engem nem vittek magukkal, a nagymamámmal maradtam, most viszont elhoztak.
– És egyenesen hazulról jöttetek vele ide?
– Mi ebben a furcsa? Anyu fürdőhelyre akart menni, de apu azt mondta, hogy neki már elege van a fürdőhelyekből, jobb volna vademberként a természet lágy ölén éldegélni. Így hát ide jöttünk. Csak anyu nem érzi jól magát. Nem komfortos, és egyáltalán…
Szásukot ez már nem érdekli. Ismét alaposan szemügyre veszi Anuszját. A kislány ugyanolyan maradt, mint volt, valami mégis megváltozott rajta azután, hogy Szásuk megtudta, hogy ezzel a gépkocsival érkezett ide. És mintha az autó is megváltozott volna – olyan is, másmilyen is, mint amilyen volt. Ugyanolyan nagyszerű, de már nem annyira elérhetetlen, mint egy perccel ezelőtt. Szásuk újból körbejárja, bepillant a tükrös ablakokon, megfog minden fogantyút, megérinti a hátsó lámpákat, a fényszórókat, a díszes hűtőrácsot.
– Menjünk már – sürgeti Anuszja, akinek mindez rég a könyökén jön ki.
– Várjál!… Tudod, mit csinálunk? Amíg meg nem látja valaki, bemászunk a kocsiba, és elüldögélünk benne. Csak egy kicsit.
– De hogy másszunk be, ha egyszer zárva van?
Szásuk csüggedten sóhajtozik. De csak nem tud elszakadni az autótól, és úgy járkál körülötte, mintha erős, bár láthatatlan kötéllel lenne odakötve.
– Akkor tudod mit? Tisztítsuk meg!
A finom, sárgás porréteg elfojtja a zománc narancsszínű lángját, kioltja a króm csillogását. Szásuk pedig teljes fenségében szeretné látni a négykerekű csodát. Nincs mivel port törölni – a környéken még egy puha fűcsomó sincs, csak szúrós tevetövis. Szásuk nem sokat tépelődik, kihúzza nadrágjából az ingét, letérdel az egyik kerék elé, és nekilát megtisztítani a dísztárcsát. Az ing rövid, folyton térden kell csúszkálnia, ellenben a tárcsa végül vakító fénnyel ragyog fel. Anuszját elfogja az irigység. Térdre ereszkedik a másik kerék előtt, és ő is ruhája szélével kezdi a tárcsát törölgetni. Mindketten nagyon igyekeznek, hogy lefőzzék a másikat, és közben se látnak, se hallanak.
– Na, ezért jókora nyaklevest érdemeltek! – csattan fel mögöttük egy haragos férfihang.
Sovány, szőrös lábak állnak Szásuk mellett. Felettük sort, tarka mintás ing, szakáll és jégként szikrázó szemüveglencsék.
– De hisz pi-piszkos – hebegi Szásuk. – Mi meg akartuk…
– Úgy, szóval akartátok? – mondja Csillagjós, és a zsinórra fűzött zöldhátú egyre jobban kileng jobbra-balra. – Feltettétek magatokban, elhatároztátok és nekifogtatok? Hát az autón ki hagyta rajta az ujjlenyomatait?
Szásuk csak most veszi észre, hogy ahol hozzáért az autóhoz, mindenhol jól kivehető foltok, csíkok, legyezőformák maradtak a keze nyomán. Nem tud mit válaszolni, csak az orrát szívja csüggedten és megszégyenülten.
– Jól kösd rá arra a már amúgy is elformátlanodott orrodra – mondja az asztromókus, és már megint nem lehet tudni, komolyan beszél-e vagy csúfolódik –, hogy az autó nem macska, felesleges simogatni, a port nem lehet letörölni róla, csak lemosni… Te meg, Anna – fordul a lányához – , odanézz, ott jön anyád, és mindjárt grandiózus patáliát fog csapni. Pánikba esett a szökésed miatt, és ha meglátja, hogy kicicomáztad magad…
– Anuszja ruhája, amely az imént még kék volt, megbarnult és tele van mindenfélével: halpikkelyekkel, melyek még a stégen ragadtak rá, a lecsurgott szappanlé ragacsaival, melyek azóta sárpacnikká változtak, sőt még a gépzsír fekete foltjaival is. Anuszja leporolja a ruháját, de az attól nem lesz tisztább. Anyukája pedig gyorsan, lendületes léptekkel közeledik az autó felé. Már felöltözött, bordó ruha van rajta, anyaga úgy csillámlik, mintha lakkozva lenne, a törülköző már nincs a feje köré tekerve, hanem a kezében lóg, és most jól látszik, hogy ugyanolyan hullámos lenszőke haja van, mint Anuszjának. Orráról levette a papír napvédőt, arcáról letörölte a fehér kenőcsöt, s ez az arc most még szebb, mint az előbb, de olyan düh tükröződik rajta, hogy Szásuk határozott léptekkel, de késlekedés nélkül a gépkocsi mögé vonul vissza, oda, ahol Csillagjós éppen kulcsot illeszt az első ajtó zárjába. A férfi mind a négy ajtót kitárja, hogy kiszellőztessen: a kocsi átforrósodott a napon, csak úgy dől belőle a hőség, akár egy felfűtött kályhából. És eközben kirobban a megjósolt patália.
– Anuszja, miért léptél meg? – kezdi az anya már messziről. – Nem megtiltottam, hogy elkószálj?! Uramisten, hogy nézel ki?! – süvölti. – Ezt direkt azért csináltad, hogy felbosszants? Vagy megint mindenféle szemetet szedtél azzal a mocskos kisfiúval?
– Anyuci, neki ehhez semmi köze! Nem ő piszkolt össze, én magam…
Csillagjós fura hangot hallat – mintha prüszkölne vagy horkantana –, és Szásuknak úgy tűnik, hogy rákacsint, de nem biztos benne, a vastag szemüveglencsék miatt nem lehet pontosan megállapítani.
– Még mentegeted? Ne merj szóba állni vele! Hallod? Csak kerüljön a szemem elé!…
Ebben a pillanatban a méltatlankodó asszony előbukkan a csomagtartó mögül, és Szásuk a szeme elé kerül.
– Hát itt vagy? Takarodj innen, de gyorsan! És többé meg ne lássalak!
– Ljuba! – szól rá az asztromókus fojtott hangon. – Hogy szabad így beszélni?
– Ha te nem törődsz a gyerekeddel…
– De hát ő is csak gyerek.
– Mit érdekelnek a mások taknyos kölykei! Elég bajom van anélkül is…
Szásuk hátat fordít, és nyakát behúzva elkullog. Füle lángol, szemét csípik a könnyek, néhány csepp le is hull a lába elé, a forró, bársonyos porba. Hű, milyen harapós asszonyság! Hogy gyűlöli!… És vajon miért kötött beléje? Anuszja magától szökött oda hozzá. Talán ő hívta? Most próbálna csak idejönni, úgy elzavarná, hogy még…
Ő maga pedig semmi pénzért nem menne oda hozzájuk. Kellenek is neki!
A meg nem érdelmelt sérelem minden keserűsége ellenére sem tud végleg elmenni. Bár csak messziről, a szeme sarkából, de meg kell néznie, hogyan iramodik meg, hogyan robog el innen a narancsszínű csoda. Talán megtilthatják neki? Nem övék a mező, az jár ott, aki akar… Szásuk odébb ballag, leül a fűbe, és úgy tesz, mintha a föld alatti hangyajáratokat akarná széttúrni, de igazából a kocsi felé sandít, azt figyeli. A harapós asszonyság lehúzza Anuszjáról a ruhát, jól kirázza, és ismét ráadja. És közben beszél, beszél. Hogy mit mondhat, innen is sejteni lehet: nyilván szitkozódik, és őt, Szásukot hordja le sárga földig. Csillagjós pedig lehorgasztott fejjel, a szakállát simogatva áll egy ideig, majd határozott mozdulattal megfordul, és… elindul Szásuk felé. Szásuk felpattan. Minden eshetőségre. Hogy rögtön eliszkolhasson, ha kell.
– Megharagudtál? – kérdezi Csillagjós, amikor odaér hozzá.
– Miért kellett belém kötnie?
– Bánt a dolog, semmi kétség – mondja elgondolkozva Csillagjós, s közben a szakállát rángatja. – Mit tegyünk, habár abszolúte ellentétes a pedagógiai elvekkel, én csak Csapapjev tanácsát idézhetem. – Szásuk nem érti, mit akar mondani, gyanakodva néz fel rá. – Ha jól emlékszem, ő azt tanácsolta, hogy ilyen esetben köpni kell az egészre és felejteni… Most pedig gyere velem!
– Miért?
– A csillagjósok nemcsak a csillagokat ismerik, hanem arra is képesek, hogy kitalálják mások kívánságait. A tied már ki is találtam.
– Azt ugyan nem!
– Dehogynem! Nézz csak a szemembe! – mondja szigorúan a férfi, egyik ujjával Szásukra bök, és ünnepélyesen kijelenti: – Te kocsikázni szeretnél!
Szásuk szeme és szája tágra nyílik, hogy az asztronómus ismét fura hangot hallat – mintha prüszkölne vagy horkantana –, hátat fordít neki, és az autóhoz indul. A hitetlenkedő, kétellyel és lángoló reménnyel teli Szásuk futva követi.
Csillagjós felesége szúrós szemmel fogadja őket.
– Miért hoztad ide? Mit akarsz csinálni?
– Igazságot szolgáltatni. Ebben az életkorban nem szabad elveszíteni az igazságba vetett hitet.
Az asszony alsó ajkát beharapja, Anuszját a hátsó ülésre ülteti, ő maga is beszáll, és szörnyű csattanással becsapja az ajtót.
– Helyes – Mondja Csillagjós –, elől pedig a válogatott férfitársaság fog ülni.
Kitárja Szásuk előtt a jobb oldali ajtót, s csak akkor csukja rá, amikor a kisfiú már felkászálódott az ülésre, és elhelyezkedett rajta. A kocsi belseje olyan tiszta és szép, úgy csillognak a különféle fogantyúk és kallantyúk, olyan fura kiskutya himbálózik egy gumin a szélvédő előtt, hátul pedig olyan vészjóslóan hallgat Anuszja anyukája, s Szásuk olyan erősen érzi a hátán és a tarkóján az asszony szúrós tekintetét, hogy nemcsak nyúlni nem mer semmihez, de még megmoccanni is fél, és nehezen, szaggatottan lélegzik.
– Na, mit szólsz hozzá, tetszik? – kérdezi Csillagjós, a kormányhoz ülve.
Szásuk egy szót sem tud kinyögni a túlcsorduló érzelmektől, csak szaporán bólogat.
– Mit kell tenni, hogy elinduljon?
– Dudálni! – suttogja Szásuk.
– Dudálni? Igaz is, miféle indulás lenne dudálás nélkül. Dudálj hát!
Szásuk a kormányrúd tetején lévő nagy fekete gombhoz nyúl, megnyomja, de hiába.
– Még mit nem!– mondja Csillagjós. – Nekem elvarázsolt dudám van ám… Szásuk szeme szikrát vet az izgalomtól. – Mindjárt feloldjuk a varázslatot. „Viri a varázslat, piri a parádé…” Most nyomd meg azt a bütyköt!
Szásuk óvatosan érinti meg a kormánykerék alatt levő krómozott fogantyút, s hirtelen az egész vidéket betölti a dudaszó. Harsány, éles hangú, s éppúgy nem hasonlít Szemjon bácsi „gazon”-jának rekedt krákogására, mint ahogy a sok vihart megért, ütött-kopott „gazon sem hasonlít a narancsszínű ficsúrra.
– Apu, apu! Én is! – visítja Anuszja, felugrik az ülésre, és apja vállán átnyúlva próbálja elérni a jelzőkürt fogantyúját. A Moszkvics harsogó hangja felszárnyal a partfal fölé, majd aláhull, és szétrebbenti a sirályokat a tengeren.
– Elég volt, polgártársak – vet véget a játéknak Csillagjós. – Térjetek észre, különben ismét visszavarázsolom, és az autó nem megy sehová.
Szásuk visszarántja a kezét, Anuszját anyukája haragosan húzza vissza a helyére. Csillagjós elfordítja a slusszkulcsot, alul valami felmordul, de tüstént el is hallgat.
– Eltört? már nem is állnak, hanem haladnak, sőt nem is csak haladnak, hanem mintha úsznának olyan észrevétlenül és simán indult el a gépkocsi.
– Adjunk rá gázt? – kérdi Csillagjós.
– Aha! – bólint örömmel Szásuk.
– Hát akkor kapaszkodj, indulás a világ végére…
– Aha! – bólogat ujjongva Szásuk.
Mindenbe beleegyezem, csak roboghasson… A kocsi lágyan ringatózik a hepehupákon, hosszú poruszályt húz maga után, majd úgy száguld, hogy a levegő süvítve árad be az ablakokon.
A boldogság sohasem tart sokáig. A Moszkvics hátulról megkerül vagy négy tanyát, és behajt a falu utcájába, befordul és megáll az ötödik ház kapuja előtt. A por, amely eddig sehogysem tudta utolérni, most felcsap az autóra, és sűrű, sárga felhőként borul rá. Csillagjós felesége méltaltlankodva ugrik ki a kocsiból, és magával vonszolja Anuszját. Szásuk kérdő tekintettel néz a férfira.
– Szállj ki, megérkeztünk – mondja az. – Az utazás véget ért.
Szásuk szívét keserű csalódás járja át. Kiszáll, odébb megy, de amint az asztronómus bekanyarodik az udvarba, Szásuk odalapul a ritkás lécekből álló kerítéshez. A férfi felnyitja a motorházfedelet, egy ideig matat alatta, majd viszacsukja, és becsapja az ajtókat is, s végül észreveszi Szásuk arcát a kerítéslécek között.
– Te egész éjszaka itt akarsz állni?
Szásuk hallgat.
– Száguldj haza, különben ott is lesz kapsz.
Szásuk elválik a kerítéstől, de mindjárt újra hozzászorítja arcát.
– Jó, de ugye máskor is eljöhetek? – kérdezi reménykedve.
– Csak rajta! – adja beleegyezését Csillagjós, és Szásuk most még a vastag lencséken át is pontosan látta, ahogy bal szemével rákacsintott.
Szásuk megiramodik, arcán ismét szétterül a megdicsőült mosoly – és lohol hazafelé, a barakk irányába.
————————————————————————————————————————
(Nyikolaj Dubov Miért rosszak az emberek című regényéből. Baka István fordítása.)