Szásuknak lángol a füle. Nemcsak azért, mert az apja reggel megcibálta – addigra elpárolgott a haragja, nem cibálta meg nagyon, csak épp a rend kedvéért. De mert a halászok kinevették. Ma vasárnap van, ezért reggel nem mentek ki a tengerre – pihennek. Reggeli után sokáig az asztalnál maradnak, beszélgetnek erről-arról, aztán lassacskán szétszéledeznek. A kisfiú szülei Nyikolajevkába indulnak bevásárolni. Sokat kell odáig gyalogolni, ezért Szásukot nem viszik magukkal. Szásuk Bimsszel szaladgál az udvaron, amíg ki nem lóg a nyelvük a hőségtől és a fáradtságtól. Később ők is elmennek a halászszövetkezet kantinjába, ahol időközben már az egész brigád összeverődött. A kantinon túl Balabanovka elszórtan álló házai látszanak. Oda Szásuk nem megy soha. Anyja nem engedi, az igaz, de azonkívül Szásuk messziről már nemegyszer látta, hogy ott nagyfiúk és nagy kutyák futkároznak, s attól tart, hogy Bimsznek ott bántódása esnék. Még neki is…
A halászszövetkezet kantinja közönséges faház, csak bádogtetejű, és a bejárata előtt széles tornác terpeszkedik. Négy kecskelábú asztal és néhány pad áll rajta. Ide nem tűz be a nap, és a tenger felől hűvös szellő járja át. A halászok körülülik az asztalokat, és – ahogy Szásuk anyukája mondaná – „nyakalják a verest”. A „veres” bíborszínű borféleség, melyet keskeny nyakú palackban árulnak. A címkéjén jókora serleg látható. A halászok azonban nem serlegből isszák, hanem homályos, csiszolt vizespoharakból. Az asztalokon sok üres üveg áll, azaz „jól benyakaltak már a veresből” – arcuk kipirult, hangjuk még harsogóbb, mint máskor. Természetesen Zsorka a leghangosabb közöttük. Nemhiába hívják nagyhangúnak. Nem is beszél, inkább ordítozik. Inge nyitva, nyakán kidagadnak az erek.
– Áruld csak el – üvölti Ignatnak -, miért zavarnak téged a szputnyikok?
Ignat nem iszik. Se pohár, se borosüveg nincs előtte, de azért ő is falatozik: egy magával hozott szárított sztavridahalat majszolgat.
– Te ártány! Ganajtúró! – recsegi Zsorka. – te bezzeg nem rendelsz!
– Én gazda vagyok – mondja Ignat. Ajka remeg. – Megállapodott ember. Nekem nem a hátamon a házam, mint neked. Gondolnom kell a családomra is.
A maradék sózott-szárított halat gondosan belecsavarja egy darab újságpapírba, feláll és távozik.
– Minek kötekedsz vele, Zsorka? – kérdezi Ivan Danyilovics – Minek ingerled?
– Nem szeretem a fösvényeket. Mindent magának akar megkaparintani.
– Ne törődj te azzal! Csak téged ne kényszerítsen ugyanarra. Az ordítozásnak pedig semmi értelme.
– Tehetek én arról, hogy ilyen hangom van?
– Belőled a veres kiabál, nem a hangod. Mit ígértél nekem? Elég szemléletes agitáció van a melleden – nézegesd gyakrabban!
Zsorka félrehúzza az inggallérját, s ekkor mindenki számára láthatóvá válik a kék pontokból kirajzolódó palack és a föléje írt mondat: „Ami tönkretesz”. Mindenki dől a nevetéstől. Zsorka felfortyan, de türtőzteti magát, és legyint.
– Jól van, Danyilics, végeztem! Lefekszem aludni… Á, fedélzetmester! – Láthatóan örül, hogy másra terelheti a szót. – Na, mi van, megvan még a füled, vagy tövestül tépte ki az apád? Sebaj, úgy látom, meghagyta, most még gyorsabban nő majd. Ne duzzogj már, inkább meséld el, hogy mentél éjszaka a határőrökhöz. Nem féltél?
– Nem. Még a halottaktól sem ijedtem meg.
– Miféle halottaktól?
– Hát a fasisztáktól.
– Láttad is tán őket?
– Hát persze. Hogyne láttam volna?!
Most valóban úgy rémlik neki, hogy éjjel a saját szemével látta a halott fasisztákat, és szeretné elmesélni, milyenek voltak, de a halászok olyan hahotában törnek ki, hogy ő elnémul, és lesiklik a padról.
– Nem szégyellik… – mondja megbántódva. – És még ők a nagyok! Gyerünk, Bimsz!
Néhány lépés után Zsorka éri utol.
– Te ezért – mondja akadozó nyelvvel – ne haragudj már! Nagy baj történt, mondhatom – nevettünk egy kicsit. Attól még nem fakul meg a színed. Gyere, félretettem neked valamit reggel, csak te még aludtál.
Szásuk nem szól. Első felindulásában majdnem azt mondja, hogy hiába hízeleg neki, nem kell az ajándék, ha nevetségessé teszik, ugyanakkor szeretné megtudni, mit tett félre neki Zsorka, így hát hallgat. Megmondhatja aztán is, ha az ajándék nem lesz elég érdekes.
A barakkban Ignat görnyed nyitott ládája fölé.
– A millióid számolod? – veti oda neki Zsorka.
Ignat válasz nélkül hátat fordít neki, de úgy, hogy a ládát eltakarja. Zsorka bekukkant az ágya alá, tanácstalanul vakargatja füle tövét.
– Aha! Hiszen az udvarban dugtam el.
Az udvar sarkában, egy halom szakadozott, régi halászpiszke alól apró szemű hálóval bevont üveggömböt vesz elő. A gömb hatalmas – akkora, mint Szásuk feje, tán még nagyobb is. A kisfiú majdnem megdermed az ámulattól, óvatosan veszi kézbe a gömböt. A felszíne rücskös – üres kagylóhéjak tapadtak rá, a kemény háló szinte hozzáforrt az üveghez. A gömbről átható tenger– és sószag árad.
– Na, megteszi?
– Még kérded! De mi ez?
– Kuhtil…Horgonybólya, ami a hálókat tartja, hogy el ne süllyedjenek.
– És hol találtad?
– A tenger vetette partra. Én meg fölszedtem. Ha még egy ilyent találnánk, és a kettőt egy kötéldarabbal összekötnénk, olyan úszóhólyagjaid lennének, hogy akármeddig beúszhatnál rajtuk.
A mély vízbe is?
– Mondtam, hogy akármeddig.
Zsorka elvonul „durmolni”, Szásuk pedig nagy elővigyázattal a ponyvatető alá viszi a kuhtilt, lerakja az ebédlőasztalra, és minden oldalról alaposan szemügyre veszi. Az üveg vastag, zöldes. Ilyennek csinálták, vagy attól zöldült meg, hogy a tengerben úszkált? Lehet, hogy a belsejében is van valami? De a belsejét nehezen lehet kivenni – a háló apró szemű, és a kagylók sűrűn borítják; beszakad a körme, de egyiket sem tudja lefejteni.
Ignat Prihogykó jelenik meg az ajtóban. Odamegy hozzá, felveszi a kuhtilt, forgatja a kezében.
– Haszontalan jószág. Ámbátor… ha kettévágnánk, két tál sikeredne belőle.
– Add vissza – ijed meg Szásuk –, nekem nincs szükségem tálakra, nekem a kuhtil kell, úszni fogok vele.
– Rosszaság – mondja Ignat, és felsóhajt: – úgy nősz te, mint a bogáncs, nincs aki kézbe vegyen…
– Ignat bácsi – kérdi hirtelen Szásuk –, mi az, hogy harácsoló?
– Hát… Olyasféle, mint a kulák, fukar és pénzsóvár.
– És te valóban fukar és pénzsóvár vagy?
– Ki tanított erre?
– Senki sem tanított, csak éppen Zsorka azt mondta, hogy te harácsoló vagy.
– Ne hallgass arra a széllelbéleltre! Semmi jót nem tanulsz tőle. A megállapodott, takarékos emberekről végy példát, azokhoz mérd magad!
– Mint amilyen te vagy?
– Mint amilyen én vagyok. Meg mint mások is. Akik nyugodtan élnek, és gondolnak a holnapra. Te még apró vagy, de azért fel kellene fognod. Vegyük ezt a nagyszájút! Mit várhatsz tőle? Csak teng-leng a világban, egyik napról a másikra él. Nemhogy fedél nincs a feje fölött, de még egy váltás nadrágja sincsen.
Szásuk tudja ezt. Zsorka minden vagyona belefér abba az ütött-kopott bőröndbe, amit még bezárni se lehet, a csatjai csak úgy laffognak, ezért madzaggal kell összekötözni. De miért is kellene bezárni, ha egyszer félig üres; agyonmosott ingeken és néhány alsónadrágon kívül semmi sincs benne. Ignatnak viszont akkurátus, tartós utazóládája van. Hogy mit tart benne, azt Szásuk még nem látta, mert a ládán mindig ott lóg a lakat, ha pedig Ignat kinyitja, akkor feltétlenül úgy fordul, hogy senki se pillanthasson bele.
– Ez a nagyszájú – folytatja Ignat –, mihaszna ember az ilyen. Amit megkeresett, zsebre gyűri és kész, már el is issza. Isten tudja, miért él az ilyen?
– És miért kell az embernek élnie?
– Hogy hasznot hajtson! Minden dolog és az ember maga is hasznot hajt.
– Én is?
– Hát, tebelőled egyelőre annyi haszon van, mintha bakkecskéből akarnának tejet fejni, csak a kenyeret pusztítod. Te még bugyuta vagy, akár a kiskutyád. Ezért is kell már kiskorodtól arra törekedned, hogy hasznot hajtsál.
Szásuk az utolsó mondatra már nem figyel oda.
– Hát jól van – szólal meg –, legyünk mi csak haszontalanok.
Hazaviszi a kuhtilt, begurítja a priccs alá, és egy rongydarabbal még le is takarja, nehogy meglássa valaki. És most mihez fogjon? A szülei nem jönnek meg egyhamar, s különben is, mire megy velük? Anyja rögtön nekilát ebédet kotyvasztani, apja elmegy a kantinba, a többi halászhoz. Menjen ő is oda? Csak nevetség tárgya lenne ismét. Jó volna fürödni menni Zsorkával – felkapaszkodni a vállára, aztán onnan a víz alá bukni; félelmetes ugyan, de jó mulatság. Zsorka azonban úgy horkol a válaszfal mögött, hogy az egész barakk beleremeg. Csak nem keltheti fel!
Szásuk elindul a kikötő irányába. A feldolgozó zárva van, a szállítószalag mozdulatlan, a halaknak kikészített ládák üresek. A stéghez kötött csónakok lustán himbálóznak, oldaluk időnként a cölöpökhöz verődik. Jó volna az egyik ladikba beleugrani, és a hullámokon ringatózni, de Szásuk fél, hogy nem tudna elugrani odáig. A partfal alatti homoksávon egy árva lélek sincs. Még a sirályok is eltekeregtek valahová. Szásukban hirtelen felvillan a gondolat: hátha még egy kuhtilt partra vetett a tenger? Ha Zsorka talált egyet, ő is találhat.
Lába belesüpped a puha homokba, a naptól felhevített partfal tűző forróságot áraszt rá. Szásuk a beszögelléshez megy. A homok itt nedves és tömör, lábát minduntalan langyos hullám önti el. A fiú fürkészi buzgón, mit hordott ki a tenger. De megbarnult vízinövényeken és mindenféle apró hulladékon kívül itt nincs semmi sem. Egészen unalmas is volna, ha a hullámok időről időre nem hajtanának ki pici, csészealjnyi medúzákat a partra, amelyekkel Szásuk kedvére futballozhat. Zsorka megtanította őt, hogy ne féljen a medúzáktól, és meg tudja különböztetni, melyik csíp, melyik nem.
A határőrtoronnyal egy vonalba érve felszegi a fejét, és sokáig figyel. Az őrszemek nem mutatkoznak. Elbújtak, vagy nappal talán egyáltalán nincsenek is ott?
A part itt elkanyarodik, és a partfal kiszögellése elrejti a már egészen elkeskenyedő stéget. Szásuk kezd elfáradni, de makacsul caplat tovább: nem veszíti el a reményt, hogy ha kuhtilt nem is, de valamit mégiscsak találni fog.
És talál is. A száraz fövenyen, lábait és ollóit szétterpesztve, fehér hasát a nap felé fordítva, hatalmas rák hever. Szásuk eddig csak élő rákokat látott, ahogy óvatosan oldalazva próbáltak kikecmeregni a halrakásból és eliszkolni, a halászok pedig felkapták és a vízbe hajították őket. Ez most mozdulatlanul fekszik, és még akkor sem moccan meg, amikor Szásuk egy csomó száraz hínárt dob rá. Szásuk megpiszkálja egy fadarabbal, és hasra fordítja. A rák alól valamilyen bogarak rajzanak szét. A kisfiú a páncéljánál fogva óvatosan felveszi, és belemeríti a vízbe. De a rák nem éled fel, egyik lábát sem mozdítja. Jól megtermett jószág – maga a páncélja nagyobb Szásuk tenyerénél. Ollói pedig akkorák, hogy akibe azokkal belecsíp, az megemlegeti. Szásuk már majdnem elhajítja, amikor észbe kap. Ha rendesen kiszárítaná és beletenné egy dobozba, elvihetné Nyekraszovkába. Gondosan az ingébe dugja a rákot, és elindul visszafelé.
A kanyaron túl, Szásuk és a stég között a félúton, egy ember áll. Afféle csodabogár. Sortban és tarka mintás ingben. A fején rojtos karimájú nemezkalap, az orrán vastag lencséjű szemüveg. Arca fiatalos, bajusza nincsen, de két orcáján és az álla alatt rövid szakáll meredezik. A csodabogár horgászbotot tart a kezében, és olyan elmélyülten figyeli az úszót, hogy észre sem veszi, amikor Szásuk odaér hozzá, megáll, majd leül a háta mögött. Az úszó hintázik a vízen, aztán megrándul. A csodabogár megrántja a botot, a zsinórról apró rák válik le és pottyan a vízbe.
– Tolvajok, rablók, víz alatti gengsztervilág… – mormolja a csodabogár harag nélkül, miközben az üres horgot vizsgálgatja. – Még csak gonosztevőnek sem nevezhetlek benneteket, mivel ez az alaptermészetetek…
Megfordul, hogy a mögötte álló konzervdobozba nyúljon, és meglátja Szásukot.
– Nem is tudtam, hogy hallgatóságom van. Honnan kerültél ide, vedlett orrú, elbűvölő gyermek?
– A naptól van – magyarázza Szásuk, és végigsimítja hámló orrát.
– Kétségkívül, kétségkívül… – dörmögi a csodabogár, miközben a konzervdobozban turkál. – Fiatalember!
– Hozzám szólt?
– Ki máshoz? Kettőnk közül, kétségkívül, te vagy a fiatalabb. És ahhoz sem fér kétség, hogy te – idevalósi vagy. Ezek a víz alatti garázdák felfalták az egész készletem. Nem tudod, hol lehet gilisztát ásni?
– Ásni sem kell. Van mindenhol.
– Hogyhogy mindenhol?
– Tessék nézni!
Szásuk leguggol, és néhány marék nedves homokot hány félre. A homokkupacban csillogó aranyárnyalatú, rózsaszínes giliszták tekeregnek.
– Ohó! Te, ahogy látom, kiválóan tájékozott vagy.
– Itt is meg ott is… – folytatja Szásuk, és egy másik helyen is széttúrja a homokot. – Itt ezrével vannak…
– Minden valószínűség szerint még annál is többen. Köszönöm a leckét. Most majd nem kell a trágyában turkálnom és egyáltalán…
– Fogott már valamit a bácsi?
– Hát, az eredmény egyelőre majdhogynem egyenlő a nullával. Fogtam egy fura jószágot, de az is olyan méregzöld, hogy nem tudom, a háziasszony macskája megeszi-e.
Egy zsinórra fűzött halat húz elő, és megmutatja.
– Zöldhátú – mondja Szásuk. – A macska megeszi.
– Következésképpen nemhiába fáradoztam… Akkor folytassuk! – szól a csodabogár, és előrelendíti a horgászbotot. – Hát te ki vagy, és honnan csöppentél ide?
– Én nem csöppentem ide, én itt lakom.
– Elbűvölő, elbűvölő… – nyugtázza a választ a csodabogár, majd újra megrántja a botot, de újra nincs a horgon semmi. – No és milyen itt lakni… általában?
– Jó.
– Mi jó van benne?
– Minden jó – feleli Szásuk, aki nem érti, mire akar beszélgetőpartnere kilyukadni.
– Hát majd meglátjuk, meglátjuk… – dörmögi a csodabogár, miközben a horgászbottal foglalatoskodik.
Szásuk sokáig nem szánja rá magát, aztán mégiscsak megkérdezi:
– A bácsinak miért van szakálla?
– Talán helytelen?
– Nem azért mondom. De akinek szakálla van, az nem szokott nadrág nélkül mászkálni.
– Valóban? – hökken meg a csodabogár, és egy pillantást vet a sortjára. – Ezt valahogy számításon kívül hagytam. Szakáll nélkül viszont nem tudok meglenni. Minden csillagjósnak – tudod, aki a csillagokat számlálja – volt szakálla, vagy egészen kurta, vagy közepes, sőt néha még földig érő is. Így hát én is megnövesztettem a magamét. A tekintély kedvéért, no meg hogy szebb legyek.
– Maga talán csillagjós? – kérdezi hitetlenkedve Szásuk.
– Nem egészen, de olyasféle, asztronómus. Van egy tudomány – asztrofizikának hívják. Hallottál már róla? Egyébként neked még korai lenne. Hát a kozmoszról hallottál?
– Az, ahol Gagarin repült – mondja Szásuk.
– Nos, hogy úgy mondjam, Gagarin a közelben repült. Én viszont jóval távolabbi tárgyakat tanulmányozok.
– Itt?
– Nem, nem itt. Ide a családomat hoztam, hogy megmártózzunk a tengerben. Ott sütkéreznek.
A távolban egy lepedőből készített sátortető alatt fekszik valaki, de Szásuk csak futó pillantást vet arra. A család őt nem érdekli. Még közelebb húzódik a csodabogárhoz. Nem mindennap találkozik az ember élő csillagjóssal.
————————————————————————————————————————
(Nyikolaj Dubov Miért rosszak az emberek című regényéből. Baka István fordítása.)