– Ott a vízfenék, látod? – magyarázza Zsorka vetkőzés közben.
– És amott? – mutat Szásuk a távolba.
– Ott is van, csak mélyebben. És odáig nem szabad beúsznod, mert belefulladsz.
– Hát rajtad meg miféle rajzok vannak? Szoktak tán emberekre rajzolni?
Zsorka mellére kék pontokkal egy káró ász, egy palack és egy női láb van tetoválva. És ez van föléjük írva: „Ami tönkretesz”.
– Szamárság! – legyint Zsorka – Szamarakra rajzolnak ilyeneket.
– Miért, talán te szamár vagy?
– Csak voltam. Ámbár, egy kicsit tán az is maradtam.
Nekiiramodik, lebukik a víz alá, és olyan sokáig nem merül fel, hogy Szásuk már kezdi azt hinni, hogy belefulladt.
– Rajta, fedélzetmester! – rikkantja prüszkölve Zsorka. – Bukj le te is!
Szásuk jól teleszívja magát levegővel – arca hólyagként fúvódik fel -, befogja az orrát, lebukik, és… a hasán szánkázik a homokban, a sekély vízben. Zsorka hahotázik.
– Csodabogár! Minek szántod a hasaddal a földet?
– Ha egyszer itt olyan sekély – sértődik meg Szásuk.
– Neked nem lehet a kedvedre tenni – hol mély a víz, hol meg sekély. – Zsorka közelebb úszik, leáll a vízben, és előrehajol. – Mássz fel a vállamra!
Szásuk felmászik rá, belekapaszkodik a férfi vörös hajába. Zsorka kiegyenesedik, és Szásuk szinte megdermed, olyan magasan van most a víz felett – Zsorka alig valamivel alacsonyabb Ivan Danyilovicsnál.
– Felkészültél? Hoppá!
Zsorka felrántja a vállát. Szásuknak annyi ideje sem marad, hogy két tenyerét összezárja, kezét-lábát szétterpesztve, mint egy béka, egész testtel toccsan a vízbe.
– Na, hogy ízlik?
– Remek! – rikkantja Szásuk. – Bimsz, hozzám!
A kutyus a víz szélén áll, vissza-visszahőköl a feléje futó hullámok elől, és megugatja őket. Szásuk elkapja, fölveszi, beviszi a vízbe. A kutyus vinnyogva próbál szabadulni. Szásuk odáig megy, ahol már mellig ér a víz, ott engedi el a kutyát. Az fulladozik, prüszköl és kétségbeesetten kapálózik – úszik. Szásuk a nyomában van és hahotázik. Bimsz valahogy kikecmereg a szárazra, és a fejét rázogatja, lelógó fülei nedves rongyokként paskolják a pofáját.
– Itt jobb fürödni, mint otthon, a Jalpuhban – állapítja meg Szásuk, miután teljesen kifulladva végigterül a fövenyen.
– Sós a víz, fenntartja az embert.
– De miért nem fürdik a többi halász is?
– Öregek már, nem akaródzik nekik.
– Hiszen te is öreg vagy.
– Még nem – csak harminckét éves vagyok… Menjünk, mert anyád már nem tudja, hova lettél, aztán botrányt csap.
Felmennek a lankás partoldalon.
– Mi van ott? – mutat Szásuk a rácsszerkezetű toronyra, amelyiknek madáretetőféle van a tetején.
– Határőrtorony. Határőrök ülnek benne, a határra vigyáznak.
– A kémeket figyelik?
– Azokat hát.
– Menjünk oda, nézzük meg!
– Nincs ott semmi néznivaló. Ha meglátnak, elkergetnek.
– És ha éjszaka megyünk oda? Akkor nem látnak meg.
– Éjszaka, testvér, aludni kell.
– Hát ott mi van?
– Betonerőd. Bunker. A németeké volt.
Az erőd romjai a partfal közelében meredeznek. A megmaradt alapfalakból begörbült vaspálcák, meghajlott betongerendák ágaskodnak. A földdel feltöltött murvát dudva nőtte be. Szásuk megpróbálja átkarolni a falmaradványt, de ujjai nem érik el a két szélét. Az erődtől kiindulva, a partfaltól kissé távolabb, beomlott, elgazosodott lövészárkok kanyarognak.
– Talán… – Szásuk hangjából remény csendül ki – talán maradtak itt töltények, nem? – Keressük meg!
– Hogyne, húsz éve itt hevernek, csak rád várnak. Nézd, ott szalad anyukád, ad az majd neked töltényeket!
Az anya szaporán lépeget feléjük. Rá se néz Zsorkára, mintha nem is létezne, leken egyet Szásuknak, megragadja a kezét, és a ház felé vonszolja. Csak amikor Zsorka már messze elmaradt tőlük, sziszegi dühösen:
– Hányszor mondtam, hogy ne cimborálj vele!
– De, mama, ő egyáltalán nem bandita, elmesélte… Jaj, miért verekszel? Ha verekszel, téged is börtönbe csuknak.
– Majd én megmutatom neked.
Szásuk hirtelen mozdulattal kiszabadítja magát, és elszalad.
– Fuss csak, fuss, előbb-utóbb úgyis hazajössz!
Szásuk nem ijed meg a fenyegetőzéstől: édesanyja engedékeny, nem tud sokáig haragudni.
Valóban hamar lecsillapodik, és amikor Szásuk hazafut ebédelni, nemcsak hogy nem pofozza fel, de még meg se szidja. Ebéd után az anya nekifog mosogatni, aztán eltörli az edényeket. Szásuk beül a tornác alá, a hűvösbe. Bimsz melléje telepszik, és mindjárt el is szenderedik. Az evéstől elnehezült Szásuknak is leragad a szeme, már-már elalszik, de közben Zsorka lép ki a tornácra. Szásukot nem veszi észre, egyenesen a gyerek anyja felé indul. Az rásandít, de tüstént el is kapja a tekintetét, és az edényekre mered.
– Hallgass ide, Nasztya… – kezdi Zsorka.
Az asszony kicsit feléje fordítja a fejét, de nem néz rá.
– Miért tiltod el tőlem a kissrácot?
– Nem hozzád való.
– Itt senki sem való hozzá – csupa vén medve veszi körül!
– Medve, nem medve, de legalább nincsenek bemocskolódva.
– Én talán be vagyok? Tán megöltem valakit, vagy kiraboltam?
– Én azt nem tudhatom… – mondja az anya, és olyan dühödten dörgöli a levesestálat, mintha lyukat akarna fúrni bele.
– Akkor kérdezd meg!
– Nem tartozik rám, minek kérdezősködjek?
– Akkor meg ne dobálózz a szavakkal! „Bandita”, „börtönben ült”…
– Tán azt állítod, hogy nem? – csattan fel az asszony.
– Jó, hát ültem! Na de miért? Magadfajta ostoba nőszemélyek pártjára keltem!
Az anya némán törölgeti tovább ugyanazt a tálat, majd így szól:
– Mondani mindent lehet…
– „Mondani” – visszhangozza Zsorka. – Látni kell a szavak mögött az embert is. Ej, te!
Megfordul, és lehorgasztott fejjel visszamegy a barakkba, az asszony meg gyanakvó tekintettel néz utána.
– Miért kellett belekötnöd, mama? – szólal meg Szásuk. – Amikor ő…
– Elhallgass! – kiált rá az anyja, és haragosan csapkod a törlőkendővel. – Még te is ott köthetsz ki…
A halászok estefelé ismét tengerre szállnak. Szásuk és Bimsz elkísérik őket a kikötőbe, aztán a deszkapallón ülve néznek utánuk, amíg a csónakok morzsányivá nem zsugorodnak. Akkor Szásuk füttyent Bimsznek, és elindul az egykori erődítmény felé. Végül is Zsorka honan tudhatná? Hátha mégis maradt ott valami, amit eddig senki sem talált meg, de most ő, Szásuk mégis megtalálja.
A falujabeli gyerekek megpukkadnának az irigységtől.
Akárhogy töri is magát, nem lel semmit. Csak tevetövis, bogáncs, betontörmelék és a naptól felforrósodott por van mindenütt. Szásuk alaposan összeszurkálja a kezét, és tele lesz karmolásokkal. Ekkor elkezd háborúsdit játszani. Beleheveredik a beomlott lövészárokba, és géppuskasorozatokat ad le: tra-ta-ta-ta-ta… Egyedül unalmas a játék, és Bimsz is csak zavarja. Ész nélkül rohangál, és semmilyen parancsszóra nem hallgat. Amikor pedig Szásuk felderítésbe kúszik, Bimsz ugatni kezd, és Szásuk sarkát harapdálja. Ugyan, miféle felderítés ez!
Szásuk megiramodik a határőrtorony felé, de rövidesen lépésre vált, majd meg is torpan. A bódéhoz vezető lépcső mellé lovat kötöttek. A ló lábait váltogatja, és a farkával legyezi magát. Lehet, hogy már el is kaptak ott valakit? A kisfiú nagyon szeretne közelebb menni és mindent jól szemügyre venni, de előre tudja, hogy el fogják kergetni. Még ha a nap nem is sütne olyan nagyon, akkor tán észrevétlenül oda lehetne lopakodni, de a nap, bár lemenőben van, erősen tűz még, a rét pedig kopár, sehová sem lehet elbújni, messziről észreveszik őt, és biztosan elzavarják. Hiszen a nagyok mindig csak magukra gondolnak – nekik jut minden érdekesség, a kicsik meg csináljnak amit akarnak.
Szásuk hazabandukol. Meg akarja várni a halászok visszatérését, de anyja asztalhoz ülteti, aztán ő ad enni Bimsznek, aztán meg kezd leragadni a szeme, és már csak éjszaka ébred fel, a priccssen.
A válaszfal mögött a halászok versenyt horkolnak. Apja és anyja szintén alszik. Bimsz is szendereg az ajtó mellett. Az ablakon, pontosan a párkány felett, a hold kandikál be a szobába. Szásuk nesztelenül lemászik a priccsről, és az ajtóhoz lopakodik. Bimsz megpróbál összegömbölyödni, de felfúvódott hasa nem engedi, ezért ismét szétterpesztett lábakkal terül el a padlón.
Szásuk, hogy messzebb ne csábuljon, letelepszik a tornác elé. A hold egyáltalán nem olyan, mint a nyekraszovkai, valahogy teljesen más – hatalmas, vérvörös korongként függ a látóhatár fölött. Az udvaron és a sztyeppen minden jól látható, csak éppen másmilyennek mutatkozik, mint nappal.
Kísérteties és mélabús külsőt ölt most a táj. A határőrtorony fekete póznaként meredezik a ritkás csillagok között.
Mi lenne, ha most odamenne és megnézné, hogy fogdossák a kémeket? Szásuk maga is fogott már. Otthon, az ártéren. Ott nehéz ám igazán megfogni bárkit, amikor a gyerekek elbújnak a nádasban. De hát az csak játékból volt…
Szásuk óvatosan, fülelve lépeget. A házból horkolás hallatszik, Ivan Danyilovcs brigádvezető mindig vontatott, mély hangon horkol, akár egy üresjáratban berregő traktor. Szásuk továbbmerészkedik. Lába belesüpped a langyos porba, léptei így semmi zajt nem csapnak. Átbújik a kerítésen, futásnak ered a torony felé. Már itt is vannak a buckák a lerombolt erőddel, a beomlott, elgazosodott lövészárkokkal. Szásuk lépésre vált, körülnéz. Nem, csöppet sem fél, de lassan mégis rettegés keríti hatalmába: elvégre itt halottak vannak, megölt fasiszták. Nappal nem tudnak ártani, de éjszaka…
Valahol a közelben éles hangon rázendít egy kabóca. Szásuk megtorpan. Ismét csend van. A buckák némák és mozdulatlanok. De hirtelen úgy látja, hogy a földből elgörbült karok meredeznek… Szásuk megborzad, hideg futkos a hátán, és már majdnem felüvölt és eliszkol, amikor eszébe villan, hogy nappal már látta őket, és hogy azok egyáltalán nem karok, hanem meghajlott vasgerendák. Szásuk fellélegzik. Igaz is! A fasisztákat ugyan itt ölték meg, de valahol másutt temették el őket. Tehát semmiféle halottaktól nem kell itt tartani!
Szásuk körbe-körbenézve, halkan és óvatosan, mintha üveglapon járna, halad el a buckák mellett. Háta zsibbadozik, minduntalan elakad a lélegzete. A buckák elmaradnak. Szásuk megszaporázza lépteit, majd rohanni kezd. A bíborszínű holdnak már csak a csücske villan ki az egyik bucka mögül. Elhalványul, eltűnik, és hirtelen, minden átmenet nélkül, teljes sötétség szakad a tájra. Szásuk teljes erőből vágtázik már, amíg neki nem ütközik a torony lépcsőjének, amiben aztán megkapaszkodhat.
Körös-körül csend honol. A fekete égen csak ihol-néhol pislákolnak a csillagok. A torony tövében tevetövisbokor terpeszkedik. És semmi mást nem lehet látni, sem a brigádbarakkot, sem az erődromokat. Messze a magasban homálylik az őrbódé, és valaki biztosan ül benne. És ha nem? Szásuk fülelni kezd, de nem hall semmit.
A kisfiú csak ekkor fogja fel, mit művelt. Egyedül, egyes-egyedül maradt a kihalt, sötét mezőn. Sehol egy teremtett lélek, közte és a barakk között pedig, ahol a szülei alszanak, ott van a lerombolt erőd a maga halottjaival. Szásuk a lépcsőbe kapaszkodva nyüszít a félelemtől, mint egy kiskutya.
Nehéz léptek csikordulnak a lépcső fokain, valaki megérinti a gyerek vállát.
– Kiszfiú? Hogy kerülsz ide? Mijér szírsz?
– Én nem sírok – hüppögi Szásuk.
– Mijér jöttél ide? Hol van tied apuka, anyuka? Fussz haza!
Szásuk visszanéz a félelmetes pusztaságba, amely elválasztja őt a brigádbarakktól, és kétségbeesetten rázza a fejét.
– Mi van ott, Hakim? – kiáltja fentről valaki.
– Eltévedt bárányka… Kici kiszfiú. Szír, szírdogál – feleli Hakim.
– Miféle kisfiú?
– Magam szem értem. Kiszfiú ész kész.
– Hozd fel, kiderítjük.
Hakim kézen fogja Szásukot, és felvezeti a lépcsőn. Vakító fénysugár fúródik Szásuk arcába.
– Ki fia-borja vagy? Honnan jössz?
A fénytől elvakított Szásuk szaporán pislog.
– Ott – mutatja -, ott van a mamám. És a halászok. Meg apuka is.
– Hát ide meg minek jöttél?
– Körülnézni.
– Nincs itt semmi néznivaló, szaladj haza anyukádhoz!
– Nem megyek – mondja Szásuk, és egészen addig hátrál, amíg a bódé falának nem ütközik. – Sötét van. Félek.
– Idejönni nem féltél? Ugyanúgy vissza is juthatsz.
– Hogy jutnék?! – tiltakozik Szásuk. – Akkor fent volt a hold.
– Mindegy, itt idegenek akkor sem tartózkodhatnak. Világos?
A katona, akinek a váll-lapjára keresztben rangjelzés van varrva, nagyon haragosan beszél. Szásuk válasz helyett megint szipogni kezd.
– Sírni pedig egyáltalán nem szabad – mondja még hangosabban a rangjelzéses katona. – Beállítasz a határőrökhöz, és bőgsz. Milyen katona lesz így belőled?
– De hisz én még kicsi vagyok – hüppögi Szásuk.
– Ha kiskorodban rászoksz, nagykorodban is bőgőmasina leszel. Sírást abbahagyni – vezényel a katona.
– Többet nem fogok…
– Válaszolj szabályosan: igenis, abbahagyni!
– Igenis, abbahagyni! – ismétli meg Szásuk. – Csak ne kergessenek el! Nem nyúlok semmihez, és nem fogok rosszalkodni.
– Hadd ücsörögjön itt, nem? – mondja Hakim.
– Nem szabályos. S különben is, ha a szülei észbe kapnak, azt fogják hinni, hogy elveszett.
– De hiszen én nem vesztem el! – szól közbe a felbátorodott Szásuk. – Magukkal vagyok!
– Jól van, egyelőre ülj csak itt! Ha hazamész, apád kiporolja a feneked a nadrágszíjjal.
– Nem – sóhajtott Szásuk -, a fülemet fogja megcibálni.
– A fülcibálás, az se rossz.
Az őrbódé nagyon kicsi és sivár. Egy ajtó, három ablaknyílás és egy pad. Semmi érdekes. Szásuk felágaskodik, ő is kinéz a nyíláson, de nem lát semmit. Körös-körül minden sötétségbe merül, csak a csillagok pislákolnak az égen. Egyszer csak jobb felé felszakad a sötétség. Remegő, kékes fényoszlop fúródik a magasba, meghajol – és hirtelen élesen és pontosan, mintha egészen közel lenne, kirajzolódik a partfal, rajta a fűcsomók; majd a sötétségből előugrik a távoli kikötő és a szállítószalag, fehérlő ablakszemek villannak fel a kékre színeződött barakkon.
– Mi ez? – kérdi halkan Szásuk.
– Reflektor.
– Az néz?
– Csak világít. Nézni mi nézünk.
Az éles, remegő fényoszlop, miután körültapogatta a partot, jobbra fut tovább, a tengeren fodrozódó hullámok csillannak meg benne. A fényoszlop egyre távolabb fut jobb felé, majd hirtelen eltűnik, és a helyén Szásuk szeme előtt még sokáig egy fekete csík remeg a tenger fölött. A katonák leeresztik látcsövüket.
– Maguknak itt könnyű lehet kémeket fogni – mondja Szásuk. – Fényszóróval. Minden látszik. És ártér sincsen. De mifelénk olyan bozótos ártér van a Jalpuh körül, hogy ha ott valaki elrejtőzik, sehogy sem lehet megtalálni.
– Megtalálják azt.
– Hacsak kutyával nem – tamáskodik Szásuk. – Nálunk Nyekraszovkában szintén van egy ilyen őrtorony. Csak abban nem határőrök ülnek, hanem Taraszics apó. Neki aztán jó nagy puskája van! Sokkal nagyobb, mint a maguké. Ha valaki bemászik a szőlőskertbe, jól odapörköl neki! Sóval.
– Miért, talán be szoktak mászni?
– Be bizony.
– Te is?
– Én is – ismeri be kis hallgatás után Szásuk.
– De hát lopni nem szép dolog.
– Persze hogy nem – sóhajtja Szásuk. – De szőlő is csak igen kéne… Meg ha több gyerek megy, én is megyek.
– Amúgy nem adnának?
– Ugyan már – amúgy! úgy nem érdekes… És hamarosan előmásznak?
– Kik?
– Hát a kémek.
A katonák nevetnek.
– Nem szokták előre bejelenteni.
– És ha előmásznak, maguk lőni fognak?
– Azt majd meglátjuk.
– Hát én, én nem lőhetnék egyet? Vagy legalább megfoghatom egy kicsit?
– A géppisztoly nem játék. És még valamit: az őrhelyen nem szabad beszélgetni. Ha már katonák közé csöppentél, csinálj mindent előírás szerint. Ülj ide a padra, és folytasd a megfigyelést! Mit kell erre válaszolni?
– Igenis, folytatom a megfigyelést.
– Akkor hát dologra!
Szásuk az ablaknyílásra mereszti szemét, de akárhogy igyekszik, az égi csillagokon és a tengeren tükröződő halvány visszfényükön kívül nem lát semmit. Unalmas a sötétséget bámulni, Szásuknak kétszer is a deszkafalba ütődik az orra. Végül szorosan odalapul hozzá, befészkeli magát.
– Nesze neked, fegyelem – szólal meg fölötte a rangjelzéses katona -, a katona alszik szolgálat közben.
– Dehogy alszom – tiltakozik Szásuk.
Persze hogy nem alszik. Csak éppen sűrű sötétség borul a világra. Még a csillagok is kihunynak. Sőt, a katonákat sem lehet látni. De ő azért hallja a beszélgetésüket – tehát nem alszik… Ébren van, csak éppen úgy tetszik neki, mintha álmot látna. A rangjelzéses katona és Hakim sorra járják ablakokat, és mindegyiken kinéznek. Majd a rangjelzéses katona váratlanul megáll előtte, és így szól hozzá:
„Miféle katona vagy te fegyver nélkül? Nesze, fogd!”
„Örökre az enyém?” – akad el az örömtől Szásuk lélegzete.
„Természetesen, örökre.”
Szásuk szorítja a géppisztolyt, ahogy csak bírja. Most aztán előmászhatnak a kémek! Lead majd rájuk egy sorozatot: tra-ta-tata…
– Hát ez meg mi a cuda? – mondja Hakim. – Halászok világot gyújtottak, lámpával futkorásznak…
– Történt valami… Uszmanov közkatona, indulás kideríteni! Figyelj, Hakim, őt is vidd magaddal, semmi értelme itt kókadoznia.
És Szásuknak most olyan érzése van, mintha csónakban volna, ő maga meg se moccan, de ringatja valami. Majd hirtelen kiáltás harsan, valaki felkapja, és olyan erősen szorítja magához, hogy fájdalmat okoz neki…
Édesanyja karjában van, Ivan Danyilovics, Ignat és Zsorka pedig föléje hajolnak. „Denevérlámpa” van a kezükben.
– Fjodor! – kiabál Zsorka. – Ne keresd tovább! Megvan.
– Mit képzelsz, te széltoló? – korholja Ivan Danyilovics. – Az embereknek pihenni kéne munka után, ehelyett utánad futkosnak.
– Csak a rosszalkodáson jár az esze! – dörmögi Ignat. – Nem kellett volna magunkkal hozni…
Nagy csizmadobogással apja bukkan elő a sötétségből.
– Adok én neked! – ordítja már messziről.
– Majd aztán, Fjodor – inti le Ivan Danyilovics. – Éjszaka van, az embereknek aludni kell. Köszönöm, katona! – fordul Hakimhoz.
– Mijér esz pánik? – kérdi az.
– Ezt a széltolót kerestük. Már azt hittük, vízbe fúlt. Hol volt?
– Oda szettenkedett asz őrszéghez, ész határőr akar lenni – nevet Hakim.
– Majd ad neki az apja határőröket.
Édesanyja hazaviszi Szásukot, lefekteti a priccsre. Szásuk fejét a párnába fúrja, és keservesen szipákol. Nem azért, mert a másnapi elnáspángolástól fél. Az úgysem maradhat el. Az bántja, hogy nincsen géppisztolya, illetve nem is volt, mert csak álmodta az egészet.
————————————————————————————————————————
(Nyikolaj Dubov Miért rosszak az emberek című regényéből. Baka István fordítása.)