Telik-múlik az idő, de az asztronómusnak és az apának még mindig se híre, se hamva. Szásuk az udvaron ténfereg, majd lemegy a partra, de ott se talál senkit, egyedül meg unalmas is ott, ráadásul fél, hogy elszalasztja Csillagjóst, ezért inkább hazamegy. A halászok a ponyvatető alatt ülnek, „nyomják a sódert”: vicceket mesélnek és nagyokat nevetnek. Szásuk oda akar ülni hozájuk, de elkergetik:
– Eredj sétálni, kicsi vagy te ehhez, nincs itt semmi keresnivalód!
Szásuk megsértődik, bár nem ez az első eset, megszokhatta volna: amint a felnőttek valami mulatságos dologról kezdenek beszélni, azonnal elküldik őt.
Végre porfelhő tűnik fel a határőrtorony mellett, az úton végignyúlva gyorsan közeledik a barakk felé. Szásuk eléje fut. A Moszkvics megáll a sövény előtt. Már nem narancsszínű, hanem rozsdavörös a portól. Kicsapódik az ajtaja, az apja kiszáll.
– Köszönöm önnek – mondja Csillagjósnak. – Nagy jót tett velem, nem is tudom, hogy.. Tessék! – egy gyűrött ötrubelest nyújt át.
Az asztronómus előbb a pénzre pillant, majd az apára, szemöldöke összerándul.
– Maga megbolondult! Tegye el, de tüstént!
– De hát miért?
– Csak. Dugja el a pénzét.
– Akkor tán egy kis halat vinnék. A frissből… Jó?
– Nem kérek semmit. Nem akarok a más baján keresni. – Ekkor felfedezi Szásukot, és megörül hogy másra terelheti a szót. – Á – mondja – itt van a döglött rákok rettenthetetlen vadásza. Hogy ityeg a fityeg? Megtaláltad a csillagodat?
– Nem – ingatja a fejét Szásuk.
– Még megtalálhatod, időd, az van bőven… Figyelj csak, nem láttad az enyéimet? A strandon nincsenek?
– Hazamentek. Ahogy maga elhajtott, ahelyt ők is elmentek.
– Ahelyt? Nem túl vigasztaló…
Szásuk azt hiszi, hogy az asztronómus most újra beülteti őt a kocsiba, megengedi, hogy megnyomja a bűvös dudát, aztán gázt ad, és elszáguldanak a „világ végére” – Balabanovka ötödik házához. Még tesz is egy lépést a nyitott ajtó felé. De a férfi becsapja Szásuk orra előtt az ajtót, a Moszkvics űzött vadként iramodik meg, és eltűnik a kerekei által felvert porban.
– Mi van Nasztyával? – kérdi Ivan Danyilovics. – Beadtad?
– Be – sóhajt az apa. – Még engem szidtak, hogy miért nem előbb. Ha még egy kicsit késünk… Tehetek én róla?… Mindjárt vitték vérátömlesztésre. Az majd…
– Ne félj, meggyógyul – mondja Zsorka. – Napok kérdése. A tudomány minálunk…
– Tudomány ide, tudomány oda – mondja bizonytalanul Ivan Danyilovics. – Figyeljetek, emberek! Nasztyával, magatok is tudjátok, mi a helyzet… Mit fogunk most csinálni? Ma még megleszünk valahogy – hoztak felvágottat a kantinba. Csak ez mindennapra nem megoldás: nem is gazdaságos, meg a mi munkánk mellett nem is lehet folyton hideget enni…
– Ez tény. Főtt étel nélkül nem megy.
– Talán akad önként jelentkező?
A halászok összenéznek, nevetnek, de senki sem jelentkezik.
– Zsorkát kéne befogni. Hadd serénykedjék…
– Serénykedem én, de nem sok örömed lesz benne!
– Aztán mért nem? A kissrác is megfőzött.
– Az a kissrác volt.
– Nyughassatok! – avatkozik közbe Ivan Danyilovics. – Nem a piacon vagyunk. Térjetek a tárgyra, ne csak a nyelveteket koptassátok!
Mindenki hallgat.
– Én vállalnám – kezdi óvatosan Ignat –, csak mi lesz a részesedéssel?
– Miféle részesedés kell neked?
– Az artyelben részesedést kapok. De itt?
– Nézzétek a harácsolót! – üvölti Zsorka.
Még Ivan Danyilovics is a fejét csóválja.
– Lassan a testtel… Te még nem is vagy halász – ez az első idényed, kevés ez ahhoz…
– Nem vágyom a máséra, dolgozom én is annyit, mint akárki.
– Hát arról beszélhetnénk, hogy dolgozol-e annyit… Rendben van. Megkapod a részedet. Itt meg addig leszel, amíg Szemjon meg nem jön. Üzenek Nyikolajevkába, hogy küldjenek valakit… Nincs ellenvetés?
Mindenki hallgat. Ivan Danyilovics a zsebébe nyúl, és átadja Ignatnak a kulcsot, amit Szásuk anyja mindig a párnája alatt tartott.
– Nesze, gazdálkodj! Holnaptól kezdve te vagy a szakács. Most pedig menjünk bevásárolni, mert mindjárt tengerre szállunk…
Mindannyian a kantinba indulnak, felvágottat és szitrót vesznek. Zsorka vesz magának egy üveg „vereset” is, de Ivan Danyilovics úgy ráförmed, hogy nyomban visszaviszi az eladónak. Tengerre szállás előtt nem szabad inni.
A felvágott nagyon sós és kemény, mégis pompás íze van. Szásuk az utolsó falatig bekebelezi a maga részét, még a héját is megeszi. Szitrót most iszik először életében. Szirupos, émelyítően édes ital, az ember keze-szája összeragad tőle, de meginna egy egész üveggel, még kettővel is. Egy egész hordóval. Miért mondja Ivan Danyilovics, hogy ez nem megoldás? Ő személy szerint kiegyezne vele. Akár mindennap… Később Szásuk és Bimsz, akinek a halászok jó sok bőrkét dobáltak, szünet nélkül futkosnak vizet inni.
– És vele mi lesz? – kérdezi az apa Ivan Danyilovicstól. – Vigyük magunkkal?
– Még csak az kéne! Kisgyereket a tengerre hurcolászni. És ha elromlik az idő?
Szásuk szeretne közbe kotyogni, hogy semmiféle rossz időtől nem fél, inkább vigyék magukkal őt is a tengerre, mintsem hogy itt maradjon egyedül – nem mintha félne, de mégis… Mire megszólalna, Ivan Danyilovics hozzá fordul:
– Figyelj ide, Alekszander: felelős megbízatást adok neked. Itt maradsz a gazdaságban, amíg mi dolgozunk. Őrködni fogsz, és nyitva tartod a szemed, nehogy valami baj legyen. Megértetted?
Szásuk bólint. Ha megbízatás, az más.
– Nem fogsz félni egyedül?
– És máskor? Hát úgy nézek én ki?
Akkor hát megegyeztünk. Tán még világos előtt megjövünk, ma nem megyünk messzire. úgy vigyázz, én megbízom benned.
– Jobb lenne bezárni a házat – aggályoskodik Ignat. – Minden eshetőségre…
– És akkor ő hová legyen? Meg nem is lesz semmi eshetőség. Tolvajok erre nem járnak.
A halászok távoznak, Szásuk meg, mint egy igazi őr, méltóságteljesen járja körül a gazdaságát, és ellenőrzi, rendben van-e minden. Voltaképpen nincs is mit ellenőriznie. A halfeldolgozó zárva. A barakkban csak a vaságyak vannak, rajtuk a gyűrött ágynemű, meg a legyek. A kamra zárva, az udvar pedig olyan, mint mindig: napégette, poros, üres. Alkonyatig még el tudna futni oda, és legalább messziről megnézhetné a Moszkvicsot, de nem lehet: hogy is mehetne el, ha egyszer Ivan Danyilovics azt mondta, hogy megbízik benne?
A nap már félig lebukott az őrtorony melletti orom mögé. Legjobb lesz, ha bemegy a barakkba, és magára zárja az ajtót, hogy ne kezdjen félni. De a barakkban még rosszabb: a sarokba már befészkelte magát a sötétség, míg kint még mindent rózsás fény áraszt el.
A nap piros karimája csíkká vékonyodik, majd ponttá zsugorodik, végül eltűnik. De még elég világos van, és jól látszik, hogy a határőrtorony tövében ismét egy ló áll, és a farkával legyezi magát. Tehát visszajöttek a határőrök. Nem mondhatjuk, hogy Szásuknak ettől csökken a félelelmérzése – hiszen ő egy csöppet sem fél! –, de azért egy kicsit mégis megnyugszik. Ha ott van Hakim és az a rangjelzéses másik, akkor ő szükség esetén jelt ad nekik – és ez elég, minden rendbe jön. De mivel jelezzen? Tüzet gyújtson? Amíg azt meggyújtaná… Legjobb lenne lőni egyet, de nincs mivel. Szásuk kihozza a barakkból a gyufát és a „denevérlámpát”. Sokáig nem tudja kinyitni, de addig ügyeskedik, amíg végre sikerül meggyújtania. S legfőbb ideje volt. Körös-körül már mindent elnyelt a sötétség, csak nyugaton dereng még halványan az égbolt, de rövidesen az a fény is kialszik. Szásuk becsapja a barakkajtót, sokáig veszkődik a kulccsal, amely mindig a zárban meredezik, végre a kulcs csikorogva elfordul. Szásuk kiveszi a zárból, és az inge alá dugja. Minden eshetőségre.
Ha az égő kanócra mered, és nem gondol semmi másra, úgy tetszik, körülötte mindenütt világos van, nemcsak a lámpa parányi fénykörében, és akkor nem is olyan félelmetes a vlág. Szásuk igyekszik nem nézni se jobbra, se balra, hanem csak a fénybe. Bogarak rajzanak a lámpa körül. Egészen aprók – alig észrevehetőek, de nagyobbak is, sőt egészen nagy, bolyhos, vastag potrohú lepkék is vannak köztük. Ezek a bogarak teljesen mások, mint a nappaliak, valahogy mind olyan fakó, sápatag színű. Keringenek a bura körül, beleütköznek a lámpaüvegbe, és megperzselődve potyognak le az asztallapra. Szásuk megpróbálja elkergetni őket, de azok makacsul a láng felé törnek, és meg is égetik magukat. Szásuk, hogy kényelmesebben figyelhesse őket, egyik öklét a másikra teszi, majd rájuk támasztja az állát. A bogarak csak szálldosnak, szálldosnak, keringenek és keringenek…
A lámpafény elhalványul, folttá szűkül, majd ponttá zsugorodik. Ebből a pontból újra fény lobban, és szokatlanul ragyogó, verőfényes nappallá változik.
A brigád teljes létszámban a ponyvatető alatt hűsöl. Szásuk is az asztalnál ül. Az udvarra behajt a Moszkvics. Csillagjós kiszáll az autóból, köszön mindenkinek, majd Szásukhoz fordul:
„Hogy ityeg a fityeg?”
„Minden rendben”– feleli Szásuk.
„Hát anyukád?”
„Anyukám kórházban van.
„Akkor meg kell látogatni. Tessék, parancsolj…”
A bal odali ajtót nyitja ki Szásuk előtt.
„Vezessen csak ő – szól oda Ivan Danyilovics –, én megbízom benne.”
Csillagjós jobbról száll be, utasnak, Szásuk pedig méltóságteljesen foglal helyet a volánnál, és megkérdezi:
„Mit kell tenni, hogy elinduljon?”
„Természetesen, dudálni!” – válaszolja Csillagjós.
Szásuk megnyomja a dudát. Olyan hangos kürtszó hallatszik, hogy a halászok befogják a fülüket.
„Adjunk rá gázt?” – kérdi Szásuk.
Csillagjós bólint, és rákacsint.
„Csak rajta!”
A gépkocsi nekiiramodik, és száguldani kezd a part mentén, a ritkán használt földúton. A határőrök kihajolnak az ablaknyílásokon, és integetnek Szásuknak, ő meg kinyújtja a bal kezét, és az ujjait illegeti, ahogy Szemjon bácsi szokta.
A torony messze mögöttük marad, majd el is tűnik. A kiégett sztyeppen tehéncsorda bandukol az út szélén. Szásuk rájuk dudál, és a teheneket mintha szél fújta volna le az útról, a pásztor pedig karját széttárva, száját nagyra tátva az ijedségtől és a csodálkozástól sóbálvánnyá dermed.
Az autó a sztyeppen át vezető úton száguld, s Csillagjós egyszercsak megkérdezi:
„Várj csak, mi az ott?”
Egy fekete pont tűnik fel a távolban, gyorsan növekszik előttük. A Moszkvics megáll a mellett a valami mellett, ami nemrég még a „kecskebak” volt.
Kerekei szanszét gurultak, utasfülkéje középen összeroppant, és felfordulva hever a földön, a motorházfedél alól dől a gőz, a kocsi hátuljából füst árad. A sofőr az ég felé meredező hűtő előtt áll, és tanácstalanul vakargatja a kobakját.
A félig szétesett utasfülkéből kimászik az izzadság– és koromlepte Simaképű. Odafut a Moszkvicshoz, de már jó előre lekapja halványsárga, lyukacsos kalapját.
„Hallgass meg, barátom! – esdekel. – Segíts rajtam, tégy meg egy szívességet: vigyél el Tuzliba! Jó?”
Szásuk és Csillagjós összenéznek. Simaképű igyekszik elkapni a pillantásukat, és lihegve folytatja:
„Nézzék, összetört… És se egy ló, se semmi… A kolhozban meg minden gépkocsi fuvarban van… Tegye meg azt a szívességet! Engedje meg, hogy a maga kocsiján utazzam Tuzliba! Jó? Meg kell őket noszogatnom…”
Könyörgő pillantásokat vet hol Szásukra, hol Csillagjósra, gyűrögeti a kalapját, és azzal próbálja letörölni arcáról az izzadságot, de csak még jobban szétkeni rajta a sarat és a kormot.
„De amikor téged kértek meg az emberek – mondja Szásuk –, te, ugye, sajnáltad az autód odaadni?”
Simaképű még alázatosabban hajbókol előttük, de Szásuk és Csillagjós hajthatatlanok.
„Helyes! – mondja Csillagjós – Csak üldögéljen itt egy darabig. Legalább megtanulja, mi az igazság.”
Szásuk gázt ad, és otthagyják a megalázott, megvetésükkel sújtott Simaképűt.
A gépkocsi Tuzli utcáin robog. Szásuk időnként olyan hangos és éles kürtjeleket ad le, hogy mindenki félreugrik és elszalad az útjukból. A kórház tornácán ott áll anyuka és az orvos. Anyuka már nem sápadt és elcsigázott, hanem rózsaarcú, vidám és teljesen egészséges. Az orvos Zsorkára hasonlít, csak szakállas és szemüveges.
„Meggyógyult?” – kérdezi Csilagjós.
„De még mennyire! – válaszol az orvos Zsorka hangján. – Minálunk ez napok kérdése. Hiába, a tudomány!”
„Akkor tessék beszállni – mondja Csillagjós –, és én elviszem önt a világ végére. Vagy egyenesen az űrbe…”
Ekkor hirtelen minden elsötétül, az orvos Zsorkává változik, amint éppen Szásuk füle fölött ordítja el magát:
– Ugye, megmondtam: kiköpött fedélzetmester! Még a barakkot is bezárta…
A „denevérlámpától” alulról megvilágítva Zsorka és Ivan Danyilovics áll az asztal mellett.
– Derék srác vagy – dicséri meg Ivan Danyilovics –, nem vertél át. Add ide a kulcsot!
Szásuk előveszi a kulcsot, átnyújtja, és váratlanul keserves zokogásban tör ki.
– Mi bajod, kis buta? – csodálkozik Zsorka.
– Nem i-gaz! fuldoklik a könnyektől Szásuk.
– Mi nem igaz? – kérdezi Ivan Danyilovics.
– Semmi sem igaz! – visítja Szásuk, és csak sír, arcát a karja mögé rejtve.
Ivan Danyilovics és Zsorka szótlanul nézik Szásukot. Odamegy az apja is, kézen fogja, és elviszi a hálókamrába, lefekteti a priccsre. Szásuk elcsendesedik, de még sokáig szipog és görcsösen össze-összerándul.
Az álom nem tér vissza. A kisifú úgy alszik mint akit fejbe vertek, álomtalanul. Amikor felébred, minden eszébe jut, és mindjárt szemrehányást is szeretne tenni Zsorkának, amiért felébresztette. Csak éppen nincs kinek szemrehányást tenni – a barakkban egy lélek sincs, az udvaron pedig csak a tűzgyújtással foglalatoskodó Ignatot találja. Szásuk elszalad ahhoz a házhoz, ahol az asztronómus lakik. A Moszkvics szélesre tárt csomagtartószájjal áll a tornác mellett. Csillagjós az utcának háttal állva a csomagtartóban kotorászik. Talán… készül valahová, és magával viszi Szásukot is? Talán a valóságban is megtörénik, amit álmában látott? Miért ne, a nagymama gyakran mondogatta, hogy az álmok valóra válnak.
Az ajtóban Anuszja mamája jelenik meg, két utazótáskát tesz le a tornác kövére. Szásuk – biztos, ami biztos – elbújik egy fa mögé. Az asszony bemegy a házba, majd Anuszja lép ki onnan, és ekkor Szásuk halkan odafüttyent neki. Csillagjós nem hallja vagy nem törődik vele, de Anuszja megfordul rá. Szásuk integet neki, hogy menjen oda hozzá. Anuszja kimegy az utcára. Arca szomorú, de az is lehet, hogy csak álmos. Ma még jobban ki van öltözve: piros szegélyű ruha van rajta, piros cipő és ugyancsak piros szegélyű, új panamakalap.
– Hát te miért vagy így kicicomázva? – kérdezi Szásuk.
– Elutazunk – mondja szomorúan Anuszja. – Végleg.
Szásuk hallgat, és hol őt nézi, hol Csillagjóst, aki éppen a táskákat rakja be a csomagtartóba. Anuszja most is a kalapgumiját rángatja, az nagyokat csattan az állán.
– Miattam?
– Minden miatt. Anyu miatt… „Én itt semmi pénzért sem maradok tovább…” – utánozza gúnyosan. – Pedig én jól érzem itt magam. Meg apu is.
– Hát akkor?
– Azt hiszed, lehet vele beszélni? – sóhajt Anuszja. – Itt, azt mondja, nincsenek se emberek, se vízvezeték, és egyáltalán…
– Mi az, hogy „se emberek”? Vannak éppen elegen.
Anuszja a vállát vonogatja. Mindketten hallgatnak. Sokáig és elkomorodva.
– Én meg azt hittem, hogy majd fogsz nekem egy másik rákot. Vagy én magam. Eldugtam volna…
– Várj csak! – pattan fel Szásuk. – Mindjárt jövök.
Szélsebesen hazavágtat, bemászik a priccs alá, előveszi a kuhtilt, és mindkét kezével magához szorítva, gyordan, de óvatosan visszaszalad. Anuszja a kertajtóban vár rá.
– Nesze! – mondja lihegve Szásuk.
Anuszja szeme felragyog, orra összeráncolódik az örömteli mosolytól.
– Örökbe adod? Emlékül?
– Aha!
– Jaj de jó! Apu, apuka!… Nézd, mit kaptam Szásuktól.
Anuszja befut az udvarra, és öszeütközik az anyjával. Anyja ránéz a kuhtilra, orrcimpái kitágulnak és elfehérednek.
– Megint valami mocskos kacat?
Kikapja Anuszja kezéből a kuhtilt, és odavágja. A kuhtil ráesik a tornác előtti sárkaparó vasra, és összetörik. Anuszja elszörnyedve csapja össze a kezét, és felveszi a csörgő üvegszilánkokkal teli, összelottyadt hálót.
– De hát miért? Nem szégyelled magad?! – visítja Anuszja, és zokogva veti magát apja karjaiba.
– Apu, apu, mondd meg neki te!…
Csillagjós magához szorítja a kislány remegő vállacskáját, és szótlanul néz a feleségére. Az elfordul tőle, odamegy az első ajtóhoz, és beszáll a gépkocsiba.
A kuhtillal együtt összetört valami más is, amit Szásuk nem tud szavakban megfogalmazni, de amitől elviselhetetlen keserűség tölti el. Lázasan körülnéz, a léckerítés tövéből letör egy összeszáradt sárcsomót, meglendíti a kezét – és leereszti. Csak úgy reszket az indulattól, úgy, de úgy belevágná azt a sárcsomót abba a szép, gonosz arcba. De megérti, hogy nem szabad megtennie. Átmászik az árkon, és leggugol az öreg, poros nyárfa mellé.
Az asztronómus beülteti a síró Anuszját a hátsó ülésre, elbúcsúzik a háziasszonytól, majd beindítja a motort. A Moszkvics himbálózva fordul ki az útra.
A férfi és a felesége maguk elé merednek, egy szót sem szólnak egymáshoz, mintha láthatatlan, de áthághatatlan fal választaná el őket. Anuszja az ülésen tornyosuló csomagok közé bújva csillapíthatatlanul zokog. Szásukra senki se figyel. Az autó bekanyarodik Nyikolajevka felé. A hajdani mély sár az úton régen kiszáradt, finom barna porrá örlődött a kerekek alatt. Most sűrű felhőként emelkedik a csomagtartó mögött, és eltakarja a narancsszínű csodát.
————————————————————————————————————————
(Nyikolaj Dubov Miért rosszak az emberek című regényéből. Baka István fordítása.)