Szásuk degeszre tömte a hasát a saját kásájával, és elálmosodott a jóllakottságtól és a fáradtságtól. úgy látszik, elég egy köleskását főzni, már elfárad az ember, s így előre élvezi, hogy most ő is bemegy a halászokkal a barakkba, és lefekszik pihenni. Hogy erőt gyűjtsön… De Ivan Danyilovics egyszer csak így szól:
– Jegor, takarítsd le az asztalt! – Zsorka kelletlenül ráncolja a szemöldökét. – Valakinek csak meg kell csinálni. És te vagy a legfiatalabb…
– Hát jó – mondja Zsorka. De csak akkor, ha a főszakács is besegít. Na, fedélzetmester, beszállsz? Mi ketten egy szempillantás alatt rendet teremtünk.
Szásuk beleegyezik. Ő most mindenre hajlandó. Még arra is, hogy újra kását főzzön. Vagy ami tetszik. Csak ismét hallhassa, milyen derék legény ő, és milyen nagyszerűen csinál mindent.
– Hogyan üssük nyélbe a dolgot? – kérdi Zsorka, és egy percig eltűnődik. Aztán előveszi a bádog gyerekkádat, amiben Szásuk anyja mosni szokott, és közös erővel minden tányért és kanalat beleborítanak.
– Én mosogatok, te meg fogod és szétrakod az asztalon.
– Hát törölgetni ki fog?
– Mi a fenének törölgetnénk? Maguktól is megszáradnak a napon.
És valóban, a nap annyira áthevíti az alumíniumtányérokat és -kanalakat, hogy szinte égetik Szásuk kezét.
– Hát ezt jól megcsináltad! – hajol Zsorka az üst fölé. – Most aztán bulldózer kéne, hogy kikaparja. Hozzál homokot!
– Honnan? Itt nincs.
– Tán nincs elég a tengerben? Ejnye, fedélzetmester…
Szásuk lohol a tengerpartra, de csak ott kap észbe – edényt nem hozott magával. Nem sokat töpreng, hanem teletölti az ingmellét, és a hólyagként kidagadó inget alulról két kézzel felfogva, visszaszalad. A homok csiklandós patakokban pereg végig a testén, de mégis majdnem a felével sikerül célba érnie. Zsorka a lekozmált üstöt súrolja, Szásuk meg a tűzhelyre könyökölve figyeli.
– Hát a fedélzetmester, az kicsoda?
– A fedélzetmester, az, testvér, fontos valaki. Az első ember a hajón.
– A parancsnok?
– Hogy a parancsnok? Az azért még fölötte van néhány… Viszont a fedélzetmester, az felettes ugyan, de a mi emberünk. És ami a legfontosabb – úgy ismeri a hajót, mint a tenyerét. Minden szögről tudja, hova van beütve, egyetlen óhajod-sóhajod sem titok előtte. Végeztünk! Most elmehetünk durmolni. Várj csak, hát a királykisasszonyod hol van? Vagy már szétváltatok, mint hajók a tengeren?
– Miért kötekedsz velem? – fortyan fel Szásuk.
– Jól van, jól van, már tréfálni sem szabad? – békítgeti Zsorka és elmegy aludni.
Szásuk pedig az anyjához szalad – hátha meggondolta magát, és mégis tiszta inget ad rá.
Édesanyja most még sápadtabb, nehezen lélegzik és nyögdécsel. Épp az ingére van gondja! Szásuk visszafordul, de az anyja már észrevette.
– Ülj itt egy kicsit, kisfiam! – kérleli elhaló hangon.
Szásuk leül a priccsre.
– Ivan Danyilovics azt mondta, derék legény vagyok.
– Derék, derék… – helyesel az anya.
– És Zsorkával még el is mosogattunk.
Édesanyja hallgat, de Szásuk így is érzi – nem tetszik neki, hogy ő megint Zsorkával volt. Bemászik a priccs alá, előveszi a kuhtilt, újból alaposan szemügyre veszi a kincsét, aztán visszadugja. A legyek döngicsélve ütköznek a poros ablaküvegbe. Szásuk begörbíti a markát, és vadászni kezd rájuk. A legyek erőlködve zümmögnek, s csiklandós érzést keltve vergődnek a markában. Azonban a legyekre is hamar ráun. Édesanyja egyre csak a mennyezet sarkára mered, és halkan nyög. Szásuk ettől teljesen elszontyolodik.
– Elmegyek Bimsszel játszani – mondja.
– Jól van, eridj csak – sóhajt az anya.
Szásuk elrohan, de egyáltalán nem azért, hogy Bimsszel játsszon, hanem az ötödik házhoz. Odaér és megdermed – az autó nincs sehol. Eltűnt. Nincs sem az udvarban, sem a sarkig tárt kapujú pajtában, sem a pajta mögött. Elutaztak. A friss keréknyomok még látszanak is az úttest vastag porában. Tehát nem is olyan régen. Talán csak az imént. Csillagjós becsapta. És még ő hívta, hogy jöjjön csak. Jó, nem hívta, hanem azt mondta: „Csak rajta!” – ami annyit tesz, jöhetsz, és közben… Eh!
Szásuk annyira elkeseredik, annyira megbántva érzi magát, hogy majdnem sírva fakad. De nem sír, hanem zsebre dugja a kezét, és mogorva tekintettel méri végig az utcát. Talán nem is mentek el végleg – csak a piacra vagy máshová –, és még visszajönnek. Jó volna bemenni az udvarba és megkérdezni, hova mentek a lakók, ám erre Szásuk nem tudja rászánni magát – még elkergetnék és meg is szidnák. Jobb lesz itt várakozni. Otthon úgysincs semmi érdekes – anya nyögdécsel, a halászok meg alszanak.
Szásuk átevickél az árkon, leguggol egy öreg nyárfa mellé, és várakozik. Meddig ül ott – félóra, egy vagy két óra hosszat –, ki tudja? A nap nem mozdul helyéről, de a nap állásáról amúgy sem tudná az időt megállapítani, órája meg honnan is lenne? Az utca kihalt. Csak egyszer ment át egy néni egyik házból a másikba, majd vissza. És még egy kutya futott át az úttesten.
Az idő múlásával elhamvadnak a remények. Szásuk átmászik az árkon, és már elindulna haza, ám ekkor váratlanul megpillantja az apját, aki Balabanovkából jön visszafelé. A férfi arca is poros, sáros verejtékpatakok csorognak végig rajta.
– Hát te mit keresel itt? – förmed rá az apa, de nem vár választ – Hogy van anyád?
– Fekszik.
– Nagy baj van! Egész Balabanovkát meg Nyikolajevkát beszaladgáltam – semmi eredmény. Ló sincs– honnan is lenne mostanság lovuk a parasztoknak? A kolhozban meg minden gépkocsi fuvarban van Aratnak. Elmentem a tanácsházára, ott meg azt mondják: nekünk csak egy szál kerékpárunk van.
Voltaképpen nem is Szásukkal, hanem önmagával beszélget, mert nincs más, akivel megoszthatná a gondját, akinek kipanaszkodhatná magát, így hát nem tudja, mitévő legyen.
– Gúnyt űznek belőlem, vagy mifene? Mintha kerékpáron el lehetne vinni! Tuzli, nem mondok sokat, legalább huszonöt kilométerre van innen. Elvérezne útközben…
– De miért?
– Kórházba kell vinni a mamát. Különben meghal. Akkor aztán mi lesz velünk?
– Hogy halna meg? – hökken meg Szásuk. – De hisz nem is öreg!
– Fajankó! Tán csak az öregek tudnak meghalni?… Hogy mi a fenének kellett nekünk tegnap a faluba menni, semmi értelme nem volt… Vagy lehet, hogy az utazás ártott meg neki, összerázódott…
Az apa, magában beszélve, sietős léptekkel halad a kertek alján – arra közelebb –, Szásuk meg igyekszik lépést tartani, és erősen töpreng a hallottakon. Mi oka lenne anyukának arra, hogy meghaljon? Betegeskedik egy darabig és kész. Már máskor is volt beteg. Két hétig feküdt az izmaili kórházban. Szásuknak még jobb is volt akkor. Igaz, gyakran nem jutott főtt étel – annyi baj legyen. Viszont oda mehetett és annyiszor, ahová és ahányszor akart, senki sem zavarta haza. Még hogy meghal! Szásuk csak egyszer látott halottat – a nagymamáját. Az arca összement, megsárgult, és valahogy olyan idegen lett. De a legszörnyűbb az volt, hogy élettelenné vált: nem beszélt, nem nézett fel, csak feküdt az asztalon, összekulcsolt kézzel, aztán meg elvitték és eltemették a föld alá…
Szásukot egyre erősödő riadalom és szorongás fogja el. Már szinte fut, és hirtelen azt látja, hogy az apja is futásnak ered, lehagyja őt – beront a brigádudvarra.
Az udvar közepén egy „gázik” áll. Mindkét ajtaja tárva-nyitva, az ülésen pedig egy borzas hajú legény hasal. Heverészik és cigarettázik.
– Hallgass ide – mondja elfúló hangon az apa – hallgass ide, cimbora! Segíts rajtam, tégy meg egy szívességet – vigyél el valakit Tuzliba… Jó?
A legény felnéz rá.
– Ki az a valaki?
– Az asszonykám megbetegedett, sürgősen kórházba kéne vinni. De itt, ha belegebedek, se találok semmiféle járművet. Se egy ló, se semmi, a hátamon mégse cipelhetem…
– Nem megy – rázza a fejét a borzas hajú –, nincs hozzá jogom. Nem az enyém ez a kurta farkú kecske. A főnököt kérd meg! Nekem nyóc! Ha ő megengedi, elviszem.
– És hol van a főnököd?
– A brigádvezetővel császkált el valahová. Tán a kantinba, tankolni.
Ivan Danyilovics ott ül az asztalnál, a tornácon. Az asztalon két üres „veres” üveg áll és egy megkezdett. Vele szemben egy idegen férfi ül, hímzett ingben. Nem lehet rámondani, hogy hájas vagy kövér lenne. Csak éppen majd kicsattan a jóltápláltságtól, és minden olyan sima rajta, hogy még az ingén sincs egyetlen gyűrődés sem.
– Erőt, egészséget! – köszön az apa, és sapkáját levéve lép a tornác elé.
– Üdvözlöm – válaszol a Simaképű, és kérdőn néz Ivan Danyilovicsra.
– Az egyik halászunk – morogja az.
– Magához jöttem – folytatja az apa. – Nagy kérésem lenne… Keresztül-kasul beszaladoztam egész Balabanovkát meg Nyikolajevkát. Se egy ló, se semmi… A kolhozban meg minden gépkocsi fuvarban van. És az elnök azt mondja: nincs hozzá jogom, hogy akár egyet is kivonjak a betakarításból, letépnék a fejemet…
– Bizony, bizony – bólint rá komolyan a Simaképű. – Miről van szó?
– Megbetegedett a felesége – magyarázza Ivan Danyilovics. – Nemrég írták ki a kórházból, ideutazott, és ágynak dőlt.
– De hát miért írták ki idejekorán?
– Ki kérdezi az embert! Kiírták és kész – mondja az apa. Arcát, nyakát még jobban elönti az izzadság, gyorsan törülgetni kezdi összegyűrt sapkájával. – Tegye meg azt a szívességet…
– Mi közöm nekem ehhez? Nem vagyok én orvos.
– Engedje meg, hogy a maga kocsiján szállítsuk Tuzliba. Csupán huszonöt kilométer.
Az apa könyörgő tekintettel néz a Simaképűre. Az hallgat, gondolkozik. Arca mozdulatlan, csak mintha megkeményedne, még simább és kerekebb lesz.
– Hát – szólal meg végre –, ismerem én azt a huszonöt kilométert. Másfél órát fog zötykölődni, és ott még mindenféle hercehurca… Hány órát veszítek én akkor? Nem, nem tehetem. Nincs hozzá jogom. Nem én rendelkezem az időmmel, én küldetésben vagyok. A szomszéd kolhozban nem haladnak a betakarítással, oda kell mennem, meg kell őket noszogatnom. Vegye igénybe a helyi erőforrásokat!
Kihörpinti poharát, kifordított kézfejével megtörli a száját, és a kalapja után nyúl. A kalap világossárga és lyukacsos, mint a szita – hogy szellőzzön. Szásuk Ivan Danyilovicsra fordítja a tekintetét. Azt várja, hogy az majd csak megszólal, és a Simaképű engedelmeskedni fog neki, mint ahogy mindannyian engedelmeskedni szoktak. De Ivan Danyilovics hallgat, az asztalra szegezi tekintetét, és ujjával egy „veres”-tócsát mázol szét az asztallapon.
A Simaképű és utána Ivan Danyilovics is lelépnek a tornácról, és elindulnak a brigádudvar felé. Szásuk és apja mögöttük mennek. Az apa még mindig nem teszi fel a sapkáját. Valószínűleg ki akarja lesni az alkalmas pillanatot, amikor a Simaképű megfordul vagy megáll, hogy akkor megismételje a kérést, de lehet, hogy abban reménykedik, hogy az meggondolja magát. A sofőr, amint messziről meglátja a főnökét, beindítja a motort.
A Simaképű Ivan Danyilovicshoz fordul, és kezét a kalapjához emeli, majd kinyitja az első ajtót. És Szásuk ekkor rádöbben, hogy már nem fogja meggondolni magát, és hogy anyukája ott marad a fülledt, légyzümmögéstől hangos hálókamrában, továbbra is rettenetesen fog nyögdécselni, és talán meg is hal… Szásuk kijön a sodrából, ökölbe szorítja a kezét, és teljes hangerővel, a tőle telhető legnagyobb dühvel ordít rá a gömbölyű, feszes ingű férfihátra:
– Despapa!
Simaképű a motorberregéstől nem hallja vagy nem vet ügyet rá, még csak meg se fordul. De az apja hallja, és akkora pofont ken le Szásuknak, hogy az megperdül tőle.
Már rég elült a por, amit a „kurtafarkú kecskebak” felvert, de Szásuk még mindig a ponyvatető alatt üldögél, és haragos könnyeit törölgeti. Hazamenni nincs kedve: ott van az apja, és őt most nem szereti és megveti. Ivan Danyilovicsot szintén. Lett volna ott Zsorka, ő biztosan behúzott volna ennek a despapának! De Szásuk maga sem hátrált volna meg, ha egy kődarab vagy más efféle lett volna a keze ügyében. Hogy hozzávágta volna! Gondolatban sorra veszi, mi mindent vághatott volna a Simaképűhöz, vagy más módon hogyan tanította volna móresre, s könnyei eközben észrevétlenül elapadnak.
Tekintete céltalanul kóvályog az üres udvaron, majd feljebb emelkedik, és megállapodik a határőrtornyon. Szásuk felpattan. Hogy ez eddig nem jutott eszébe! Nekik vannak lovaik – ő maga is látta – de tán még autójuk is.
Szásuk szélsebesen vágtat el a régi lövészárkok és az erődromok mellett. Az őrtoronynál nem lát lovakat, de ez nem jelent semmit, talán elrejtették őket…
Szásuk lihegve ér a lépcsőhöz, és fejét felszegve kiabál:
– Bácsik! Hé, bácsik!
Senki sem válaszol. Szásuk öklével veri a létrát, és ismét felkiabál:
– Bácsikák!… Hakim bácsi!
De fent és körös-körül csend van, csak a szél fütyül mélabúsan a torony rácsai között.
Szásuk nagy nehezen megbirkózva a lépcsőfokok közötti széles hézagokkal, felkapaszkodik a torony tetejére. Az ajtó be van reteszelve – tehát nincs ott senki. Szásuk mégis benyit. A bódé üres.
Lemászni valahogy még nehezebb és félelmetesebb is, mint felkapaszkodni. Szásuk háttal állva indul lefelé, jobb lábával sokáig keresgéli az alsó fokot, amikor végre eléri, ráteszi a bal lábát is, és csak azután engedi le ismét a jobbot, hogy a következő lépcsőfokot kitapogassa vele.
A balszerencsétől lesújtva ballag hazafelé, és már a kerítés közelében jár, amikor észreveszi, hogy a kertek alján por gomolyog. Először minden érdeklődés nélkül néz oda – mi érdekes lehet a szélkavarta porban? De a kanyarban a porfelhőből narancsszínű autókarosszéria villan elő. A szél félrevonja a porfüggönyt, és most már világosan látszik, hogy a narancsszínű autó tart a strandra vezető lejtő felé. Szásuk elkezd rohanni a kocsi elé, majd hirtelen észbe kap, és hanyatt-homlok beront a barakkba.
– Apa! Apa! – visítja.
– Halkabban, te! – legyint feléje apja a sapkájával, melyet még mindig a kezében tart. – Nem látod?
Az anya csukott szemel fekszik. Arca már nemcsak sápadt, hanem kékesfakó árnyalatot öltött.
– Figyelj, apa! – suttog és kiabál egyszerre Szásuk. – Megjött Csillagjós.
– Mit hordasz itt össze?
– Hát az a bácsi… akinek autója van. Menjünk, kérjük meg!
Az apa felpattan, kettesben futnak a narancsszínű gépkocsi felé. Anuszja ugrándozva igyekszik a lejtőn lefelé, anyukája degeszre tömött strandtáskával a nyomában. Csillagjós pedig sorra becsapja az ajtókat, majd vállára veti a napellenző ponyvához való, lepedőbe csavart tartóléceket.
– Polgártárs! – szólítja meg kétségbeesett hangon az apa, amikor odaér hozzá. – Kérem, bocsásson meg!… Segítsen rajtam, az isten szerelmére!
Könyörtelenül gyűrögeti a sapkáját. Szásuk először figyel fel rá, milyen elkínzott az arca, hogy remegnek elfehéredett ajkai, és ettől neki magának is remegni kezd a szája széle.
– Mi történt? – fordul hozzá Csillagjós, és a földre állítja a léceket.
Anuszja anyukája néhány lépést tesz feléjük, de egy kicsit arrébb áll meg.
– Az aszony megbetegedett, kórházba kell vinni, Tuzliba… Mindent beszaladoztam – nincs mivel bevinni. Se ló, se gépkocsi – akár meg is gebedhetünk! Mindössze huszonöt kilométer. De ha erre menne, még közelebb volna…
– Jevgenyij, egy percre! – szól oda Csillagjósnak a felesége.
– Várjon! – mondja Csillagjós az apának, és otthagyja.
Tízlépésnyire állnak, és halkan beszélnek, de Szásuk minden szót hall.
– Eszedbe ne jusson! – mondja az asszony.
– Hogyhogy?
– Hát csak úgy! Tudod tán, milyen betegsége van?
– Annyit tudok, hogy beteg, és egyedül ez a fontos.
– És a gyerek? És én? Mi nem vagyunk neked fontosak?
– Hát tudod… – szólal meg Csillagjós tőle szokatlan száraz és rideg hangon – ez már minden képzeletet felülmúl! Egy embernek segítségre van szüksége és kész… Belőlem még nem veszett ki a lelkiismeret.
– Így állunk? Hát csak tessék! – mondja az asszony alig visszafojtott dühvel. Orrcimpái kitágulnak, mintha futna. – Játszd csak a mentőszolgálatot minden jöttmentnek! De vedd tudomásul, hogy én itt nem maradok tovább. Egy napig sem! Elegem van a kulturálatlanságból, a koszos kölykökből… Betelt a pohár! Holnap elutazom. Én ide pihenni jöttem, végre emberi módon szerettem volna veled élni…
– Ahogy óhajtod – feleli szárazon Csillagjós, és a gépkocsihoz indul. – Tessék – mondja Szásuk apjának, és kitárja előtte az ajtót.
Az ügyetlenül, oldalazva kecmereg be az ülésre, vigyázva, hogy semmit be ne piszkoljon. Szásuk előreszalad, hogy észrevegyék és őt is beültessék az autóba. De nem veszik észre, s így nem tehet mást, mint hogy a Moszkvics által felkavart sűrű porfelhőben fut utánuk. Mire beér az udvarra, apja és Ivan Danyilovics éppen elhelyezik az anyját a hátsó ülésen. Az apa beül Csillagjós mellé, a gépkocsi rögtön meglódul, de nem Nyikolajevka felé fordul, hanem a partvonalat követve a határőrtorony irányába, ahol egy ritkán használt fölút húzódik. Amikor a por eloszlik, Szásuk meglátja Anuszját, amint elszontyolodva és kelletlenül kullog édesanyja után.
————————————————————————————————————————
(Nyikolaj Dubov Miért rosszak az emberek című regényéből. Baka István fordítása.)