Szásuk egész nap bömböl. Anyja rá-rákiabál, néha még meg is legyinti, apja azt ígérgeti, hogy „letépi a fülét”. Szásuk kis időre elcsendesedik, de aztán újra kezdi a nyafogást és pityergést. Szemjon bácsi közben beáll az igazgatóság épülete elé a „gazon”-nal, amelyre már felrakták az élelmiszeres ládát és benzineshordót. A halászok egymás után hajigálják fel a platóra ládáikat, zsákjaikat, és ekkor Szásuk olyan keserves és csillapíthatatlan bömbölésben tör ki, hogy még a brigádvezető is elképedve néz hátra, odamegy Szásukhoz, és leguggol eléje.
– Te meg miért itatod az egereket?
– A ku-ku-kutyus – szepegi Szásuk.
A brigádvezető nem érti.
– Te, Nasztya, mi van ezzel a gyerekkel?
– Ne is törődjön vele, csak rosszalkodik! A kutyáját szeretné magával hozni, a kutyust. De hát hova tennénk? Anélkül is van elég bajunk…
Ivan Danyilovics brigádvezető hegyként magasodik Szásuk fölé. Szásuk elcsendesedik, hangtalanul szipogva néz fel rá, de anyja szavai hallatán ismét rázendít:
– Brü-hü-hü…
– Megállj! – ráncolja a homlokát Ivan Danyilovics. – úgy bőgsz, mint egy ködkürt… Ez volna az?
Szásuk lába között fűzfavesszőből font kosárka áll. A kosárban tarka kölyökkutya alszik. A kiskutya, fejét a kosár peremére hajtva, halkan, de jól kivehetően horkol.
– No nézd csak – neveti el magát Ivan Danyilovics –, hogy elnyomta a buzgóság… Jól van, fogd a házőrződet! Ide hallgass, Nasztya, hadd hozza, minek fájdítod a gyerek szívét? A kutyus nem farkas, tán csak nem fal fel bennünket…
Szásuk felpattan.
– Ivan bácsi…
– Előbb szaladj el mosakodni! Milyen halász lesz így belőled, csupa könny meg takony vagy.
Szásuk szélsebesen fut a kúthoz, a vödörből vizet pacskol az arcára, nadrágjából kirángatott ingszélében megtörölközik, majd felkapja a kosarat, és a kocsihoz szalad.
– Kész vagy, bőgőmasina? – kérdezi Ivan Danyilovics. – Eridj anyáddal! Te, Nasztya, ülj be a fülkébe, mert Izmail után olyan az út, hogy még a férfiak lelkét is kirázza.
– Hiszen az a maga helye, Ivan Danyilovics!
– De te beteg voltál.
Ivan Danyilovics Szásuk hóna alá nyúl, felkapja a gyereket, és Szásuk a kiskosárral együtt a vezetőfülkében találja magát.
– A kilincshez ne nyúlkálj, mert ha kiesel, a csontjaidat sem kaparjuk össze.
Az anyja Szemjon bácsi mellett ül, Szásuk odaáll az ablakhoz, és kidugja rajta a fejét. Az utca összes gyereke köréjük sereglik. Van, aki az apját kísérte ki, van, aki csak nézelődni jött. Már jó előre elkezdenek integetni. Szásuk is visszainteget nekik. De csak egy kicsit. Csak legyenek tudtában, hogy ők itt maradnak, míg ő elutazik.
– Mindenki beszállt? – kérdezi Ivan Danyilovics. – Nyomás, Szemjon! Minden jót!
Szemjon bácsi elfordít valamit, a „gazon” rázkódni kezd és meglódul. A gyerekek kiáltozva loholnak mellettük, de csakhamar lemaradnak. Elsuhannak a faházak, a kanyarban megcsillan a Jalpuh ólómszínű tükre. És egyszer csak nyoma sincs már se a házaknak, se a tónak, az utat tömör falként kukorica szegélyezi, és sárga címereit lengetve be-bepislant a vezetőfülkébe.
– Ilyen tempóval – zsörtölődik Szemjon bácsi – csak temetésre lehet eljutni. Egész nap szedelőzködtünk. Most meg vezessek éjszaka. Pedig ilyen úton nappal se gyerekjáték.
– Az út még hagyján – mondja Szásuk édesanyja. – Hanem ott mi lesz velünk?
– Ugyan miért? Ellesztek rendesen.
– Na igen! De minek kellett ezt a bűnözőt magunkkal hoznunk? Más se hiányzott…
– Ugyan miért? Nem rossz gyerek az.
– De hiszen börtönben ült. Oda tán semmiért ültetik az embert…
– Ki ült börtönben? – kérdezi Szásuk.
– Hát Zsorka, az a tüskés, vörös hajú, nagyhangú. Ne menj a közelébe, hallod, kisfiam?
Szemjon bácsi az asszonyra sandít, de nem szól egy szót sem.
A kukoricatábla szétnyílik előttük, házikók, házak, majd valóságos házóriások tűnnek fel.
– Ez mi? – kérdi Szásuk.
– Város. Izmail.
A házak egyre nagyobbak, egyre hosszabbra és egyre magasabbra nőnek. Szásuk kidugja fejét a fülkéből, ide-oda csavargatja, miközben az ablakokat próbálja megszámolni, de minduntalan belezavarodik a számolásba. Nagy ez a város. Mint tíz Nyekraszovka. Nem, biztosan még annál is több, megvan száz is. És itt az utcák is teljesen mások. Fákkal vannak teleültetve. És nem látni se keréknyomot, se gödröket, az úttest tükörsíma, mintha legyalulták volna. És nincsenek se tócsák, se por.
Szemjon bácsi lefékez az útkereszteződésnél, és Szásuk meglát egy nagy kőtömböt, azon egy lovat, azon meg egy szikár embert, aki felemelt kezében valami fura kalapot tart.
– Ez kicsoda?
– Szuvorov – világosítja fel Szemjon bácsi. – Volt egy ilyen nevű generális. Talpig vitéz volt.
– Olyan volt, mint Csapajev, a fasisztákat ütötte?
– Ha jól tudom, fasiszták akkor még nem voltak. Ő régebben élt. Ámbár, ki tudja, lehet, hogy neki is megvoltak a maga fasisztái…
Kiérnek a városból. És ezzel a jó útnak is vége szakad. A „gazon” rázkódni, ugrálni és farolgatni kezd. Kerekei felkavarják a port, amely sárga felhőként emelkedik az ég felé, és eltakarja a lebukó napot.
Megzörgetik a fülke tetejét.
– Szemjon, te lelketlen! – kiabál Ivan Danyilovics.
Szemjon megránt valamit, a gépkocsi lassít, de ezután is nagyokat döccen és összevissza ficánkol. Szásuk folyton az ablakkeretbe veri a fejét. Édesanyja felnyalábolja őt, és a rugózott ülésre rakja. A vesszőkosár a kutyussal ide-oda ugrál a fülke padlóján, a kutyus tehetetlenül hánykolódik benne. Szásuk lemászik hozzá, felemeli, és a térdére helyezi a kosarat. A kutyus összekuporodik, és ismét elalszik.
Így haladnak előre – a kerekek felverik a port, amely bíbor lángnyelvként gomolyog. Időnként ferde poroszlop tűnik fel előttük, az égig magasodva, sebesen száguld feléjük. A szembejövő teherautó csörömpölve robog el mellettük, és ilyenkor nemcsak mögöttük, hanem előttük is mindent vastag porfüggöny fed el. Szásuk, de a kutya is, fejüket forgatják álmukban, és tüsszögnek. Az anya kendője csücskével törölgeti arcát, Szemjon bácsi dühösen, de fojtott hangon szitkozódik.
Lenyugszik a nap, és rögtön besötétedik. Szemjon bácsi bekapcsolja a fényszórót – csak a baloldali ég. Erőtlen, sárgás fénykéve tapogatja ki a kátyúkkal teli utat. Néha ijesztő pózban álló szörnyetegre világít rá a sötétben, de amint a gépkocsi közelebb ér, a szörnyről kiderül, hogy csak egy öreg fűzfa vagy egy lecsupált bokor. Szásuknak szúr a szeme, mintha homokot szórtak volna bele, de azért homlokát a szélvédő üvegéhez támasztva csak néz, néz kifelé.
– Minek mereszted a szemed – szól rá az anyja –, nincs ott semmi látnivaló. Aludj már! – És meleg csípőjéhez húzza a gyerek fejét.
– Hagyjál, mama, nem akarok aludni – tiltakozik Szásuk, és elhúzódik tőle. – Ugye hamarosan a tengerhez érünk?
– A tengerig még sokat kell aludnod, késő éjjel érünk oda – feleli Szemjon bácsi.
– Milyen a tenger? Mint a Jalpuh?
– Jóhoz hasonlítod – mondja Szemjon bácsi. – A Jalpuh pocsolya, a tenger meg, barátocskám, feneketlen mélység.
Szásuk hitetlenkedve néz rá. Talán gúnyolódik vele? Már hogy lenne pocsolya a Jalpuh, amikor alig lehet látni a túlsó partját, azt is csak akkor, ha felmászik valamelyik ártéri fűzfára. Azt meg, hogy hol kezdődik és hol végződik, nem lehet látni, akármilyen magasra mászik is az ember.
– Mi az, hogy feneketlen mélység?
– Hát… ami feneketlen, az feneketlen. Egyszóval nincs feneke.
– Hogyhogy nincs feneke?
– Hát csak úgy. Nincs neki és punktum.
Szásuk megpróbálja elképzelni a feneketlen mélységet, de sehogyan sem sikerül neki. Feneke mindennek van. A kútnak egészen közel. Amikor Krisztina, a szomszédasszonyuk, beleejtette a vödröt a kútba, kötélen ledobtak oda egy „vasmacskát”, és addig kotorásztak, kotorásztak benne, amíg meg nem találták. A vödör a kút fenekén hevert. A Jalpuh persze sokkal mélyebb, Szásuk és pajtásai rengetegszer lebuktak a víz alá, de a fenekét nem tudták elérni. Csakhogy annak is van feneke. Szásuk maga is nemegyszer látta, amikor hálótartó karókat vertek bele, vagy amikor csónakról horgonyt vetettek beléje. A horgony meg, az ugyan mibe kapaszkodik? A fenékbe. Egyszóval Szemjon bácsi csak azért mond ilyeneket, hogy őt kinevethesse.
Szásuk Szemjon bácsira pillant, de az egyáltalán nem nevet, feszülten figyeli a fényszóró által épp hogy megvilágított utat. A sárgás fénykévében először minden megelevenedik előttük, aztán tarka csíkká folyik össze, és visszamerül a sötétbe.
…A kutyus vinnyogása ébreszti. Szásuk felül, lábát lelógatja a priccsről. A kutyus szűkölve veti magát a lába elé.
– Csitt! – szól rá szigorúan Szásuk. – Ne nyüszíts!
A kamrányi szobácska sarkig tárt ajtaján vakító fényesség árad be.
– Hűha! – mondja Szásuk, és a kutyus után kifut az udvarra.
A ponyvatető alatt álló tűzhely mellett, a hőségtől kipirulva, anyja kevergeti a levest egy nagy üstben. A nagy, üres udvar felett, amely simára van taposva, mint egy karám, rezeg a hőség. Csak a brigádbarakk falának tövében és a kerítésoszlopok körül meredezik néhány poros fűcsomó. Messziről is látszik, hogy az is kő, kemény és tüskés.
– Mama, hol vannak a többiek? – kiáltja Szásuk.
– Hol lennének? Még sötétben tengerre szálltak.
Szásuk arra néz, amerre az anyja mutatott. A kerítésen túl a talaj fokozatosan dombháttá emelkedik, amögött semmit sem lehet látni.
– Gyere enni! – hívja az anya.
Szásuk ezt már meg sem hallja. Nekiiramodik, átrobog az udvaron, átbújik a kerítéslécek alatt.
– Eszedbe ne jusson fürödni! – kiált utána az anyja. – Vagy pedig haza se gyere, mert megtépem az üstököd.
A dombon kemény szálú, szúrós gaz tenyészik, de Szásuk ügyet sem vet a tövisekre. Teljes erőből rohan. A kutyus nyüszítve botladozik utána.
Szásuk felér a dombtetőre, ott megtorpan és visszahőköl. Tovább nincs semmi A domb meredek falként ereszkedik lefelé. A szakadék olyan mély, hogy Szásuk egész bensője elhűl tőle.
– Hűha! – suttogja Szásuk. Még hátrál is egy kicsit, de aztán újra a mélybe pillant.
Messze lent keskeny homoksáv kanyarog, szélét apró hullámok nyaldossák, távolabb pedig – középen, jobbra és balra – nincs semmi sem. Kék, csillogó, vakító üresség. Akár az égbolt.
Szásuk fölnéz a magasba. Nem, az égbolt másmilyen. Az végtelenül messze van, mégis ismerős, megszokott – kék és mozdulatlan. Csak ihol-néhol úszkálnak rajta fehér, egészen fehér felhőfoszlányok. Lejjebb irányítja tekintetét. Arra az ég egyre fényesebbé válik, majd lüktetni kezd és felragyog, s szemkápráztató csillogással árad szét minden irányba, eléri a partot is, ahol sekély hullámok csobbannak.
Szásuknak még a lélegzete is eláll. Tehát ez a tenger. Tehát nem hazudott Szemjon bácsi: a tenger valóban feneketlen mély lehet, ha egyszer ilyen hatalmas – se vége, se hossza…
Végignéz a parton. A távolban, jobbra magas, rácsszerkezetű torony látszik, rajta egy kicsi, madáretetőszerű építmény. Balra cölöpökön álló stég nyúlik be a tengerbe. Nem hasonlít arra, amilyent Nyekraszovkában ismer Szásuk. Az alacsony és sima, mint egy hidacska. Itt viszont a cölöpök magasan kiemelkednek a vízből, és a pallóról valamilyen rudakra fektetett rácsos szerkezet fut fel a magas partra, majd egy hosszú, nagy pajtába ütközik és eltűnik benne. A stég felett néhány sirály köröz. Az egyik Szásuk felé röpül, és ő észreveszi, hogy itt a sirályok is teljesen másmilyenek, mint a Jalpuhon. Ott kicsik, fehérek, míg itt jól megtermettek, mint a gúnárok, és csak a hasuk fehér, a hátuk meg pettyezett, akár a vadlibáké.
– Te meg mit ücsörögsz itt? – csendül fel édesanyja hangja a háta mögül. – Hívlak, hívlak, de mintha megsüketültél volna. Talán fürödni voltál? Mondd meg az igazat!
– Nem, nem fürödtem – fordul Szásuk az anyja felé. – De hová lettek a halászok? Talán már elsüllyedtek?
Magában régen ezt gondolta, de csak most meri hangosan kimondani, hogy az anyja odajött hozzá. Hogy is ne? Ha egyszer a tenger annyira mély, ahogy Szemjon bácsi mondta, és teljesen feneketlen, akkor egy szempillantás alatt el lehet süllyedni benne.
– Hogy száradna le a nyelved! – haragszik meg az anyja. – Odanézz, már visszafelé tartanak.
– Hol, hol? – pattan fel Szásuk, de nem lát semmit. Csak amikor édesanyja elfordítja a fejét, és megmutatja, merre kell nézni, akkor figyel fel a vakító vízfodrok között néhány alig látható pontocskára – csónakokra.
– Én itt megvárom őket. Jó, mama?
– Minek ücsörögnél itt? Még két óra járásra vannak. Egyél, aztán majd eléjük megyünk együtt.
————————————————————————————————————————
(Nyikolaj Dubov Miért rosszak az emberek című regényéből. Baka István fordítása.)