No 35
Szívszerelméről
és annak állhatatlanságáról
Bár a kupát kitapintani gond,
Nem véti el egy sem a kricsmót;
Hegy leve várja, ha célba jutott.
Rajta, komák, igyatok!
Mind oda tántorog, arra csoszog,
Döngeti, rázza, kaparja az ajtót,
Támolyog, olykor a földre potyog,
Vért fröcsköl a száj meg a fog.
Töltsd a bort, Movitz barátom!
Ha megcsal a lány, elő a hordót;
Éjjel-nappal a borban ázom,
Majd csak elillan a gyászom.
Csontdominó vagy a kocka felett
Pörölnek örökkön a társak;
Némelyik egy meszelyest leereszt,
S döfne beléd egyenest;
Csattog a csontlap, a kocka pereg,
Kérkedik ott valamennyi elázva,
Mondja toronynak a seprünyelet,
Csaplár a szitokra se rest.
Heje-huja, dínom-dánom!
Hé, bort ide és tüzet pipámba!
Sok pénzt vitt el a lány, de áldom,
Bár a gubát sose látom.
Szórtam ölébe a vertaranyat,
A menhelyen ordít a kölyke;
Jaj, fiam, átok apád kit itat?
Azt, aki földbe kapart!
S hogy kiszagolta anyád zsaruhad,
Dugtam a cafka ribancot előle,
Védtem, amíg a világba szaladt,
Páholtam a hadfiakat.
Ám most, Anna Gréta, végem,
Mint lépbe ragadt madárka, tőled
Már nem futhatok én meg, érzem,
És a halál a reményem.
Töltsetek újra, kialszik a kín,
Mert bűvös erő van e lében.
Csordul a könnyem; igyunk, feleim!
Könnyül a szívem is, ím.
Ötven az évem e föld terein,
Ám az az egy igaz, és sose kétlem,
Ír a kisüsti a szív sebein,
Vedeltem is én ma megin’.
Egy csöpp kell vagy kettő, három,
Négy kell a szived sebére éppen!
Annyi elég, hogy már ne fájjon,
Hajtsd fel a bort a kupából!
Ó, sima bőre eszembe ha jut,
S ahogy szeme vad tüze villan,
Ólom a szívem, a lét nyomorult,
Majd ki nem öntöm a bort.
Keble a menny puha fellege volt,
Freja hol int, hol előlem elillan,
S bénul a kéz, agyam is beborult,
S a búm is – egek! – megujult.
Jól tudom már, Anna Gréta,
S te is, ki gyötört e kínnal:
Franc essen tebeléd, te céda!
Bort ide! – Ennyi elég ma.
(Baka István fordítása)
_____________________________________________________________________
(Carl Michael Bellman Fredman episztolái és dalai című kötetéből.)