Az unalomtól elgyötört Bimsz örvendezve fut eléje, de Szásuk most nem ér rá vele foglalkozni. Első dolga, hogy a barakkba fusson, a tükörhöz. Az mindig az ablakpárkányon áll: az ablak előtt szoktak borotválkozni a halászok. A tükör repedezett, homályos, és a legyek is alaposan megtisztelték. Szásuk ráköp, és ingujjával átdörgöli. Csöppet sem lesz fényesebb, ennek ellenére jól látszik benne, hogy a fiú orra nem nyújt valami elragadó látványt. Két égnek meredező lyukacska, fölöttük élénkpiros, kelésként lángoló bőr, akörül pedig a lehámlott foszlányok. Szásuk körömmel kapargatja őket, de alóluk ugyanolyan gyulladásos, bíborvörös bőrréteg bukkan elő.
– Hát te minek nyúzod az orrodat? – érdeklődik Ivan Danyilovics.
A halászok majdnem mind a barakkban vannak: egyesek a „veres” utáni kábulatot alusszák ki, mások csak heverésznek, pihennek az ebéd és az esti tengerre szállás előtt. Zsorka már kialudta magát, feje alá dugott kézzel, lábát az ágytámlára fölrakva fekszik a priccsen.
– Már hogyne – bődül el Zsorka az egész barakkot beharsogva –, amikor királykisasszonyt talált magának! Láttam, hogy futottak az autója felé! Ott meg egy olyan úri dáma állt – csupa flanc meg pucc! Hol a csudában szedte fel? Most aztán fenn is hordja az orrát…
A halászok nevetnek, Szásuk pedig ökölbe szorítja a kezét, és elfordul. És még ő akart mesélni Zsorkának az autóról meg mindenről…
– Hogy nem szégyelled! – tör ki Szásukból. – Te lelketlen!
– Te csak ne dühöngj, nem csapom le a kezedről. Csak aztán a lakodalomba meghívj ám! – hahotázik Zsorka.
A halászok a haragtól feldúlt, égő arcú Szásukra néznek, és ők is gurulnak a nevetéstől.
– Pihent lovak szól rájuk Ivan Danyilovics –, más céltáblát nem találtok?
Szásuk mindenkit meggyűlölve menekül ki a barakkból. Bimsz hemperedik a lába elé. Szásuk belerúg, a kutya panaszosan felvonít, ekkor Szásuk elszégyelli magát, és megsajnálja. Lehajol hozzá, simogatja.
– Jól van, na – csitítja –, ne haragudj, nem akarattal tettem, csak mérgemben…
A kutyus nem haragtartó. Tüstén hízelegni kezd, Szásuk kezét nyalogatja. A kisfiú megcibálja a bundáját, majd lassacskán elhárítja magától.
Anyja már visszajött, és a tűzhely körül tesz-vesz, ebédet főz. Szásuk odafut hozzá.
– Anyu, adj egy másik inget!
– Aztán miért?
– Mert ez már piszkos.
– Ne turkálj annyit a ganéjban! Tegnap adtam rád. Mióta vagy ilyen finnyás?
– Na de mama… – kérleli Szásuk, de édesanyja elhessegeti.
– Hagyj békén, nélküled is épp elég a bajom…
Mintha valóban valami baja volna: nehézkesen, görnyedten jár-kel, arca sápadt, szeme alatt fekete karikák, halántékán verítékcseppek gyöngyöznek. Szásuk a kézmosóhoz megy, sokáig, buzgón sikálja a kezét, még homokkal is ledörzsöli. A kisfiú keze világosabb lesz, de csak éppen hogy, ujjain viszont ugyanolyan lerágott körmök és beszakadt bőrcafatok csúfoskodnak, mint az imént.
Ebéd közben Szásuk a tányérjára szegezi tekintetét, és nem áll szóba senkivel. Elvből. Ha egyszer ilyenek.
A halászok munkába indulnak. Szásuk anyja nehezen lélegzik, meg-megáll, hogy kifújja magát, majd elmosogat, és bemegy a barakkba, lefekszik. Szásuk a partra indul, titokban azt reméli, hogy Csillagjós is odaviszi a családját fürödni. A nagy medúzák már nem lebegnek a vízben, ismét visszavonultak a tenger mélyén lévő birodalmukba, ahonnan azért úsztak ki a partközelbe, hogy a napon sütkérezzenek. Most csak apró, csészealj nagyságúak himbálóznak a sekély vízben, de lassacskán azok is eltünedeznek. A nap lebukik a partfal kiszögellése mögé. Csillagjós nem jön, és valószínűleg már nem is fog jönni. Szásuk hazabandukol.
Édesanyja a hálókamrában fekszik, és halkan nyögdécsel. Szásuknak ettől rosszkedve támad, nem találja a helyét. Kimegy az udvarra, letelepszik a ponyva alá, a hosszú, kecskelábú asztal mellé, és nézi, hogyan huny ki fokozatosan az alkonypír parázsa. A kékesszürke köd megsűrűsödik, sötétkékké válik, majd egyszerre áthatolhatatlanul fekete lesz. Az innen nem látható Balabanovkában valahol fel-felvonít egy kutya, a többi pedig visszaugat neki. Egy ideig mindegyik csahol egy sort, mintha névsorolvasást tartanának az éjszakai őrség előtt, aztán elcsendesednek. A tenger felől egyetlen csobbanás sem hallatszik. A könnyű szellő, amely egész nap fújdogált, mostanra elcsitult, a part menti szél pedig még nem támadt fel, így hát tömör, süket csend veszi körül Szásukot. A néma sötétségben üldögélni elég félelmetes, de hátrapillant. A kitárt ajtajú barakk, ahol anyja fekszik, csupán három lépésre van tőle, csupasz lábával pedig a pad alatt összegömbölyödött Bimsz rövid szőrének melegét érzi. „Mitől is kéne félnem? – győzködi magát. – Ha félek, sohasem fogom megtalálni…” Igaz, Csillagjós nem árulta el, hogyan kell keresni, de ő azért mégiscsak megtalálja valahogy. A csillagok egymás után ütköznek ki a fekete mennybolton, de olyan reszketeg és gyönge a fényük, hogy egyikük sem lehet az ő csillaga. Szásuk az asztalra könyököl, arcát az öklére támasztja.
– Hát te miért bóbiskolsz itt?
Ivan Danyilovics smirglipapír érdességű tenyere nyúl Szásuk homloka alá. A barakkban világos van, a hazatért halászok hangja hallatszik. Szásuk először nem akar válaszolni, de aztán eszébe jut, hogy Ivan Danyilovics sohasem gúnyolódott rajta, és hogy ő a legerősebb és legokosabb a halászok között. Talán még erről is tud?
– A csillagom keresem. Az a bácsi… szóval az, akinek az a narancspiros autója van, ő mondta, hogy mindenkinek kell, hogy legyen csillaga.
– Jól van, gyere csak, majd én megmutatom neked.
Kilépnek a ponyva alól, amely eltakarja a csillagokat.
– A Nagymedvét ismered? Akkor oda nézz, ahova az ujjammal mutatok. Hét csillagot látsz ott. Olyanok, mintha merítőkanalat vagy füles edényt formáznának. És most azon a két csillagon túl nézz még följebb. Ott is egy edényforma van, csak kisebb, és más irányba áll a füle. A fül végén egy csillag van. Látod? Sarkcsillagnak hívják. A magunkfajtának ez a legfőbb csillaga. Mindig megmutatja, merre van észak. Ha a tengerészek vagy a halászok iránytű nélkül eltévednek, és se a partot, se mást nem lehet látni, csak megkeresik ezt a csillagot, és annak alapján egyenesen hazatalálnak.
– Nem! – mondja Szásuk kis töprengés után. – Ez a csillag mindenkié. Ő meg azt mondta, hogy mindenkinek saját csillaga van.
– Akkor keresd magad! Csak nem most. Most lódulj aludni, neked már rég a lóbőrt kéne húznod.
Édesanyja nem alszik, csillogó szemmel bámul valamit a sarokban, közvetlenül a mennyezet alatt. Apja tanácstalanul járkál fel-alá a hálókamrában, és motyog:
– Egy kis kompótlé kéne. Vagy hideg kiszel. Attól elmúlna, megkönnyebbülnél tőle. De mihez kezdünk holnap?
– Majd fekszem egy keveset – suttogja az anyja. – Aludj, fáradt lehetsz.
Szásuk elnyúlik a kemény deszkapriccsen, és arra gondol, hogy egy kis kompótlé valóban nem jönne rosszul, neki is jutna tán belőle. Amikor ő volt beteg, nagyanyja külön az ő számára főzött olyat. De akkor – jól emlékszik rá – egyáltalán nem kívánta. Amikor pedig meggyógyult, már nem főztek és nem adtak neki semmiféle kompótot. Miért csak a betegeknek adnak mindenféle finomságokat, holott azok nem is kívánják, az egészségesek meg nagyon is kívánnák, nekik viszont nem adnak? Szásuk már nem tudja végigvinni ezt a fontos gondolatmenetet – szemhéja lecsukódik, s gondolatai szétperegnek, mint a borsószemek.
Amikor felébred, csend van a barakkban. Tehát a halászok már elmentek, megint elmulasztotta a felkelésüket. De mindjárt észreveszi, hogy édesanyja még ágyban van, mégsem lehet olyan nagyon késő. Hogy anyját fel ne ébressze, nesztelenül oson ki az udvarra. A napkorong épp hogy felemelkedett a tenger fölé, összehúzott szemmel még bele is lehet nézni. Szásuk hol az egyik, hol a másik szemét húzza össze, és addig bámul a napba, míg látása el nem homályosul, és szédülés nem környékezi. Aztán eszébe jutnak a tegnapi események, kiszalad az udvarból, de tüstént észbe kap, és visszalohol a kézmosóhoz. Vizet vesz a tenyerébe, arcát locsolja, még lenszőke fürtjeit is benedvesíti. Törülközőt keresni már nem ér rá, így hát futás közben szárítja meg magát az ingujjával.
A narancsszínű Moszkvics ugyanazon a helyen áll a léckerítés mögött, mint tegnap. A ház ablakai sarkig tárva, de se látni, se hallani nem lehet senkit sem. Alszanak. Üres az utca is, melynek cak egyik oldalán sorakoznak házak, még a kisfiúk és a kutyák sem mutatkoznak. Ezek a városiak meg biztosan sokáig fognak aludni. Szásuk mégsem tud elmenni. Az út szélén húzódó árokban bóklászik, de ott sem bukkan semmi érdekesre – nincs ott más, csak keményre szikkadt sár, dudva és kidobált limlomok. Egyre erősebben tűz a nap, és Szásuk most már határozott ürességet érez a gyomrában, azok meg csak alszanak és alszanak. Búcsúpillantást vet a Moszkvicsra, és eloldalog. Csodálkozva látja, hogy édesanyja még mindig nem kelt fel.
– Mama, éhes vagyok – lép az ágyához Szásuk.
Kiderül, hogy az anya egyáltalán nem alszik, csillogó szeme most is a mennyezetnek ugyanarra a pontjára mered, a szeme alatti karikák még nagyobbak, arca pedig kékesfehér. Cserepes ajkai megmozdulnak, de csak kisvártatva válaszol.
– Vedd ki a kulcsot… a párna alól! Szelj magadnak kenyeret a kamrában. De vigyázz, meg ne vágd magad!
– Nem vagyok már kicsi…
– Szalonna is van ott… kisfiam… ahhoz ne nyúlj! Az az artyelközösségé, nem szabad bántani. Egy kis káposzta van a hordóban…
Szásuk a párna alatt matatva előkotorja a kulcsot. A kamra az udvaron van, félig a földbe vájva, sötét és hűvös van benne. Szásuk hasához szorítja a tégla formájú kenyeret, és levágja a gyürkéjét. Kis gondolkodás után még egy szeletet vág – tartalékba és Bimsznek. A ládán, vászonrongyba csomagolva, ott a szalonna. Jó sok. Három vastag fehér szelet, négy részre osztva, szemcsés só csillog rajtuk. Szásuk szereti a szalonnát, de ritkán jut hozzá. Hátrapillant a nyitva maradt kamraajtóra, és magával viaskodik. Senki sem venné észre… Aztán nagyot nyel, és határozott mozdulattal visszagöngyöli a rongyba a szalonnát. A káposzta elég öreg, megbüdösödött a hordótól – felfordul tőle a gyomra. Szásuk sót szór a serclire, bezárja a kamrát, és visszaszalad az anyjához. Bimsz karikává görbített farkát csóválva kering körülötte. Miután megkapta a kenyéradagját, leheveredik, és ő is hozzáfog a lakmározáshoz. Az anya a hangosan ketyegő ingaórára emeli tekintetét.
– Jóisten, mindjárt hat óra… – És megpróbál felkelni, de feje visszakókad a párnára. – Kisfiam, kisfiam – szólal meg némi erőfeszítés után –, a halászok hamarosan megjönnek a tengerről.
Szásuk eddig a lábával kalimpált, most abbahagyja, de tovább majszolja a kenyérvéget.
– Én meg ágynak dőltem… Nem lesz mit enniük… – Szásuk szünetelteti a rágást, s tenyerét a térdei közé szorítva várja, mit mond még az anyja.
– Talán te kisegítesz.
– Én? De hát én nem tudok…
– Majd elboldogulsz valahogy.
– De mama, én nem akarok! És nem is érek rá, majd ők megcsinálják.
– Gondolkozz csak!… Elmentek még pirkadat előtt, és nyolc óra tájban érnek vissza… Nem csónakázni mentek ám, hanem dolgozni. Nehéz munkát végeznek, kisfiam. Láttad az evezőiket?
Szásuk bólint. Jókora lapátok. Ő egyszer megpróbálta felemelni az egyiket – meg se bírta mozdítani. Mint egy gerenda. Nemhiába ülnek kettesével az evezők mellett.
– Gondold csak meg: öt óra hosszat ilyen evezővel bajlódni.
– Én bizony hagynám a fenébe.
– Buta vagy te még ehhez. Nem szórakozásból csinálják – ebből élnek… Te csak futkározol, és már megéhezel. Hát még ők! Bizonyára kezük-lábuk hasogat már.
Szásuk megpróbálja elképzelni, hogyan hasogatnak a kezek-lábak, de nem tudja. Azt viszont tudja, hogy a halászok mindig rettentő éhesen térnek vissza. Gyorsan és némán esznek. Aztán pedig rögtön lefekszenek pihenni. Mert hát nagyon elfáradtak. Most viszont megjönnek, de nincs mit enniük, előbb meg kell várni, amíg megfőzik. Haragosak lesznek, és szitkozódnak majd, tán még Ivan Danyilovcs is…
– Rendben van – határoz Szásuk –, csak mindig mondd, mit csináljak…
– Látod, ez nagyon rendes, nagyon szép dolog tőled – mondja az anyja, és ajkai valamiért megremegnek. – Legalább köleskását főzünk nekik! Én majd mindent mondok sorra. Legelőször is tisztítsd ki a tűzhelyet a piszkavassal!
Fél perc múlva vulkán tör ki a ponyvatető alatt – hamu és koromfelhők gomolyognak a tűzhely fölött, és mindent belepnek körülötte. Szásuk tüsszög, köhög, de addig mesterkedik, amíg a rostélyrács és a szelelőnyílás meg nem tisztul.
– És most hogyan tovább? – szalad az anyjához.
– Jóisten, hogy összekented magad, akár egy örödögfióka! – rémüldözik az asszony. – Jó lesz már… Önts vizet az üstbe, de úgy, hogy a tetejétől két tenyérnyire szárazon maradjon… Aztán a teafőzőt… és gyújtsd meg a tüzet…
Még szerencse, hogy a víztartály nincs messze. Szásuk bográcsban hordja a vizet, és gondosan az üst tetejéhez illeszti a tenyerét. Az üst repedezett zománcán koromnyomok maradnak, viszont a mérés pontos – hajszál híján két tenyérnyi marad szárazon. A begyújtás nem nagy ügy. Szásuk nemegyszer gyújtott már tüzet a pajtásaival az ártéren és a kertekben is. A tűztérben felbődül a láng. Ezután Szásuk két bogrács kölest hoz a kamrából, és levág egy negyed szelet szalonnát. A szalonnát apró darabokra metéli, miközben Bimsz, megérezve az izgató illatot, nyüszítve fickándozik a lába alatt.
– Ne hízelegj! – szól rá szigorúan Szásuk. – Meg van mondva neked is – nem szabad! Az artyelé.
Mégsem bírja megállni: levág egy kis darab szalonnabőrt, és a kutyusnak adja. Magának is vág. A szalonnabőr finom, sokáig lehet szopogatni, de Bimsz rágás nélkül nyeli le a magáét, és éles körmeivel Szásuk lába szárát karmolászva olyan könyörgő szemekkel néz rá, hogy az kiveszi szájából a saját bőrkéjét, és a kutyusnak veti.
A kása felforr, és ekkor kiderül, hogy a legnehezebb – kavarni. A nagy fakanál majdnem teljesen elmerül az üstben, a köleskása pedig besűrűsödik, s egyre nehezebb kavargatni. Szásuk felönti vízzel, de újra besűrűsödik, bugyborékolni kezd, gőzt és kásacsomókat köpköd szerteszét. Már jó néhány csomócska pottyant a főzőlapra, ahol megégnek és bűzt árasztanak. Aztán egy kásacsomó a kisfiú csuklójára fröccsen, mire az eldobja a kanalat, és bömbölve fut az anyjához.
– Megégetted magad? Nem kell megijedni… Nyálazd be, és szórj rá sót. Attól elmúlik.
Szásuk beszórja az égés helyét, a só durva kéregben szárad rá a kezére, és kis idő múltán tényleg enyhül a fájdalom.
Eközben a kikötőbe érnek a csónakok. Szásuk odaszalad, és az égésről, minden kellemetlenségről megfeledkezve, diadalmasan üvölti:
– Apu, Ivan bácsi! Köleskását főztem! Én egyes-egyedül!
– Hát anyád közben mit csinált?
– De hiszen ő beteg! – közli örömmel Szásuk. – Így hát én főztem meg helyette.
Ivan Danyilovics és Szásuk apja összenéznek, majd az apa kiugrik a stégre, és futva indul a barakk felé. Szásuk pedig megsértődik – senki sem örül és nem is csodálkozik azon, hogy ő egyes-egyedül köleskását főzött.
Kicsi a fogás, gyorsan kirakják, a szállítószalag elviszi a halakat a feldolgozóba, és a halászok hazaindulnak.
A duzzogó, vérig sértett Szásuk a brigádvezető nyomában lohol. Az mindenekelőtt a hálókamrába megy, a kisfiú anyjához. Az asszony erőlködve fordítja feléje a fejét.
– Ne haragudjon már, Ivan Danyilovics, nem tudtam megfőzni, teljesen elgyengültem.
– Nem baj, azért nem halunk éhen. Csak szedd össze magad! – mondja Ivan Danyilovics, odabiccent Szásuk apjának, és mindketten kimennek az udvarra. – Rosszul áll a szénánk, Fjodor. Nasztyát orovoshoz kell vinni.
– Honnan kerítsek orvost?
– Nyikolajevkában nincsen. Sőt ott még felcser sincs. Csak Tuzliban. Oda kell vinni.
– De mivel?
– Ne sápítozz már! – haragszik meg Ivan Danyilovics. – Hol, mivel, hogyan… Eridj Nyikolajevkába – a tanácsházra, a kolhozba –, szerezz gépkocsit! Elvégre ott is csak emberek vannak. Nem lehet, hogy ne segítsenek. Kérj, követelj!
Az apa szó nélkül hátat fordít, és gyors léptekkel útnak ered.
– Na, szakács, most mutasd meg, mit kotyvaszottál!
Szásuk lerántja az üstről a nehéz fafedőt. Ivan Danyilovics belenéz.
– És mindent te magad csináltál? – Szásuk buzgón és szaporán bólogat. – Pompás köleskása! Egy kicsit tán odakozmált. De sebaj – annál finomabb lesz! Derék legény vagy!
Szásuk olvadozik. Ha már maga Ivan Danyilovics is azt mondja…
A halászok asztalhoz ülnek, enni kezdenek, és Szásuk várja, hogy most mind, akár Ivan Danyilovics, azt fogják mondani, milyen nagyszerű kását főzött, és elhalmozzák dicséretekkel, de ehelyett hallja, ahogy Ignat zúgolódik:
– Miféle köleskása ez, hiszen ezt baltával kell szétdarabolni…
– Jó lesz neked ez is – felel rá Zsorka. Leves után kását nyelünk – mindennapi eledelünk! Igaz, fedélzetmester?
– Neked aztán egyremegy, ahogy esik, úgy puffan… Még a széket is megrágnád. De az embernek munka után rendes ételre van szüksége.
– Nem tetszik? – kérdezi Ivan Danyilovics vészjósló hangsúllyal – Köszönd meg a gyereknek ezt is, különben kenyéren kívül mást nem kapnál most.
A kása valóban túl sűrű, nehéz lenyelni, keserű is, de Szásuk úgy érzi, hogy még soha ilyen finomat nem evett.
————————————————————————————————————————
(Nyikolaj Dubov Miért rosszak az emberek című regényéből. Baka István fordítása.)