Bimsz, mint mindig, boldogan veti magát Szásuk lába elé, kering körülötte, mintha tulajdon karikává görbített farkát akarná elkapni. Szásuknak nincs kedve vele foglalkozni, saját keserű sérelmével van eltelve. Bimsz nem bántódik meg. Eszeveszetten száguldozik összevissza. Amikor fordul, megcsúszik a pocakján, és felbukfencezik, de máris felpattan, és Szásukhoz rohan. S lassacskán Szásuk is megenyhül iránta. Még lelkifurdalást is érez: idehozta a kiskutyát, aztán magára hagyta. Hol ezért, hol azért, de mindig megfeledkezett róla. Teljesen elhanyagolta.
– Eztán mindig együtt leszünk. – mondja Szásuk. – Kérsz enni?
Versenyfutásban loholnak Ignathoz.
– Ignat bácsi – szólítja meg Szásuk –, add ide a kamrakulcsot, vágok egy darab kenyeret.
– Még mit nem, hogy a kamrában kotorássz!
– Miért? A mama mindig odaadta.
Ignat furcsa tekintettel sandít rá, de nem szól. Majd elfordul tőle, és kijelenti:
– Az anyád volt. Most vársz egy kicsit. Ha a kamrában lesz dolgom, hozok neked.
Kis idő múlva lemegy a kamrába, beteszi az ajtót maga után, aztán egy szelet kenyérrel jön vissza. Nem a végéből vágta, hanem valahonnan a közepéből.
– Ez kevés kettőnknek – biggyeszti a száját Szásuk.
– Elég volt a rosszaságból – még hogy kenyérrel etesd a kutyádat! Majd kap a maradékból, az is jó lesz neki… Nem kell egy kutyát elkényeztetni.
„Hű, de kapzsi!” – gondolja elképedve Szásuk, és otthagyja. A kenyér szivacsos, nyirkos és sületlen. Szásuk lefejti magának a felső héját, a többit Bimsznek adja.
Bimsz persze nem olyan szórakoztató játszótárs, mint Anuszja – bármit mond neki, csak a szemébe bámul, és a farkát csóválja. De ő legalább nem hagyja cserben, nem utazik sehová. Futkosni pedig mindig hajlandó, amíg fel nem bucskázik.
Versenyt futnak a partszegély nedves homokján, ahol nem süpped bele a lábuk. A sirályok is a halászokat várják, potyafalatokban reménykednek, és csak úgy hasítják a levegőt – oda-vissza, oda-vissza. Vagy olyan szemtelenek, vagy tudják, hogy Szásuk és Bimsz még kicsik – csöppet sem félnek tőlük, s közvetlenül a fejük fölött húznak el. Bimsz, amikor egy-egy szárnyas árny elrepül fölöttük, ijedten lapul le a homokba, majd félre ugrik, és sértődötten ugat a pimasz madár után, Szásuk pedig kineveti.
– Ej, te gyáva! – korholja. – De várj csak, nemsokára megnősz majd, és akkor senkitől sem fogsz félni, inkább tőled fél majd mindenki…
Szásuk nagyon világosan látja ezt a nem is távoli jövendőt. Bimsz felcseperedett, hatalmas és félelmetes kutya lesz belőle. Mindenki tart tőle, kitér az útjából, megpróbálja lekenyerezni. De ő ügyet sem vet senkire, hanem csak a gazdájának, Szásuknak engedelmeskedik. Mindenhová együtt mennek majd. Bimsz méltóságteljesen lépked mellette, időnként a fogát vicsorítja, és ha kell, megtépáz bárkit. És akkor majd senki sem meri megsérteni Szásukot vagy kötekedni vele…
A sirályok éktelen rikácsolásba fognak – a bárkák közelednek a kikötő felé. Jó fogás volt, a halászok elégedettek, vidáman ugratják egymást.
– Hé, fedélzetmester! – üvölti Zsorka. – Gyere segíteni, egyedül nem bírjuk.
Ignat szatyorral jön a stégre – halakat akar vinni a konyhára.
– Szervusz, gazdasszony! – óbégatnak feléje. – Hol hagytad a kötényed? Szoknyát kéne húznod a rend kedvéért.
Ignat nem tud a tréfára visszavágni, mogorván hallgat, és egyre jobban elkomorodik.
Szásuk leguggol Zsorka mellé halat válogatni. Bimsznek nagyon tetszik a lármás zűrzavar, ott ugrál mindenki lába alatt, és mindenhová bedugja az orrát és lógó nyelvecskéjét. Elkergetik, de azt hiszi, hogy ez is hozzátartozik a játékhoz, még vakmerőbben száguldozik, s végül Ignat lába elé tottyan. Az dühösen rúg bele a csizmájával, Bimsz, mintha megszorították volna a nyakát, nyekken egyet, felrepül a levegőbe, és a tengerbe zuhan.
Szásuk a stég széléhez rohan. Bimsz nem kapálódzik, nem próbál meg úszni, hanem lassan pörögve lesüllyed a vízfenékre.
– Belefulladt?
– Az nem lehet…
Az egyik halász a csónakból hosszú merítőhálóval elkapja a kutyakölyköt, kiemeli a vízből és a stégre borítja. Szásuk megtapogatja, de a kiskutya mozdulatlanul fekszik. Félig nyitott szájából víz csordogál, kilóg belőle a rózsaszínű nyelvének hegye. A halászok némán állnak és nézik a kiskutyát, Szásukot és Ignatot, csak a sirályok száguldoznak fölöttük ide-oda, és harsányan rikoltoznak.
– Megdöglött? – kérdezi valaki Szásuk háta mögött.
– Nem sok kell az ilyennek!
– Meglelte, kin töltse ki a haragját!
Szásuk csak akkor érti meg, mi történt. Felkapja a kiskutyát, magához szorítja, rázogatja. A kutya farka és lábai élettelenül kalimpálnak, feje lelóg, szájából elővillannak apró fogai és nyelvének a hegye. Szásukot elvakítják a könnyek, a kétségbeesés és a gyűlölet.
– Te… Te fasiszta! – ordítja Ignatnak. – Átkozott kupori.
A láda fölé hajoló Zsorka lassan és félelmetesen kiegyenesedik, átlép a ládán, mellen ragadja Ignatot, a másik kezét föléje emeli.
– Jegor!
Ivan Danyilovics kiáltása ostorcsapásként hat rá. Zsorka néhány másodpercig eszelős tekintettel mered Ivan Danyilovicsra, nyakán annyira kidagadnak az erek, hogy úgy tetszik, mindjárt elpattannak. Leereszti öklét, és ellöki Ignatot, aki beveri hátát a futószalag tartóállványába.
– Eridj innen, te féreg… ne kerülj többet a szeme elé!
Ignat lehajol a szatyorért, amit az előbb kiejtett a kezéből, és nyakát behúzva gyorsan elkotródik a stégről. A halászok némán néznek utána.
– Figyelj ide, fedélzetmester! – mondja a még nehezen lélegző Zsorka, és Szásuk vállára teszi a kezét. – Tedd ki a napra! Hátha jót tesz neki…
– Gyerünk, emberek! – vezényel Ivan Danyilovics. – Elég volt az álldogálásból.
A nap nem segít. A kiskutya szőre megszárad, de a teste egyre merevebb lesz, lábai megkeményednek, nem hajlanak, mintha fából lennének. Szásuk mellette ül, maga elé meredve, és csillapíthatatlanul zokog. Még akkor sem emeli fel a fejét, amikor Zsorka odamegy hozzá, és leül melléje.
– Ennek kampec! – mondja Zsorka, miután megtapogatja a tetemet. – Jól van na, itt már nem segít a sírás…
– úgy sa-sajnálom – szepegi a könnyektől fuldokolva Szásuk.
– Megértem, hogy sajnálod, csakhogy sajnálattal itt már nem mész semmire. El kell ásni… – Szásuk kétségbeesetten rázza a fejét. – Mi mást tehetnénk? Ha itt hagyjuk, a sirályok meg a rákok kezdik ki. Ez a falánk népség a dögöt is megzabálja.
A kikötőtől kicsit távolabb, az agyagos partfal tövében Zsorka a kezével gödröt ás a homokban, beleteszi a tetemet, és betemeti. Majd kézen fogja Szásukot, és hazavezeti. Szásuk alig tud járni, folyton megbotlik. Könnyek homályosítják el a szemét, hiába mázolja szét őket az öklével, hiába törölgeti, újra és újra patakzani kezdenek. Zsorka megpróbál a lelkére beszélni, hogy nem szégyell sírni, de Szásuk vigasztalhatatlan. A veszteségérzet sajgó fájdalommal tölti el. Utólag szemrehányásokat tesz magának nemcsak azért, mert az elmúlt napokban ügyet sem vetett a kiskutyára, teljesen megfeledkezett róla, hanem azért is, hogy egyáltalán magával hozta Balabanovkába. Azért nem akarta Nyekraszovkában hagyni a kutyust, mert félt, hogy nélküle elpusztul ott, erre itt pusztult el. Ha Bimsz Nyekraszovkában maradt volna, talán még most is élne, így viszont…
Szásuk a kenyeret és a kását egyaránt keserűnek érzi, alig tudja lenyelni. Igyekszik erőt venni magán, de szipogása ettől még mélyebbről jövő és görcsösebb lesz. A halászok szótlanul falatoznak, valamennyien komorak, elmaradnak az ilyenkor szokásos tréfák, ugratások is. Nem mintha a kiskutya pusztulása okozta volna rosszkedvüket – egyikük sem kedvelte őt különösebben –, de mégis valamennyien rossz hangulatban vannak.
– Össze se lehet hasonlítani a Nasztya főztivel…
Senki sem helyesel. Ignat olyan képet vág, mintha nem is hallotta volna. A halászok pihenni térnek. Szásuk, hogy ne kelljen Ignattal maradnia, elmegy hazulról.
A déli hőségtől felforrósodott levegő remegve örvénylik a buckák és a régi lövészárkok gödrei, a felrobbantott erőd betontömbjei fölött. Szásuk most minden érdeklődés nélkül pillant oda – nincs kivel háborúsdit játszani. Még Bimsz sincs vele, pedig az nem is tudott háborúsdizni. Talán később megtanult volna…
Szásuk a partfal peremére ül, onnan nézi a tengert. Nincs ott se csónak, se füstcsík, se egy vitorla. Csak a delelő nap sugaraitól csillámló végtelenség meg a láthartárt borító vöröses félhomály. Még sirályokat sem látni, elrejtőztek valahová – valószínűleg azok is elrepültek pihenni. Egy lélek sincs a föld színén. Üres a brigádudvar, kihalt a hőségtől elcsigázott Balabanovka, a sztyeppen pedig már régóta nem mutatkozik senki sem. És Szásuk olyan kicsinek tűnik most a saját szemében, olyan elhagyatottnak a kietlen pusztaságban, hogy szinte elviselhetetlen önsajnálat ébred benne. Egyik baj a másik után. Anyját kórházba szállították. Elment Csillagjós, és magával vitte Anuszját. Most pedig még Bimsz is odalett, és ő teljesen egyedül maradt. A halászokkal tán érdemes szóba állnia? Csak kinevetik. Játszani meg egyáltalán nem lehet velük… Mindnyájan rendesek Szásukhoz, de mi haszna belőle, ha egyszer felnőttek, és állandóan vagy dolgoznak, vagy alszanak. Még Zsorka tán az egyetlen…
Zsorka elsőnek ébred fel és jön elő a barakkból. Együtt mennek fürüdni, aztán kifekszenek a homokra, és beszélgetnek mindenféléről.
– Ne szomorkodj! – vigasztalja Zsorka. – Ha visszatérünk Nyekraszovkába, olyan kutyát szerzek neked – szemed-szád tátva marad. Egy igazi farkaskutyát. Amilyen a határőröknek van, emlékszel?
– Aha. – Szásuk nagyon szeretne egy farkaskutyát, kis töprengés utűn mégis így szól: – Csak az egy másik kutya lesz. Nem Bimsz.
– Bimszet már nem hozhatod vissza, ne is gondolj rá! Ha Ivan Danyilovics nem lenne, én azt a férget…
– Legalább egy jó nagyot behúztál volna neki – sóhajtja sajnálkozva Szásuk.
– Nem lehet, testvér, szavamat adtam Ivan Danyilovicsnak. Én, ha begorombulok, se istent, se embert nem ismerek…
Ebédre megint köleskása van, és Szásuk megint ízetlennek érzi. És nemcsak ő. Ugyanaz a halász, aki reggel Nasztyát emlegette, kilöttyinti kanalából a kását, és ezt mondja:
– Moslék.
– Ignat, tettél te ebbe szalonnát vagy nem?
– Hogyne tettem volna – válaszolja Ignat.
– Akkor meg hová lett, mert ebben egy falat nem sok, annyi sincs.
– Épp elég van. El kell osztani. Mert aztán egyszer hopp, másszor kopp.
– Hogyhogy, nincs tán szalonnánk? – kérdezi Ivan Danyilovics.
– Van, de nem sok. Másfél tábla maradt csak.
– Hová lett a többi? Sok volt.
– Azt meg én honnan tudjam? Még ha kezdettől fogva én feleltem volna az élelemért. De ez idáig az ment be a kamrába, akinek kedve szottyant. Itt van ez is – biccent Szásuk felé –, ez is bemászkált oda. Lehet, hogy a kutyájával etette fel a szalonnát…
Szásuknak még a lélegzete is eláll. Hogy mondhat ilyet? Miért hazudik? A kisfiút olyan megdöbbenés és felháborodás keríti hatalmába, hogy egy szót sem tud kinyögni, csak a borzadálytól tágra nyílt szemmel mered rá Ignatra.
– Hát ezért kellett eltenned láb alól?! – ordítja Zsorka.
– Várj! – inti le Ivan Danyilovics, és Ignathoz fordul. – Nasztyát ne piszkold, becsületesebb ő mindnyájunknál. Senkit sem szabad megrágalmazni a háta mögött…
– Akkor tán, maga szerint, én vettem el? Még a végén kiderül, hogy loptam.
Ivan Danyilovics hallgat, de Zsorka nem tudja szó nélkül megállni.
– Könnyen kiderülhet! – ordítja.
– Talán rajtakaptál? – vicsorít rá dühösen Ignat. – Láttad?
– Majd mindjárt meglátjuk! Fogjuk csak meg a ládádat, és rázzuk ki, nézzük meg, mit dugdosol benne!
– Nincs jogod átkutatni!
– Akkor jogtalanul! Ha akarod, kutasd át te is az én holmimat, nekem nincs rejtegetnivalóm. De te, ha eldugtál valamit…
Zsorka felemelkedik az asztal mögül. Ignat hátrál egy lépést a barakkajtó felé, arca elszürkül.
– Mit akartok tőlem, testvérek? – motyogja, miközben tekintete ijedten futkos a halászok arcán. – Hát szabad ezt?… És ha hazulról hoztam? Minden eshetőségre… Nincs hozzá jogom?
Valaki halkan füttyent, és félhangosan hozzáteszi:
– Elárulta magát!
– Hát így állunk! – szólal meg Ivan Danyilovics.
Mindenki Ivan Danyilovics felé fordul, várják, mivel folytatja. Ivan Danyilovics hallgat, és Ignatot nézi. Aztán lassan körbe járatja a tekintetét, mindenkit szemügyre vesz. Nem kérdez semmit, nem is szól, csak néz. És úgy látszik, pontosan azt látja, amit várt. Ismét Ignathoz fordul, és tompa, de határozott hangon ezt mondja neki:
– Eridj innen!
– Hogyhogy eridjek? Hová?
– Tőlünk el. Végleg.
– De hát hogy gondolod, Ivan Danyilovics? Hogy kezdődött ez az egész? Hát lehet az embert egy rühes kutya miatt…?
– Nem a kutya miatt. Az emberek miatt. Emberek közt emberhez illően kell viselkedni. Te pedig erre nem vagy képes. Nekünk az ilyen, mint te, csak púp a hátunkon. Szedd össze a cókmókodat!
– Miért? Mit követtem el?
– Tudod te magad is. Vagy igazán azt akarod, hogy átkutassunk? A tenger nem veteményeskert, itt egyedül nem boldogulsz. Mi itt artyelben dolgozunk, nem szeretjük a kétszínűeket, akik csak magukra gondolnak. Megértetted?… Van tán valaki, aki nem ért egyet?
– Hordja el az irháját!
– Legyen bennetek lelkiismeret – most menjek el, éjnek idején?
– Nem lesz semmi bajod, hazajutsz valahogy. És a szabad levegőn lesz időd gondolkozni a lelkiismeretről. A magadéról.
Ignat behúzza a nyakát, akár imént a stégen, és bemegy a barakkba.
– Ivan bácsi – szólal meg Szásuk –, hazudott. Becsületszavamra. Anyám nekem soha egy fikarcnyi szalonnát sem adott. Azt mondta, hogy az az artyelé.
– Szent igaz! – bólint Ivan Danyilovics.
– Hogy találtad ki?
– Nem találtam ki, hanem tudom.
Ignat kihozza a barakkból a ládáját, leteszi a földre.
– És az elszámolással mi lesz? A törvény szerint, ha idő előtt küldenek el, segély jár.
– Az bizony jár – mondja Zsorka. – Én neked akár rögtön kiutalhatom azt a segélyt. Személyre szólóan. – Jókora markát ökölbe szorítja, és az asztalra teszi.
– Ne bomolj! – inti le Ivan Danyilovics. – Leadom az elnöknek az elszámolásod, nem fognak megrövidíteni.
– Akkor is panaszt teszek.
– Csak rajta, szeretnénk már látni! – mondja Zsorka.
Ignat vállára emeli a ládáját, átvág az udvaron, és elindul a Balabanovkába vezető úton. Ládától görnyedező alakja egyre apróbbá zsugorodik.
Szásuk térdei közé szorított kézzel, fejét elfordítva nézi a távolodó alakot, s még sajnálat is ébred benne az elkergetett Ignat iránt.
– És most hova megy? – kérdezi.
– Vissza Nyekraszovkába – feleli Zsorka. – Megint a kertjét fogja túrni, uborkát meg paradicsomot sóz rá Izmailban a városiakra… Ne féltsd, az ilyen a jég hátán is megél.
A halászok szétszélednek. Csak Szásuk és Zsorka marad az asztalnál. Zsorka egy halomba kotorja a szennyes edényeket, Szásuk pedig töpreng.
– De miért?… – kezd bele.
Zsorka hátranéz.
– Miért gonoszak, miért hazudnak, miért csapják be egymást az emberek?
Zsorka hallgat.
– És egyáltalán – tépelődik tovább Szásuk – miért vannak rossz emberek?
– Semmiért, de vannak! Mit tegyünk, varrjuk őket zsákba és zsupsz a vízbe?
Szásuk alulról fölfelé sandít Zsorkára. Nem elégíti ki a válasz, ezért ismét elgondolkozik – előre görnyedve, öklét a térde közé szorítva.
Nagyon rossz gyereknek lenni. Nehéz. És nem azért, mert bárki bánthatja. Az magától értetődik. A legrosszabb, hogy annyi érthetetlen dolog van… „Csak minél előbb nagy lennék már!” – gondolja sóvárogva Szásuk. De még jobb lenne megtalálni azt a csillagot, amiről Csillagjós beszélt… Az bizony jó volna, akkor tudná, hol vannak rossz emberek, és hol vannak jók, tudná, kinek higgyen, kinek nem, tudná, hol az igazság, és hol csalnak, és azt is, mit kell tennie…
– Mindjárt tengerre szállunk – mondja Zsorka. – Nem fogsz félni egyedül?
Szásuk tagadóan ingatja a fejét.
– Nem… Csak lemegyek a stégre. Ott legalább sirályok vannak…
A halászok útra kelnek. Szásuk bezárja a barakkot, és utánuk szalad. A stég felett az alkonyatban néhány sirály kering és rikoltozik.
A bárkák eltávolodnak a parttól. Szásuk a stég szélén állva néz utánuk. Az egyik csónakból kéz nyúlik a magasba, Zsorka hangja száll feléje a távolból:
– Tartsd az irányt, fedélzetmester!
Szásuk nem moccan és nem válaszol. Csak nézi, nézi a távolodó csónakokat.
Lebukik a nap, és ezután, mint mindig, nagyon gyorsan besötétedik. Keleten felbukkan egy csillag. Először alig látszik, majd egyre fényesebben tündököl. Nyomában kigyullad a többi is, tükörképük szikrát vetve csillámlik a néma, sötét tengeren. Szásuk mindebből semmit sem lát. Összekuporodva alszik az üres ládák mellett.
————————————————————————————————————————
(Nyikolaj Dubov Miért rosszak az emberek című regényéből. Baka István fordítása.)
← Előző fejezet Következő fejezet →