Életkortyok
A felhők fehér leple megreped,
s a kékség holt nyila célozza szívemet.
Már nem is nyíl; folyó, mely jégtáblákat sodor,
s vizén a nap lelőtt vadlúdként haldokol.
Állok a dombon. Élek. És tavasz van.
Félelmet, kínzó eszmét messze hagytam.
Kezem puskát szorít. Csövét a túlvilágra szegzem.
Akárki áll elém, kivívom győzedelmem.
Jegenye – zöld szökőkút – csobog az alkonyatban,
s a nap, mint egy hatalmas labda, csúcsára pattan.
Aztán valaki belelő. S tüstént az éjbe
elrohan – nehogy önnön árnya utolérje.
S szívem remegve bújna már az alkonyatba –
mert készül valaki, hogy késhegyére kapja.
Gong
Az utcán – emberek, fák – zűrzavaros, zilált had,
és hullnak, egyre hullnak falevelek, hajszálak.
Lépegetünk a porban. S fejbúbunkat laposra
az égbolt elefántja, a nap lustán tapossa.
Mint a letaposott fű, amely feláll kevélyen,
úgy pattan föl a későn fekvő hajnalfényben.
Az élet reggelente akárha újra válna.
Az ember kenyeret rág, s kenyérhéjat kutyája.
De nem szűnnek a kínok. Gallérunk vizsla szemmel
megnézi asszonyunk. S ott egy szőke sugarat lel.
Egy túl ambiciózus öreg most felbukott a
járdán megint, mert botját a napküllőkbe dugta.
Meg nem elégedünk mi soha. Siker, dicsőség
kell, és ha el nem érjük, igazolást lelünk még.
Morzsával él a hangya, az emberek reménnyel,
míg eggyé olvadunk mind a napkorong rezével.
Ó, az a ragyogó gong… És rézlapjára sújtva
megkondítják naponta. S kezdődik minden újra.
A hattyú
(groteszk)
Hattyúdalomat eldalolom majd
egyszer én is. Ám ma semmiképp!
Örülök, hogy hallani nem óhajt
senki, s versem is suta ma még.
Végzetével ki elégedett?
Rút nagykacsa lesz a kiskacsából,
és csak az szolgálhat vigaszául,
hogy hattyúkampón lel véghelyet.
A csapások és az önvádak elől nem
menekíthet az, hogy éhgyomorra gyártott
énekeim mások tápláléka lesznek.
Hattyúnyakat hajlít jégesőtől verten
még a tulipán is, és mohón kitátott
csőrével a sárból jégmagot szemelget.
Fű – III.
Mindannyiunknál gyorsabb az idő…
Az ódon szélmalom fölött ma is
oly lassúdan parázslik el a nap,
mint egy hatalmas áldozati oltár
a régmúltból. Vagy a jövőből tán? (Ki tudná
megmondani, hiszen igaz nevét a
mának nem ismerjük…)
Esténként mindahányan
feláldozunk magunkból valamit – a testünkből s talán a
lelkünkből is! –, míg el nem hamvadunk egészen.
Az ember fél s nem a haláltól és nem
a feledéstől, hanem a magánytól.
A fa is kinyújtja csontos
ujját éjjente: ráhúzná a hold gyűrűjét.
Vonzódásunk a múlthoz mind erősebb!
És a jövő? Homályos, akár az eső, mely tűterápiával
meggyógyítja a földet újra s újra.
De infarktust kapnak tőle az utcalámpák.
S tovább nő a sötétség. Hová bandukol
az az öreg: előtte a szerelmesek
ernyői a szerelem templomának kupolái. Ám ő
oda nem lép be többé. Szeretők imára kulcsolt
kezének kagylójában igazgyöngy terem.
De vásárolhatnak-e rajta egy
második életet – akármily nyomorultat?
Tavasz van, és a fűben sarjadó kikericsek
egy vén gebe kihullott fogai.
Minő irónia! Elporlanak a csontjaid,
s holnap aranyfogaid őrzi csak a föld – elillant
örömeid patkónyomát…
Örülj, míg megvan mindened!
És sólyom az eső, melyet egy ismeretlen
ellenség küldött rád, hogy karmaival a szemed kivájja:
ne láthasd, hogyan folytatódik nélküled az élet.
Baka István fordításai
(Szegedi Rádió, 1993)
Vissza AZ IDŐ TÉRKÉPJELEI / Kiril Kadijszki című oldalra