No 18
Didergés
E földet el kell hagyni végleg,
Bacchusnak búcsút mondhatok,
Isten hozzátok, jó borok,
Nektár, mit a szüret kipréselt
Épp mostan, éltem alkonyán.
Jöjj, hívlak, kétségbeesésem!
Korsóm tekerd körül kötéllel,
S akassz fel rá! egy korty csupán.
Üres kupám, mely egykor éltet
S derűt csöpögtetett belém,
Most síromon hever szegény,
Miközben más szuszog, pöfékel,
Hol én csücsültem, éppen ott.
Mint színpadon, a cimborákat
Úgy látom: tűz körül pipáznak,
S a kampón más kalapja lóg.
Rémlik, kupát ürít az Elnök
A kocsmaasztal túlfelén,
S babéros kancsót nyújt felém
Rőt parazsas pipája mellől,
Ám kancsi, vak, mint jómagam.
De már nem érzek ízt a számon,
Akár frissen sült kalácson,
A légy, mivel melege van.
A négyes számú krigli őre,
Rózsás pofáju cimborám,
Mint ánglius matróz, vidám,
Akárha tíz font vón a bére –
Küld ám a poklok mélyire,
És menten kétfelé hasítna
Ha lelkem égő kínjait ma
Feledve, nem iszom vele.
De nem: nem ízleli a nyelvem
Többé az óbor csöppjeit:
Még anniyt nyög ki tán: proszit,
S a vér megáll az ereimben;
Már zsibbatag, nehéz a comb,
Karom jeges, fagyott a lábam,
Orrom csöpög, s az éjszakában
A lelkem rémülten bolyong.
Igen, ahol Bacchus mosolygott
Szuszékomról is egykoron,
Mivel kecsegtetsz még, csehóm?
Útravalóm sovány savó most
És zabpehelyleves csupán,
Hashajtópor papírtasakja,
Doktorköpeny, sok száraz flaska:
Csak ezt hagyom magam után.
Baka István fordítása
_____________________________________________________________________
(Carl Michael Bellman Fredman episztolái és dalai című kötetéből.)