– És ha a bácsi asztromókus, hogy számlálja a csillagokat? – érdeklődik Szásuk.
– Én nem számolom, hanem tanulmányozom őket. Már minden csillagot megszámláltak és nyilvántartásba vettek, mint a sorköteles katonákat.
– Mind, egytől egyig?
– Egytől egyig. A lehetőségekhez mérten, persze.
Szásuk hitetlenkedve néz fel rá, igyekszik elkapni a tekintetét, ám a keret nélküli vastag szemüveglencsék eltakarják a csodabogár szemét, így aztán nem lehet kitalálni, komolyan beszél-e vagy csak tréfál. Szásuk sokáig töpreng, aztán mégiscsak feladja azt a kérdést, amely régóta foglalkoztatja.
– Hát az igaz-e, hogy minden embernek saját csillaga van? Amikor megszületik, akkor gyullad ki a csillag is. Amikor pedig meghal, a csillag is lehull…
– Ez bizony nagy szamárság! A csillagok sohasem hullanak le. Ami lehull, az, hogy úgy mondjam, afféle csillagtörmelék, mindenfajta kozmikus szemét. Meg aztán csillagból sokkal több van, mint ahány ember a földön él, és az emberekhez nincs is semmi közük. Ámbár amúgy, képletesen… Bizonyos értelemben minden embernek megvan a maga csillaga. Vagy mindenesetre meg kéne lennie… Elvileg.
– Nekem is?
– Neked is. Te talán rosszabb vagy másoknál?
– De hol van? Megmutatja nekem?
– Azt már nem! Mindenkinek magának kell megtalálnia a csillagát.
– De hogyan?
– Hogy is mondjam neked?… A legfontosabb az, hogy ne henyélj! Kezdetnek, például, nem ártana, ha hozzászoknál a korán keléshez.
– Pitymallat előtt?
– Az lenne a legjobb.
– De hát olyankor még álmos vagyok.
– Lám, lám! Lustaság, álmos vagy… Van, aki nemcsak a csillagát mulasztja el, hanem az egész életét is átaludná. Pedig az amúgy is meglehetősen rövid. Sajnos.
– És ha korábban kelek, mindjárt meglátom?
– Talán mindjárt nem, de előbb-utóbb meglátod.
– És aztán?
– Mi az, hogy és aztán?
– Mi lesz, ha megtalálom?
– Hát… akkor tudni fogod, merre haladj, mihez fogjál. na tessék, most meg az én drága lányom a legutolsó halat is elriasztja.
A partszegélyen, a vizet szétfröcskölve, kék ruhás, fehér panamakalapos kislány fut feléjük.
– Apu, apu, sokat fogtál? – kiáltja már messziről, majd felfigyel Szásukra, elhallgat, lépésre vált, és illedelmesen, majdhogynem kimérten lépeget feléjük, s közben úgy tesz, mintha egyáltalán nem vette volna észre Szásukot.
– Ne játszd meg a bárókisasszonyt! – szól rá az apja. – Látod, még eme kihalt partszakaszon is akad számodra Don Juan – mutat Szásukra.
– Semmi közöm a Donhoz! – tiltakozik az. – Szásuk vagyok.
– Elbűvölő! – mondja a szakállas. – Akkorhát ismerkedjetek meg!
A kislány kalapja gumiját húzogatja, és kíváncsian nézegeti Szásukot. A gumi nagyot csattan az állán. A kislány végül összezárja ujjait, formásan ívelt tenyerét fölfelé tartja, így nyújt kezet, és ezt mondja:
– Anuszja.
Szásuk nem moccan, hol az eléje nyújtott tenyérre sandít, hol magára Anuszjára. A kislány nem mindennapi jelenség, olyan, mintha nem is ebből a világból való lenne, és ő nem tudja, mit kell tennie, hogyan viselkedjen vele szemben, ezért csak ül mozdulatlanul, és bámul rá.
A kislány grimaszt vág, megrántja a vállát, és megint a gumit cibálja.
– Nem mondhatnám, hogy nagyon gáláns vagy a kisasszonyokkal – állapítja meg a szakállas.
A kislány felnevet, pisze orra összeráncolódik. Szásuk nem érti a dolgot, de elpirul. Először azt akarja mondani, hogy kislányokkal nem áll szóba, de erre valahogy nem áll rá a nyelve. Talán azért sem, mert Anuszja csöppet sem hasonlít a tűzrőlpattant nyekraszovkai kislányokra. Vajon mitől ilyen fehér bőrű? Biztosan szappannal sikálják.
Szásuk továbbra sem tudja, mit tegyen, és még jobban elvörösödik.
Majd hirtelen eszébe jut valami, az ingébe nyúl, és előveszi zsákmányát.
– Nesze! Akarod?
Anuszja egy lépést hátrál, szürkéskék szeme tágra nyílik.
– Mi ez? – kérdezi.
– Rák. Fogd meg, ne félj, döglött, nem harap!
– Nem kell – tiltakozik Anuszja, és háta mögé dugja a kezét. – Rossz szaga van.
– Na és? Majd elmúlik.
– Meg a rákok nem is ilyenek – ingatja a fejét Anuszja. – Azok dobozban vannak.
– Szégyelld magad, Anna! – szól rá az apja. Nem néz feléjük, de úgy látszik, mindent lát és hall. – Dobozban a főtt rákokat tartják. Ez meg egyenesen a tengerből pottyant ide. A te dolgod, mit csinálsz, én elfogadnám, szerintem nagyon értékes.
Anuszja az apjára sandít, majd óvatosan két ujja közé csippenti a rákot.
– Eridjetek, polgártársak, futkossatok egy kicsit! – kéri őket Anuszja apja. – És mindjárt két legyet fogtok ütni egy csapásra: egyrészt jobban megismeritek egymást, másrészt leveszitek vállamról a pedagógiai gondok nehéz kövét.
– Miféle kőről beszél? – kérdezi Szásuk, miközben elindulnak.
– Ne törődj vele! – legyint Anuszja. Apa mindig egy kicsit furcsán fejezi ki magát.
A rák egyre jobban tetszik neki. Már nem riasztja a szaga sem, ide-oda forgatja kezében a szúrós szörnyet, minden oldalról szemügyre veszi. Majd ugyanilyen alapossággal kezdi vizsgálgatni Szásukot.
– Te mindig így jársz? – mutat Szásuk napszítta tincseire. – Nem lesz tőle bajod?
– Miért lenne?
– Nekem viszont ártalmas a napon lennem, érzékeny vagyok rá – sóhajt Anuszja.
– Nem vagy fagylaltból, nem fogsz elolvadni – nevet rá Szásuk.
Anuszja némi habozás után határozott mozdulattal löki hátra a panamakalapot, s az ezután gumiszalagján lógva a kislány hátát verdesi. A szél tüstént belekap Anuszja hullámos, szőke hajába, és alaposan felborzolja.
– Menjünk, megmutatom anyukámnak – mondja Anuszja.
Együtt szaladnak a nedves fövenyen. Szásuk azzal kísérletezik, hogy lábával pontosan a felemelkedő hullámtaraj közepébe találjon, és teljes erővel kettészelje azt. Anuszjának nagyon tetszik a játék. Előrefut, hogy megelőzze Szásukot, és diadalmasan felvisít, amikor neki még jobban sikerül a hullámot szétfröcskölni. Szásuk sem hagyja annyiban. ő bizonyul ügyesebbnek, messzebb és magasabbra csapja fel a vizet. Így versenyeznek, fröcskölve és üvöltve a gyönyörűségtől, amíg egy kiáltás meg nem állítja őket.
–Hát ez meg mi?
Egy nő néz ki a rudak közé feszített lepedő alól. Szásuk először teljesen meztelennek hiszi, de azután rájön, hogy mégsem az – két, tarka mintás anyagból szabott csík fedi keresztben a testét, feje köré pedig törülközőt csavart. Nagyon szép asszony, ezt még Szásuk is meg tudja állapítani, annak ellenére, hogy a szemét széles, sötét napszemüveg takarja, arcát valami fehér kenőccsel mázolta be, ajkai pedig olyan pirosak, mintha elevenen nyúzták volna le róla a bőrt. Persze Szásuk tudja, hogy nyúzásról szó sincs, csak ki van festve. Néhány felnőtt lány Nyekraszovkában is festett szájjal sétafikál.
– Anyuci, anyuci! – visítja Anuszja. – Nézd, mim van nekem!
– Hol szerezted ezt a büdös vacakot? – sziszegi undorodva Anuszja édesanyja, kikapja a kislány kezéből a rákot, és elhajítja.
A rák az agyagos partfalhoz csapódik, és már ollók és lábak nélkül puffan a homokba. Anuszja elszörnyedve csapja össze a kezét, de anyja nem engedi szóhoz jutni.
– Miért vetted le a kalapodat, Anna? Napszúrást kapsz! És hogy nézel ki? Nem szégyelled magad: nagylány létedre sárban tapicskolni, rosszabb vagy, mint egy óvodás… Jössz ide rögtön!… – Lehalkítja a hangját, de Szásuk így is világosan hallja: – Miért hoztad ide ezt a mocskos kölyköt? Nézd csak meg, milyen kiütések vannak az orrán. Felszedsz valami fertőzést…
– ő egyáltalán nem mocskos – tiltakozik Anuszja. – És különben is apuval volt…
Szásuk többre már nem kíváncsi. Megfordul, ökölbe zárt kezét zsebre dugja, és elmegy. Megint lángol a füle. A sértés miatt. Most már minden élvezet nélkül, dühödten rúgja szét a hullámokat. Azok szökőkutakként fröccsennek szerteszéjjel, de egyre újabbak és újabbak támadnak, akármennyit rúgott is szét Szásuk, és ami a legfontosabb – annak a néninek ehhez semmi köze. Most már nem is tartja olyan szépnek. Kikente-kifente magát, olyan, akár egy madárijesztő. Fel kéne mászni a partfalra, letörni egy rögöt a széléről és rádobni… mindjárt nem lenne olyan büszke a tisztaságára! Vagy fogni egy medúzát és a ruhája alá csúsztatni. Nem is a ruhája alá, mert az nincs rajta, hanem azok alá a rongyok alá, amiket maga köré tekert.
Rekkenő hőség van, szellő se rezdül, s a part mentén töméntelen sok medúza lebeg. Vannak köztük kicsik, csészealjnyiak, nagyobbak, tányérszélességűek és egészen hatalmasok is, rojtos karimájúak, vödörhöz hasonlók. Szásuk belegázol a vízbe, megmarkol és a part felé kezd taszigálni egy ilyen sikamlós, kocsonyás vödröt, s végül nagy nehezen kidobja a fövenyre. A medúza széthasad, kifolyik belőle a fehér kocsonya, és tócsaként terül szét a homokon. Szásuk fog még egyet, aztán még egyet, s már nem tudja abbahagyni. A fehér kocsonyakupac egyre növekszik, már arra is elég lenne, hogy tetőtől talpig beborítsa vele azt a rosszmájú nénit, de Szásuk egyre újabb és újabb áldozatokat taszigál ki a partra.
– Ezt miért csinálod?
Anuszja áll mellette, és a kalapgumiját rángatja.
– Neked nem szabad velem lenned, eridj csak innen – veti oda foghegyről, válasz helyett Szásuk.
– De én akarok! – feleli Anuszja. -Megsértődtél anyura? Ne is törődj vele! Apu azt mondja, hogy tele van kispolgári előítéletekkel. – Anuszja pontosan úgy beszél, mint egy felnőtt. – Ez persze szörnyű nagy hiba. De mit tegyünk, mindenkinek vannak hibái. Neked talán nincsenek?
Szásuk még sohasem gondolkozott ezen. Most, akárhogy is töpreng, semmilyen hibát nem tud felfedezni magában, ezért megválaszolatlanul hagyja a kérdést, és tovább vonszolja a medúzákat a homokra.
– És mit fogsz velük csinálni?
– Levest főzök belőlük kényes kisasszonyoknak – válaszolja Szásuk maró gúnnyal, de Anuszja ügyet sem vet rá, ő is belegázol a vízbe, felkap egy kis medúzát, de viszolyogva mindjárt ki is ejti a kezéből.
– Milyen undorító!
– Aha, megijedtél? – diadalmaskodik Szásuk. – Eridj anyukádhoz, nincs itt semmi…
– Elaludt – mondja Anuszja, és megfog egy nagy, rózsaszínű, lila rojtos karimájú medúzát.
– Ne nyúlj hozzá, csíp! – kiált rá Szásuk.
Már késő. Anuszja elrántja felhólyagosodott kezét, arcán ijedtség és szenvedés tükröződik.
– Nem megmondtam? Rosszabb, mint a csalán, szinte éget. Fáj?
– Csak úgy perzsel – suttogja Anuszja.
Pisze orra ráncos lesz, de most nem a nevetéstől hanem a kibuggyanó könnyektől. Térde közé szorítja megmart tenyerét, és szaporán pislogva próbálja visszafojtani a könnyeit.
– Semmi baj – vigasztalja Szásuk. – Engem először még jobban összemart. Az egész pocakom.
Ettől a vallomástól Anuszjának nem lesz könnyebb. Orrocskája még jobban összeráncolódik, arcát könnypatakok szántják.
– Túl kényes vagy – mondja Szásuk -, igazi bőgőmasina. Fenébe ezekkel a medúzákkal, menjünk a kikötőbe.
A fájdalom lassan enyhül, s mire a stéghez érnek, Anuszja teljesen meg is feledkezik róla. Lehasalnak a pallón, és azt figyelik, hogyan lebegnek a halporontyok a napfénytől átjárt vízben, majd, valamitől megriadva, hogy rebbenek szét ezüstös fodrokat kavarva; hogyan lopakodik oldalalzva egy kis rák cölöptől cölöpig; hogyan futkosnak az áttetsző hullámárnyak a vízfenéken. Szásuk elmeséli, hogyan utaztatta meg őt futószalagon a vörös hajú Zsorka, Anuszja el van ragadtatva, és maga is szeretné kipróbálni. Felkapaszkodnak a szalagra, de az mozdulatlanul áll, a síkos gumin pedig nem mernek elindulni fölfelé. A görgőket elég ritkán és nem is túl vastagon zsírozzák, de Anuszja addig ügyeskedik, amíg a lábára rá nem ragad egy csomó fekete gépzsír, s hiába próbálja lekaparni, csak még jobban szétmázolja a lába szárán, s még a kezét is alaposan összekeni vele. Először csak nevet, de aztán eszébe jut az anyukája… Szásuk a barakk mellett álló kézmosóhoz vezeti a kislányt, Anuszja szorgosan szappanozza a kezét, de a kis darab mosószappan hatástalannak bizonyul a gépzsírral szemben, ettől aztán Anuszjának ismét rosszkedve támad. Szásuk nagyon szeretné megvigasztalni.
– Menjünk – szól hozzá -, megmutatom, mim van nekem.
Anuszja megtorpan a nyitott ajtóban: a barakkból rekedt hörgés hallatszik.
– Ki hörög ott?
– Zsorka. Csak éppen nem hörög, hanem horkol.
– Szörnyen csinálja. Mintha ketté akarnák fűrészelni.
– Na, azt próbálná meg valaki… Tudod, ő – nyitja tágra Szásuk a szemét – bűnöző, börtönben is ült.
Ki tudja, mit össze nem hordana még Zsorkáról, de látja, hogy már így is túllőtt a célon.
Anuszja ijedten néz körül, készen áll arra, hogy hanyatt-homlok futásnak eredjen, ezért Szásuk sietve hozzáteszi:
– Ne félj, nem bánt senkit. Ide nézz, mit kaptam tőle.
Bemászik a priccs alá, és előkotorja a kuhtilt.
– Juj, de szép! – lelkendezik Anuszja. – Ezt is nekem ajándékozod?
– Nézd a kis ravaszt! Ez nekem is kell. Ha találok még egyet, összekötöm őket, és úszni fogok rajtuk. Te is úszhatsz majd vele. Egy kicsit – teszi hozzá némi ingadozás után.
A priccs alól kimászik a felébresztett Bimsz, mire Anuszja tüstént megfeledkezik a kuhtilról. – Milyen aranyos!
Leguggol a kiskutya elé, és elkezdi simogatni. Bimsz készségesen hanyatt fekszik, és kidülleszti rózsaszínű pocakját, de aztán valami halaszthatatlan dolog jut eszébe, odabiceg a tálkájához, hosszasan lefetyel belőle, majd félrevonul, és rövidesen egy gyorsan terjeszkedő tócsa jelenik meg alatta.
– Fuj! – nevet zavarában Anuszja, és körülnéz. A legyek repülőberregéssel ütköznek az ablaküvegnek, a barakk másik feléből továbbra is rettenetes horkolás hallatszik. – Menjünk ki innen, jó?
– Aha, menjünk háborúsdit játszani. Láttad már az erődöt?
– Nem akarok – tiltakozik Anuszja. – Ugyan, miféle játék az?
– Miért? A legeslegjobb! – állítja meggyőződéssel Szásuk. – Na persze, te lány vagy – jut eszébe.
– Egyáltalán nem azért! Nem szeretem, amikor öldökölnek. Az anyukám apukája ezredes volt. És megölték.
– De mi csak játszásból háborúzunk!
– Akkor sem akarok!
– Hát jó – törődik bele Szásuk -, akkor csak nézzzük meg.
Biztos benne, hogy Anuszja alig pillantja meg a lövészárkokat és az erőd romjait, máris mindenről megfeledkezik és kedve támad háborúsdit játszani.
Ám alig lépnek ki a kerítéskapun, Szásuk maga lesz az, aki megfeledkezik az erődről, hanyatt-homlok, árkon-bokron át nekiiramodik a partra vezető lejtő felé. Ott áll maga a káprázat, az istenség…
————————————————————————————————————————
(Nyikolaj Dubov Miért rosszak az emberek című regényéből. Baka István fordítása.)